krimi

01. A patkány éve nagyjából annyira sokkoló, mint amikor egy kézigránátot dobnak az ember ölébe.

02. A történet főhőse három filozófus-sorozatgyilkos: Karl, Ludwig és Martin, de kameóznak benne még más sztár bölcsész arcok is.

03. A szöveg elolvasása alaposan vallatóra fogja az olvasó testről alkotott fogalmait, kikényszerítve, hogy kockára tegye eddig kialakult elképzeléseit.

04. A cyberpunk, a biopunk és a krimi zsánerek elemei keverednek a regényben, ahogyan a trash filmek hangulatvilága is hozzátartozik a teremtett atmoszférához, mégsem marad a szöveg egyik zsáner része sem – megőrzi egyedi gondolatiságát és ezt nem veti alá semmiféle zsánerképző kényszernek.

Az Oriold és Társai Kiadó valamint az Írók Boltja közös krimiíró pályázatának – a Megakriminek – első helyezettje a huszonnyolc éves, Szegeden élő és dolgozó Busch Péter lett, Boszorkánypöröly című regényével. Az internetes híradások mellett a mainstream média figyelmét is felkeltette a győztes pályamunka és a szerzője. Már itt az elején érdemes leszögezni, hogy nem alaptalanul.

A pályázatokat bíráló négy zsűritag – Radnóti Sándor, Garaczi László, Felházi Anett és Lévai Balázs – a feszültségkeltés értő módja mellett a lelki folyamatok hű ábrázolását és az irodalmi igényességet emelték ki elsősorban, mint a Boszorkánypöröly legnagyobb erényeit.

Az Oriold és Társai Kiadó és az Írók Boltja közös krimiíró pályázatot hírdetett, melynek címe A lélek bugyrai... meg a krimi! Megakrimi! Lélektani krimi/pszichothriller kategóriában lehet pályamunkálat beküldeni (elsősorban magyar vonatkozásban), ezzel is hozzájárulva a műfaj népszerűsítéséhez és erősebb magyar hagyományainak megteremtéséhez. A győztes pályamunkát 2012 végén megjelenteti a kiadó.

Íme az első tíz mondatos villám ajánló, amiről az előző bejegyzésben már szó volt! Első alkalommal egy kortárs portugál betűvető regényéről lesz szó, amit egyébként nem kifejezetten (kifejezetten nem) érdemes olvasni. Lássuk!

01. Dos Santos könyve a Da Vinci-kód jellegű „intellektuálisnak” mondott thrillerek/krimik csoportjába tartozik, ám itt a természettudományok modern elméletei szolgálnak a rejtélyek alapjául, ami kétségtelenül izgalmas is lehetne, amennyiben egy jó író tálalná.

02. A portugál író átveszi amerikai kollégája receptjét a bestseller íráshoz: csak semmi összetett mondat.

Tim Davys A lefejezett keselyű rejtélye című regényéről jelent meg recenzióm a kulter.hu oldalon.

Baráth Katalin krimit ír. Ráadásul a századfordulós Magyarország a szetting. Eddigi két regényét az Agave Kiadó jelentette meg A fekete zongora (igen, mint az Ady-vers, igen, motivált az azonosság) és A türkizkék hegedű címek alatt. Rögvest el is keresztelték a magyar Agatha Christie-nek, ami egyfelől nyilvánvalóan megtisztelő, másfelől viszont valószínűleg feláll a hátán a szőr, amikor ezt hallja.

Ki a szerző?

Ross Macdonald amerikai-kanadai hardboiled krimi szerző. Munkássága teljes mértékben elődei, Dashiel Hammett és Raymond Chandler nyomában jár, azonban minőségében meg sem közelíti ezeket. Sajnos a hazai irodalmi közfelfogás  számára nem egyértelműen válaszhatók el ilyen élésen egymástól ezen szerzők, hiszen köteteik szinte kivétel nélkül az Európa kiadó Fekete könyvek, vagy a Magvető Albatrosz sorozatában kaptak helyet, amely persze együtt jár azzal, hogy a szövegek azonnal megkapták a világító populáris pecsétet.Ezzel szemben például a külföldi (jellemzően észak-amerikai) irodalmi felfogásban Dashiel Hammett neve nagy-nagy kötőjellel áll Ernest Hemingwayé mellett. (Árulkodó lehet még e tekintetben, hogy míg Az öreg halász és a tenger az irodalmi szigorlat anyagát képezi – legalábbis Szegeden biztosan –, addig Hammettről ez nem mondható el.) Raymond Chandler itthoni helyzete talán annyiban szerencsésebb, hogy számos szépirodalmi szerző tekinti elődjének, de legalábbis valamiféle előképének (pl.: Németh Gábor, Lengyel Péter, Tandori Dezső).

