A lepkegyűjtő

Kevés gonoszabb embert ismerünk a modern irodalom szereplői közül, mint azokat, akik felismerik és kihasználják mások kiszolgáltatottságát. Egy fiatal lányt elrabolni, majd rabláncon tartani, hosszan, sokáig… mintha csak Emma Donoghue szobájában ülnénk. Vagy Vlagyimir Nabokovval egy autóban utaznánk motelről motelre. Mi, örök Loliták. Mi, a könyv rabjává váló olvasók. A lepkegyűjtő paratextusa hamar igazi klasszikussá emeli John Fowles művét, az első pszichológiai thrillerként emlegeti. Van is benne valami igazság, hiszen realista környezetben, az emberi lélek finomságaira hangolva mondja el, hogy mit érezhetett át a totón nagyobb összeget nyerő Frederick Clegg, amikor elrabolta a művésznövendék Miranda Greyt. Ötven év távlatából, mai szemmel azonban mégsem könnyű realista regényként olvasni a művet – ennél sokkal dominánsabbá válik a regény allegorikus, a brit osztálytársadalom felbomlását dokumentáló olvasata, amelyben a cselekmény és a szereplők ábrázolása mondhatni csak ürügyül szolgál az írót foglalkoztató társadalmi kérdések boncolgatására.

Miranda Grey még csak tanulja a festészetet, de valami tehetsége mégiscsak van hozzá. Tűrhetően imitálja a nála nagyobb, kortárs művészek stílusát, keresi a saját hangját; de a legfontosabb, hogy magába szívja az őt körülvevő művészvilág érzéseit, véleményeit. Egyetemi hallgatóként elragadja a hatvanas évek társadalmi változásainak szele, lelkesen támogatja a brit munkáspárt törekvéseit, el se bírná képzelni, hogy egy tőle másképp gondolkodó ember érdemes lehet a tiszteletére. Leghőbb szerelme az általa csak G. P.-nek nevezett festő, akire rajongással néz fel, és igyekszik a gyakran sértésbe hajló, karakán véleményét a saját szűrőjén át feldolgozni. Valamilyen szinten még bele is van zúgva, de ezt nem szívesen vallaná be magának. Külső szemlélő számára egy egyszerű, kicsit naiv, kicsit öntelt, de szeretnivaló, szenvedélyes, szabad művészlélek benyomását kelti.