Lépcsők Városa

“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

A Kontinenst hat isten uralta. Kolkán, Vúrtya, Tálhavrász, Ahanász, Dzsukov és Olvosz tettei alakították a világot, formálták a valóságot, törvényeik szerint éltek az emberek milliói. Ám egy napon egy elnyomott szájpúri, a semmiből előlépő kadzs végzett az istenekkel, megdöntötte a Kontinens uralmát, hazáját pedig a leghatalmasabb országgá tette a földön. Hetvenöt évvel később, a történet kezdetére Bulikov lecsúszott, pedig a hajdani legfontosabb város volt, ahol a hat isten közösen rendezte vitás ügyeit, ma nyomornegyedekkel és lepusztult épületekkel teli hely. A szájpúriak uralják a Kontinenst, kirendeltjeik élet-halál urai, az itt élőknek viszont szigorúan tiltják, hogy akár csak beszéljenek a halott isteneikről. Amikor azonban brutálisan meggyilkolják a nagy szájpúri tudóst, Efrem Pangyüit, egy titokzatos nő érkezik a városba segédjével. A törékeny, szürke kisegérnek tűnő Shara Thivani és óriás északi titkára, Sigrud nem egyszerű nagykövetek: ők ketten a legjobb kémpáros Szájpúr történetében, Shara pedig a Kontinens történelmének – és az isteneknek – az egyik legnagyobb szakértője. Bár sok mindenre felkészültek, a nyomozás során olyan dolgok kerülnek a felszínre a városban, amelyek a jelent, a jövőt, a múltat, sőt, a valóság egész szövetét képesek végleg megváltoztatni.

Ne tévesszen meg senkit sem az eléggé sablonosnak ható történet: a nyomozás valóban különös dolgokat hoz a felszínre, és a regény legerősebb része – meg merem kockáztatni, emiatt fognak sokáig emlékezni rá az olvasók – éppen az, ami a felszínre kerül. Nem kertelek: Robert Jackson Bennett első fantasyje olyan elemi erejű világalkotást visz végbe, ami még az én galaktikus léptékű sci-fikhez szokott elmémet is lázba hozza. Először is, ez a világ nem csak kimozdul az idehaza sokak fejében élő, európai kultúrkörre épülő fantasy világképből, de még csavar is a világán egy párat, például azzal, ahogyan az isteni tettek hatását kezeli. A Kontinens és Szájpúr viszonya annyira érdekes és sokrétű, hogy érezni, nem volt mindenre hely a könyvben, viszont Bennett nem is akar mindent kifejteni, éppen csak annyit mond el, amennyi feltétlenül szükséges.