Ahogy egy irodalmár a közelmúltban már borgesi bölcsességgel megjegyezte: léteznek irodalmi gettók. Tetszik, nem tetszik bizony be kell vallani, bármennyire fájdalmas is ez, és bármennyire is küzd az irodalomértelmezői és írói réteg az elhatárolás ellen, a tudományos gondolkodás (!!!) körme szakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig van olyan, hogy alacsony, meg van olyan, hogy magas irodalom és teszi mindezt úgy, hogy e fasiszta elkülönítés alátámasztására egyetlen olyan érvet sem tud felmutatni, amely ne lenne legalább 39.482 oldalról megtámadható. Ezen elkülönítés pedig nagyjából úgy működik (és most ellopom idézem egy másik irodalmár igencsak ironikus megjegyzését), hogy „Az a jó irodalom, amit csak az egyetemi tanárok értenek. Amit egy hallgató is megért az rossz.” Így aztán persze kizárják nem olvassák az irodalomnak meglehetősen jelentékeny százalékát arra, hivatkozva, hogy ez populáris. Populáris, avagy szórakoztató alatt pedig mindenekelőtt azt értik, hogy olvasása élményszerű és jó, a könyv olvasatja magát a befogadó pedig nem rántja le magát azonnal mind a tíz körméről, miközben a Gutenberg-galaxis szupersztrádáján száguld felé  a kultúra.

Bár nem vagyok nagy rajongója és olvasója a krimi irodalomnak – engem valahogyan más populáris irányzatok ragadtak magukkal: a fantasy és a sci-fi – Ruth Rendell könyvét mindenáron el akartam olvasni, miután hallottam róla. Egy sorozatgyilkosról – egy fojtogatóról – szól ugyanis a könyv, akinek a pszichológiai profilját állítólag rendkívül hihetően és realisztikusan vázolja fel a regény. Ez a pszichológiai vonal volt az, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Olvastam az Amerikai pszicho-t Ellistől, láttam Hitchcock Psycho-ját és mindig megborzongattak az olyan filmek, mint amilyen például a Hetedik (Seven) vagy a Gyűjtő (Kiss The Girl). Ám még soha nem olvastam olyan könyvet, amely hitelesen megrajzolta volna egy pszichopata lelkialkatát. Érdekelt, hogyan működhet ez egy szövegben.

Mikor először a kezembe akadt, elbizonytalanodtam: az Albatrosz könyvek 1981-es kiadását tartottam és elégedetlenül konstatáltam, hogy ez a regény bizony meglehetősen rövid. Mindössze 240 oldal, keskeny szedéstükörrel, viszonylag nagy betűkkel. Persze egy könyv lehet nagyon jó és rövid, de azért nem erre számítottam. Ráadásul nem értem, hogy mit keres a borítón egy kivágott kép Herzog 1979-es Nosferatujából, hiszen sem hangulatában, sem témájában nem illik a történethez – talán a címhez valamelyest.

Mottóként Edgar Allan Poe Egyedül című verse nyitja meg a szöveget, megalapozva a hangulatot, mely Arthur Johnson elméjébe pillantva válik igazán sötétté. Nem árulok el azzal titkot, hogy ő az elmebeteg fojtogató, a regény főszereplője. Az ötvenes éveiben járó Arthur végtelenül precíz, kényszeres ember. Jelentéktelen munkájának óriási fontosságot tulajdonít, és ha valami megzavarja a napi rutinját, azt katasztrófaként éli meg. Nénikéje – Gracie néni – nevelte fel meglehetős szigorban. A néni szava szent volt, minden kilengést azonnali és kemény megtorlás követett. A világról azt tanította a gyermeknek, hogy egyetlen emberre számíthat önmagán kívül, csak egyetlen embert érdekel a sorsa, ez pedig maga Gracie néni. Arthur hamar megtanulta, hogy óvakodjon a lányoktól. Felnőve ez az érzés csak még erősebb lett benne.

„Pályafutását” gyermekkorában állatok kínzásával kezdte, majd Gracie néni halála után – a regény cselekménye előtt huszonöt évvel – megölt egy prostituáltat, öt évre rá pedig egy másikat. A klasszikus Hasfelmetsző Jack párhuzam itt véget is ér, ugyanis Arthur leáll és évtizedekig nem gyilkol húsvér embereket. Egy bérházban éli életét, melynek pincéjében egy próbababát tart. Amikor szükségét érzi ezt a bábut fojtja meg: gondosan megtervezi a gyilkosságot, ábrándozik róla órákon, napokon keresztül és mikor már nem bírja tovább, lemegy a pincébe és euforikus élvezet közepette megfojtja a babát. Addig szorítja, csavarja a nyakát, míg megfájdul a keze.