mágia

On Sai Apa, randizhatok egy lovaggal? című regénye a magyar young adult irodalom csoportjába tartozik. A regény a tipikus YA narratívák szerint épül fel: fiatal, meg nem értett lány, aki nem találja a helyét, a családjával – jelen esetben apjával – nem jön ki jól, majd hirtelen rátalál a szerelem a legelnagyoltabb, a legszürkébb, a “legek” ifjú titánjával. A sablonok ellenére a regény nem unalmas, és nem válik kliséhalmazzá, hiszen több olyan izgalmas ötletet tartalmaz, amelyek a sematikus narratívát újszerűvé teszik. 

A regény szépen tematizálja a célkorosztályt foglalkoztató problémákat. A főszereplő, Mia Anne tudós édesapjával, Amonnal Budapestre érkezik az apa új kutatói munkája miatt. A költözésekből fakad, hogy a lány nehezen illeszkedik be az új közösségekbe, ami új osztályával kapcsolatban is megjelenik, bár nem ez válik a fő problémává. A szülő-gyerek viszony, a kettőjük közötti kommunikációs hiba a regény egyik legfontosabb megoldandó konfliktusa, amelyet egyértelműen rajzol meg az érzelmektől szélsőségesen mentes apafigura személyében. Amon racionális tudós, aki érzéketlenül tekint lányára, valamint autóbalesetben elhunyt barátnőjére, és csak a tudomány és a felfedezések mozgatják. A világot fenyegető veszély legyőzése során Mia Anne és Amon közelebb kerülnek egymáshoz, sikerül megérteniük egymást, de a regény végén mégsem veszítik el teljesen személyiségüket, karakterhűek maradnak. A következetes karaktervezetés csak kis időre szorul a háttérbe, amikor is Amon, hogy Mia Anne lehessen a hős megmentő, nem kapcsolja össze a nyomokat. Ez a narratív megoldás főként a YA irodalmi konvenciókból fakad, ami a fiatal lány szülőről való leválását, illetve az önálló problémamegoldó képességét hangsúlyozza, amely a YA irodalom célkorosztálya számára is fennálló, mindennapi probléma. 

A történet szerint egyre több ember kerül át egy kollektív álomvilágba, amely egy mágikus, kvázi feudális korban játszódik. Mia Anne is átsodródik ebbe a világba, és itt talál szerelemre az ifjú lovaggal, Kószával. A lovag a regény egyik legüresebb karaktere, nem sok mindent tudunk meg róla  szerénységén, lábfetisizmusán, bátorságán, jóságán, kedvességén, hősiességén kívül. És valljuk be, ezek nem igazán árnyalják a hőst, ehelyett az említett tulajdonságok valójában az eszményi lovag képét festik meg az olvasó előtt. Sem személye, sem motivációi nem tartogatnak újdonságot, éppen ezért a regény legelnagyoltabb és talán legunalmasabb karaktere; inkább skicc, sablon, és a befogadónak kell feltöltenie a karakterépítés hézagait. A regény cselekvőképes, erős karakterei a főszereplő páros javára háttérbe szorulnak az éles helyzetekben. Ez a történetalakítás is a young adult irodalom sajátja, hiszen az olvasó (főként tini lányok) azonosulását fokozza az elnagyolt karakterek megalkotásával és cselekvőképessé tételükkel. Emiatt akad egy-két olyan helyzet a regényben, ami hiteltelenné válik.

Mindig szomorú, ha egy könyv azért kap nagyobb figyelmet, mert a szerzője nem sokkal a megjelenése előtt hunyt el. Kőrösi Zoltán Az ítéletidő című legújabb regénye már témájával is számot tarthat az érdeklődésre, de a szerző váratlan halála különös hangulatot ad a kötetnek. Kérdés azonban, hogy ki mit kezd ezzel a vékonyka könyvvel. Mert mit illik mondani egy utolsó regényről? Nehéz téma ez, és biztos vagyok benne, hogy sokaknak keveset fog nyújtani a könyv, különösen, ha nem járatosak a szerző korábbi műveiben. Pedig minden hibája és hiányossága ellenére ez egy ízig-vérig Kőrösi-regény: furcsa, néhol mulatságos, néhol fájóan ismerős, egyszerre könnyed és nehéz. Ugyanakkor, mint minden korábban olvasott könyvénél, bennem most is hiányérzet maradt.

