krimi

A szerkesztőség év végi  listáiban rendre felmerült egy név az év legfigyelemreméltóbb címei között – nevezetesen Szindbádé, a hányatott sorsú nyárligeti detektívé. Eleddig négy kötetben olvashattunk az általa felderített bűnügyekről, Csabai Lászlóval – azaz a detektív „édesatyjával” pedig Nyárligeten… helyesbítek, Nyíregyházán ültünk le beszélgetni.

Próza Nostra (PN) : Kik által  lett belőled olvasó, majd író ember? 

Csabai László (CSL): Ha öt évvel ezelőtt kérdezted volna ugyanezt, akkor rávágom hogy Dosztojevszkij meg a Bűn és bűnhődés volt rám a legnagyobb hatással kamaszkoromban, lévén könnyen olvasható, izgalmas, tartalmas, tehát befogadói élvezetet nyújtó realizmus. Ez volt az a regény ami után eldöntöttem hogy író leszek, és valahol azt is, hogy a bűnügyeknek fontos szerepe lesz az írásaimban. Ma már azt mondom, hogy a hasonlóképpen fontos, ha nem fontosabb szerzők voltak Gogol és Csehov és még sorolhatnám, egyszóval a 19 századi és a századfordulós orosz írók. A magyarok közül Csáth Gézát, Kosztolányit, Szilágyi Istvánt említeném és persze Móricz Zsigmondot, mint az egyik legnagyobb magyar realistát.   Aztán ott volt persze Veress Péter, Veress Péter és megint csak Veres Péter – Istenem, bárcsak ne felejtenénk el! Igaz, hogy politikusként voltak megkérdőjelezhető dolgai, de fantasztikus, milyen érzékletesen tudja lefesteni a falusi életet. A hajdúsági uradalmi cselédek élete különben ugyanolyan közel áll hozzám mint például a Woody Allen-féle new yorki önmarcangoló, zsidó csúcsértelmiségi világ. 

PN: Ezek szerint a te gondolkodásmódodban értelmezhetetlen az a bizonyos a népi-urbánus ellentét.

CSL: Ahogy mondod. A legkedvesebb krimi számomra Truman Capote-tól a Hidegvérrel  - ez ugye egy amerikai regény, míg az általam legtöbbre tartott magyar krimi a már említett Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba, amely pedig egy ízig-vérig erdélyi történet. Mondhatni mindenevő vagyok: éppúgy imádom például a westerneket mint a hazai történeteket Budapest világvárossá válásának idejéből. Van viszont egy író, aki íróként nem áll hozzám közel, pedig ugye földim is – Krúdy Gyuláról beszélek. „Édességként” nagyon szeretem elfogyasztani a novelláit, de nem az én világom az, hogy egy jó poénért képes mindent felrúgni és hogy menet közben olyan kitérőket tesz, ahová lehetetlen visszatérni. Megkockáztatom, hogy dilettáns irodalom lenne, ha nem olyan utolérhetetlenül magas nyelvi színvonalon, olyan zseniális hangulatfestéssel művelné - én a feszes megfogalmazást, a csattanóra kiélezést, a szétfutó szálak precíz összeöltését szeretem, nem a lebegést és a kanyarokat.

Brüsszel. Egy esős novemberi nap a komor irodaházak dzsungelében. Úgy tűnik, a munkába igyekvő tisztviselőknek ez is csak egy átlagos hétfő lesz a sok közül, amikor az igazságért, az emberi jogokért harcolhatnak. Ám minden fenekestül felfordul, amikor egy férfi lezuhan a Berlaymont 13. emeletéről.

A könyv fülszövege szerint, ez a szerző első regénye, és bár akadt benne számomra néhány zavaró elem, azt kell mondjam, erős kezdés. Szerencsés Dániel egy olyan világba kalauzolja el az olvasót, ahova csak kevesek, komoly megkötésekkel tekinthetnek be. Mindennek megvan a maga helye, szabályok hálózzák be az intézmény működését.

Tóth Tamás, a magyar ex-hírszerző ebben a közegben dolgozik az Európai Bizottság Biztonsági Szolgálatánál. Épp az utolsó hetét tölti a Berlaymont épületében, amikor megbízzák az öngyilkosságnak tűnő eset vizsgálatával. Tamásnak válaszokat találnia a honfitársa, Birtalan András halálára: miért vetett véget az életének? Mi volt az, ami ennyire megrázott egy magas beosztású, magyar származású tisztviselőt? Biztos, hogy önszántából ugrott le a 13. emeletről?

Bár Tamás tudja, hol van az a határ, ahol meg kellene állnia, az igazság felderítése érdekében túllép a hatáskörén. Ezzel elindít egy olyan lavinát, ami akár többeket – beleértve Tamást is – maga alá temethet.

