A. M. Aranth

Nemrégiben meghirdettük első novellapályázatunkat, Csernobil 30 - Az atomkatasztrófa gyermekei címmel (itt elolvashatjátok az eredeti kiírást). Örömmel jelentjük, hogy folyamatosan érkeznek be a pályamunkák, ám április 26-ig van még idő, úgyhogy ne habozz és küldd el a kész novelládat vagy írd meg a régóta elmédet feszítő történetet végre és küldd el nekünk.

Ismételten felhívjuk a figyelmed arra, hogy egy novellapályázatról van szó, ezért aztán regényrészletet vagy forgatókönyvet sajnos – bármennyire is színvonalas szövegek – nem áll módunkban zsűrizni.

Kedvcsinálónak felsoroljuk a köteteket, melyeket a partnereink ajánlottak fel a díjazásra – ezúton is köszönjük nekik a segítséget.

Az Oculus – A. M. Aranth készülő regénye – Avalon utópisztikus világába kaluzolja el az olvasót: aszinte teljesen erőszakmentes, fejlett technológiájú civilizáció békében él. Avalonon tökéletesen megfér egymás mellett a kereszténység és a buddhizmus, a japán és az ír kultúra keveréke határozza meg a világot.

Azonban Avalon beteg. 

Negyven és ötven éves koruk között az emberek látása rohamosan romlani kezd, amíg teljesen meg nem vakulnak egy élősködő amőba miatt, amire nincs gyógyszer, nem lehet megelőzni és nem lehet meggyógyítani. És mivel az amőba szinte semmit nem hagy a látáshoz kötődő érzékszervekből, még gépekkel sem sikerült pótolni a szemet.

Ezért az Idősek, a már megvakult tudósok és gazdagok oculust vásárolnak maguknak – olyan fiatalokat, akiket szüleik már kicsi korukban eladnak, hogy majd egykor egy tehetős ember szemévé váljanak, neki lássanak. Az oculus ezzel együtt megszűnik ember lenni, nem tekintik önálló személyiségnek – kevesebb lesz, mint egy rabszolga.

És vannak, akiknek ez nem tetszik.

2015 tavaszán jelent meg a Holdárnyék-sorozat második kötete, az Acorenu – Kiválasztva, melyben Amy Soleil és társai újabb kalandjairól olvashatunk. A borító sok izgalmat sejtet, a fülszöveg legalább ennyit ígér (noha kissé drámaibb hangon, mint ahogy az a kötet hangulatára jellemző) – és valóban, a sok már megismert és jó néhány új téma mellett jut tér egy fordulatokban gazdag történetnek. A számlista ismét címszavakban vetíti előre a történet ívét, és a fejezetek kezdetén, illetve végén az előző kötetben elveszített testvér, Ashley naplótöredékei kísérik végig a történetet, kifejezve a szereplők gyászát, egyúttal megőrizve emlékét az olvasói gondolatok peremén.

Néhány fontosabb változtatással indít a szöveg. Először is egy teljesen új helyszínnel bővül a regény tere: a szereplők igazgatói rendelkezésre beköltöznek az iskola kollégiumába, a cselekmény nagy része itt zajlik. A végtelenül hangulatos helyszínekről olvasva megint nehéz elszakadni a Harry Potter-kötetek miliőjétől, amely sok esetben visszaköszön a főképp gótikus stílusúként leírt épületegyüttes megformálásában. Ugyanakkor új síkra emelődik a történetek kerete: az előző kötetben búvópatakként meghúzódó, majd az utolsó lapokon az olvasó elé táruló rejtett elf világ válik uralkodóvá. Az elf és sötételf karakterek csaknem mindegyike hagyományos nevén kerül említésre a szereplők között, a narrátor viszont gyakran segít, ismétel, emlékeztet az olykor nyakatekertnek tűnő nevek közötti kiigazodásban. Az előző kötethez képest Amy alakja is sokkal hangsúlyosabbá válik, elvonva a figyelmet a többi szereplőtől, akik most inkább egyfajta keretet képeznek, melynek elsődleges szerepe a kép ragyogásának elősegítése. Még a narrátor maga sem győzi a rendelkezésére álló eszközökkel kifejezni (legyen szó akár a kommentárokról, a leírásokról és háttérszereplők beszéltetéséről), mennyire csodálatos is a fiatal elf lány – aki viszont a történet során nem feltétlenül tesz bármit, ami ekként értékelhető lenne. Sokkal inkább a személyéhez fűződő tulajdonságként jelenik meg: egy elf hercegnő, aki alanyi jogon bír ezzel a vonással. Ezzel az elbeszélői aktivitással a szerző akarva-akaratlan Geoffrey Chaucer elfogult narrátorát idézi meg, aki hasonló módon minden lehetséges alkalommal Cressida különlegességét és csodálatosságát hangsúlyozza, egyúttal próbálja felmenteni őt esetleges ballépései miatt. Ami viszont továbbra is ismerős, és a kötetek mindegyikére jellemző hangulatosság védjegyének is tekinthető: a közös zenélések és a koncertek magával ragadó lendülete, a tanórán kívüli foglalkozások könnyedsége és örömtelisége, a szereplők bájos leírása és a kapcsolataik támogató miliője, illetve, ami mindezt egybefogja: a narrátor szeretettel teli elbeszélése.

2015. február 16. és 22. között a Próza Nostra szeresztősége írja a netnaplót a Literára. Nagyon megtisztelő, hogy a lap felkért minket a naplóírásra, ezúton is köszönjük szépen nekik a lehetőséget.