Az egész kötet egy furcsa felvezetővel indul, amit utólag sem tudok teljesen hová rakni. Ez a bőbeszédű, csapongó, a mai IX. kerület történetének momentumaival megtűzdelt szövegrész talán arra szolgál, hogy elhelyezze a helyszínt, és sajátos emlékeket idézzen fel az olvasóban erről a helyről. Az Angyal utca és a Mester utca sarka tipikusan pesti helyszín, ahol azonban már emberöltők óta az utcalányok, majd később a „szobákra járó angyalok” költöztek be a lakásokba.

De mi történik, ha egy nap a “földi” angyalok helyett bibliaiak lepik el az utcát? Ugyanis miután megnyílik a föld a Mester utcában, furcsa, szárnyas teremtmények bukkannak föl, akik viszont mintha tudomást sem vennének az emberekről. Nem úgy a ballonkabátos és öltönyös idegenek, akik mindenféle csínyt és apróbb csodát tesznek a környék boltjaiban, kapualjaiban, kocsmáiban. Így indul el a regény valódi cselekménye a hosszú felvezető után. Ám ne higgyük, hogy ez valami bohókás esemény. Ezek a figurák sokkal inkább az ítéletidő eljövetelének hírnökei, hamarosan ugyanis komolyra fordulnak a dolgok: egész Magyarországon megszűnik az áram, majd szép lassan az ország anarchiába csúszik, amíg már az olyan varázslatos jelenségek, mint a titokzatos Tölcsér fölött lebegő kék felhő, már fel sem tűnnek senkinek.

Úgy döntöttem, nem fogok kertelni, hanem egészen egyszerűen megírom, hogy miért vett le ez a 2004-ben megjelent kötet a lábamról. Az angliai Susanna Clarke 1993-ban kezdett el dolgozni első könyvén, mely megjelenése után hat díjat nyert, majd 2015 tavaszán, nyarán a BBC One levetítette hétrészes minisorozatként. A kulturális, irodalmi, politikai, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, filológiai témákat körüljáró, azokat esetenként kifordító, majd újraolvasó fantasy regény elképesztő részletgazdagsággal tárja az olvasó elé a Régensség korabeli Anglia szociális szokásait, különcségeit és furcsaságait. Mindezt két teljesen különböző személyiségű férfi állandó, a korabeli társas érintkezést figyelembe vevő, manírokkal súlyosan terhelt szócsatáin keresztül írja le Clarke. A hollókirály egy lassan hömpölygő és a 19. század elejei Angliát vállára emelő pasztiche, ami minden szavát komolyan veszi, mulattatóan vitriolos, de nem bántó.

A könyv az angol irodalom szerelemgyereke: a gótikus regény, a comedy of manners, ami itt fantasy of manners-ként (is) olvasható, alternatív történelmi regény és kalandregény. Ezen műfaji sokszínűség igazodik a narratíva hullámzásához is. Egyfelől jellemző rá a Jane Austen-i történelem-kizárás, másfelől az a Charles Dickens-féle történelemszemlélet, ami szerves és a narratívát alakító tényezőként számol a világtörténelem eseményeivel. Ez a két elképzelésrendszer a két főszereplő viselkedésében is észrevehető. Strange aktív résztvevője és formálója a valódinak ismert történelemnek, találkozik valós személyekkel, míg Norell kevésbé él publikus életet, gondolatai befelé irányulnak és egy eszmének szenteli életét. Ugyanakkor nem ez az egyetlen választóvonal kettejük közt. A mester és tanítvány alá- és felérendeltségi viszonyában előbbi alul, utóbbi felül van, ami további konfliktusforrás, valamint katalizátor is a történetben.