A szűnni nem akaró eső, a mocskos utcák, az épületek leírása megadja az alaphangulatot,  és közben a felszínen úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van. A történet néhány figurája ennek a látszatnak a fennmaradásáért bármit megtenne, súlyos konfliktusokat okozva ezzel. Lassan pedig az is világossá válik, hogy az emberi jogokért folytatott nemes harc mögött, a korrupció is felsejlik.

A történet ráadásul komoly társadalmi kérdéseket feszeget, bátran beemeli az LMBT közösséget is. A kötet több ponton is foglalkozik velük, és bár Tamás nem rajong értük, később éppen ez válik egy fontos szállá. A nyomozó kezdeti előítéletei is változnak, ahogy megismer olyan személyeket, akik nyíltan vállalják a másságukat.

Az Agave négy kötetet tartogat az évkezdésre, kivétel nélkül mindegyik film- vagy sorozatadaptáció, ráadásul a sci-fitől az életrajzi kötetig mindegyik más műfajt ölel fel.

Anthony McCarten: A legsötétebb óra

1940 májusa. Nagy-Britannia háborúban áll. Egyik európai demokrácia hullott el a másik után gyors egymásutánban a blitzkrieg rémségei közepette, a náci bakancsok és sortüzek előtt. Úgy tűnt, a megszállás bármikor bekövetkezhet.

Winston Churchillnek alig pár nappal azután, hogy kinevezték miniszterelnöknek, ezzel a szörnyűséggel kell megbirkóznia – továbbá egy szkeptikus királlyal, egy ellene ármánykodó párttal és a tájékozatlan, felkészületlen néppel. Kezében egy szál tollal, maga mellett pedig egyetlen gyors- és gépírónővel hogyan is változtathatná meg a közhangulatot, és önthetne lelkesedést aggódó honfitársaiba?

McCarten eddig nem ismert archívumi anyagok segítségével mutatja be azokat a kulcsfontosságú, színfalak mögötti pillanatokat, amelyek megváltoztatták a történelem menetét.Ennyire ijesztő– és egyben végtelenül emberi – történetet ritkán olvashatunk.

Rejtőzik valami rendkívüli VanderMeer trilógiájának azon elképzelésében, hogy a lovecrafti bizonytalant és megmagyarázhatatlant összeköti a detektívmunkával, amelynek elsődleges funkciója nem más, mint értelmezni a történteket a bizonyítékok fényében. Nincsen ez másként magával az olvasás aktusával sem. Ezzel a ténnyel maga a szerző is tisztában van, hiszen nem véletlenül játszik erre rá, mintegy rámutatva a kortárs olvasási szokásokra. Korábban már írtunk a trilógia első kötetéről, én inkább az esszéisztikusabb megközelítést választom. Elmorfondírozok néhány jellegzetességén a köteteknek, amelyek úgy hiszem, hogy hátterét adják magának a trilógiának. Olyanokra gondolok például, mint hogy miként kapcsolódik a lovecrafti hagyományhoz ez a három kötet, miért értem detektívtörténetnek a trilógiát, miért érdekes a detektívtörténet beemelése ebbe a hagyományba, illetve, hogy hogyan játszik el VanderMeer a térrel.

A New Weird műfaji sajátossága az, hogy nagyon sokféle zsánerelemet el tud nyelni és azokat a saját hasznára fordítja. A weird fiction legalább száz éves, volt ideje tehát az angolszász irodalomban kialakulni, változni és több metamorfózison át eljutni napjainkig és a New Weird címkéig. H. P. Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében hangsúlyozza az atmoszféra fontosságát, VanderMeer pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a feltétel a legmesszebbmenőkig teljesüljön. Olyannyira, hogy maga a történet és a karakterek is háttérbe szorulnak.

A trilógiára jellemző, hogy információinak döntő többségét eltakarja vagy egyszerűen meg sem osztja az olvasóval. Ez a hiány egyfelől ismerős lehet a detektívtörténetekből, ahol mozgatórugóként működik a narratívában, másfelől a lovecrafti rémtörténetek esetében a megnevezhetetlenséget segíti elő, és hasonló módon vezeti a szöveget, ahogyan a kriminél. Előbbi esetében ennek a deficitnek a leküzdése határozza meg a cselekményt, utóbbiban azonban ugyanez a törekvés mindig meghiúsul. Ezzel létrehozzák azt a folyamatosan egymásnak feszülő erőteret, amely a Déli Végek-trilógiát irányítja. Egyúttal pedig megerősítik  a lovecrafti hagyomány összekapcsolódását a detektívtörténettel.