Természetesen izgatottan készülődünk a feladatra és tartogatunk meglepetést is, hiszen az egyik naplóírónk nem a lap közvetlen munkatársa, hanem egy olyan, a hazai fantasy irodalomban egyre ismertebbé váló személy, aki amellett, hogy író, más munkája révén (is) jó kapcsolatot ápol az oldallal, velünk.

A bejegyzéseineket egy nap csúszással fogjátok olvasni a Literán, aki figyeli az oldalt, annak ez bizonyára nem ismeretlen dolog, tehát a hétfői napról írt naplójegyzetünk kedden kerül ki az oldalra, így az utolsó - vasárnapról szóló írás - 23-án, hétfőn lesz olvasható.

Tavaly decemberben más második alkalommal kértünk meg írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat arra, hogy néhány mondatban írjanak egy-egy fontos olvasmányélményükről az elmúlt évből. 2014-ben nyolc irodalommal foglalkozó ismert személyt kértünk fel arra, hogy írjon nekünk ajánlót, amit aztán mi közzéteszünk Facebook-oldalunkon. Az első alkalomtól eltérően már fényképet is kértünk szerzőinktől, amin a bemutatott kötettel láthatóak. Most összegyűjtve itt az oldalon is elérhetővé tesszük az anyagot. A sorrend az eredeti megjelenés sorrendjét követi.

Sirokaï Mátyás - költő, zenész, A beat tanúja
Nemes András: Entropláza

Kezdjük azzal, ami ezzel a könyvvel kapcsolatban hamarosan remélhetőleg idejétmúlt közhely lesz: Nemes András Entroplázájáról hét év alatt legfeljebb hét kritika jelent meg, a könyvet olvasó beavatottak száma pedig valahol hetvenhét és százötvennégy fő között mozog. Pedig a kétezres évek egyik legdögösebb magyar debütkönyve jó okkal nyerte meg a Fiatal Írók Szövetsége kötetpályázatát próza kategóriában. Ezután viszont ahelyett, hogy kultkönyvvé vált volna, feledésbe merült, vagy legalábbis lappangásba kezdett. Megkockáztatom, 2007-ben mintha nagyobb lett volna a szakadék a két nagy mumus, a szépirodalom és a populáris irodalom között, az Entropláza pedig nem udvarias könyv, ami hagyná magát besorolni. 2014-ben viszont már mintha enyhülne a helyzet, ami talán így, utólag is segíteni fogja Nemes András könyvét, hogy a szélesebb közönséghez is eljusson. 

A. M. Aranth Dobszó a ködben című kötete a Főnix Könyvműhely egyik legújabb kiadványaként jelent meg idén ősszel. A borítószöveg ígérete szerint egy urban fantasybe oltott, rejtéllyel, nyomozással, ködjárta helyszínekkel, egy régi kastélyra emlékeztető iskolával és egy kardforgató portással tűzdelt ifjúsági történet elevenedik meg a lapokon. A tervezett Holdárnyék-sorozat kezdő köteteként a Dobszó észrevehetően a megszokottól eltérő arányok mentén építkezik. Ez merész vállalkozásnak tűnhet, hiszen ez az eltérés oly mértékű lehet, hogy kérdésessé válik, vajon képes lesz-e a történet megtartani és beváltani a fülszöveg ígéretét.

Két történetszálon fut végig a cselekmény, ám ezek egyike csupán az utolsó mintegy harminc oldalon válik hozzáférhetővé. Egészen addig búvópatak módjára tűnik fel a fő történetben, és csupán elszólások, célzások és természetfeletti jelenségek, vagy éppen nagyon is gyanús események mentén válik megragadhatóvá. A. M. Aranth nem kímél minket: sosem enged belátást a részletekbe oly mértékben, hogy fogást találjunk a szövegen és összeálljon számunkra e háttérben meghúzódó, sok kérdésre választ adó történet. Helyette inkább folyamatosan altatja a gyanakvásunkat és elsimítja az elvárásokat a sok remekül mozgatott, szeretnivaló, bájos szereplő és a különféle helyzetekre adott válaszaik megjelenítésével. Ennek eredményeképp egy túlzottan is ideális környezet elevenedik meg az olvasó előtt, kifogástalan külsejű, többnyire tipikus karakterekkel és idilli kapcsolatokkal. A szereplők mindegyike kerek, jól megszerkesztett mondatokban beszél, és csaknem minden alkalomra kész válasszal, illetve riposzttal bír, természetesen a legnagyobb szeretettel tálalva. A szöveg belső humorának tekinthető néhány szereplő kiszólása a történetből, melyben hangot adnak annak, hogy talán még az ő szájízüknek is túlzás, mennyire dekoratív és pozitív a környezetük.

Track No. 01.: Az új srácok

– Bocsáss meg neki, Uram, nem tudja, mit cselekszik!

– Miért, mit cselekszik?

– Szerinted? Megírja a saját halálos ítéletét!

Beletelt egy kis időbe, mire Jerry megértette, mire gondol padtársa, Will.

Két paddal előttük ültek az új srácok az osztályteremben, egy ikerpár, akik az államok egy potom négyezer mérfölddel arrébb fekvő településéről költöztek Moonshadow Glade-be. A fiúval úgy tűnt, minden rendben, és a lány se volt vészes, azt leszámítva, hogy a jelek szerint erős halálvágy fűtötte: az iskola egyenruhájához, a térdig érő szoknyához ugyanis nem vett harisnyát, és a szabvány fekete topánka helyett piros tornacipőt húzott.