A krimi sajátosságai közül elsősorban az okok és célok meghatározására gondolok. VanderMeer trilógiájában ezek azok a pontok, amelyekre jelentős hangsúlyt fektetett a szerző. A Déli Végek tudásközpontja és a kiküldött expedíciók igyekeznek az ismeretlen X Térség létrejöttének okait és későbbi céljait kutatni, ezzel kijelölik azt a főbb csapásirányt, amelyet a narratíva követni fog. Állandósul a kutatás és a remény, hogy ennek a keresésnek lesz is valamilyen eredménye. Minden más háttér, akárcsak egy detektívtörténet esetén. Ezt erősíteni látszik az is, hogy olvasás közben néhol szerepkörökre zsugorodnak az amúgy viszonylag jól kidolgozott karakterek. A mozaik összeállítása és a feltárás igénye hajtja előre a trilógiát.

A hiányosságok magával az X Térség térképen való elhelyezésével kezdődnek. Már a narratíva kezdetén megteremti a felfejthetetlenség érzését, hogy nem tudjuk, mégis hová tegyük ezt a pontot a térben (elvégre, ahogy az angol mondja, az ’X’ jelöli a helyet). A továbbiakban pedig minden kísérlet zátonyra fog futni, amely az emberi értelem igája alá akarná hajtani a történetet. Értelemkeresés szempontjából a térbeli meghatározhatatlanságon túl azonban más szempont(ok)ból is meg lehet közelíteni a trilógiát. A misztikumot és rejtélyt az első kötetben a tulajdonnevek elhagyása adja. A második regényben, a Kontrollban, a névtelenség továbbra is fontos a főszereplő, Kontroll esetében. Ez a fedőnév egyszerre ígér felügyeletet és tudást. Két olyan ismérv, amelyek segítségével a szerző és narrátora esetleg formába önthetné a lovecrafti alaktalanságot.

Tudom, tudom, ez a cím úgy hangzik, mintha egy utolsó, a videótékák hátsó polcára száműzött, Zs-kategóriás akciómoziról lenne szó, pedig a Blacksad - Hófehér nemzet nem is állhatna ettől távolabb. Ezúttal az első részben már megismert neo-noir világ egy újabb szegletébe kalandozhatunk, ahol a választóvonal a szín: a fagyos észak áll szemben a kevésbé tiszta szőrűekkel. És mit kezd itt egy nyomozó, akiben mindkét árnyalat megtalálható?

Blacksad ezúttal a peremen jár, szó szerint és átvitt értelemben is. A város külső, lecsúszott negyedében egy pár előkelőség tengődik a nem túl prosperáló környezetben. Fellángolnak az indulatok, a fehér hatalom eszméje utat tör, de ezzel ellentétes erők is mozgásba lendülnek. És ebben a helyzetben eltűnik egy kislány, ami látszólag nem sokakat érdekel. De a nyomozás végére fény derül arra, hogy nagyon is sok köze van az eseményekhez.

Elsőként talán az ötölhet leginkább a szemünkbe, mennyire egyértelműek az áthallások az európai fasizmussal és az ‘50-es évek Amerikájával. A feliratok, a szóhasználat, a Ku-Klux Klánt idéző ruházatok,  a történelmi tradíciókra épülő felsőbbrendűség könnyen visszarepítenek bennünket oda, ahol Rosa Parks még átadta a helyét a buszon hazafelé, de utalásokat találunk az inkább a ‘90-es évekre jellemző erőszakos faji megmozdulásokra is. A gazdasági válságban kialakuló ellenségkép ugyanakkor egyértelműen a második világháborút megelőző éveket idézi.

De a Blacksad egy kicsit mélyebbre megy a külsőségek megidézésénél. Mert mit is jelent a szín? A státuszt, csakúgy, mint a mi világunkban, ahol a peremen a gazdagok legnagyobb félelme nem az, hogy nem lesz mit enniük, hanem hogy elveszítik az előjogaikat. A régmúlt idők hajszolása, a talán soha nem volt csillogás visszképe elfelejteti, hogy ha tennének valamit, talán változtatni lehetne az elesettek életén és változhatna az ő világuk is. De végül szembe kell nézniük az általuk elnyomottak valóságával is.

A Fantorzio magazinról 2016 tavaszán hallottam először, május elsején harangozták be, mint azt az újságot, amit a vasútállomások boltjaiban kereshetünk utazás előtt, ha épp nincs nálunk könyv – és, ha nem politikára, gazdaságra, sportra, vagy valami rétegkultúrára vágyunk. A Fantorzio a krimi, a fantasy és a horror vonalán pozícionálta magát és már a kezdetekkor leszögezték, hogy ez bizony egy fanzin lesz, azaz nem ismert szerzőktől közölnek írásokat, hanem a műfajokat kedvelő amatőröktől várják a műveket, pályázat keretei közt, amelyet végül 138 beérkezett szöveggel zárták le július 4-én. A 5Panels alkotói csoportra épülő szerkesztőség (amely egyébként az EpicLine-ért is felel), élén Tálosi András főszerkesztővel (rajta kívül nincs is senki nevesítve), eredetileg idén tavaszra tervezte az első megjelenést, de a jelentkezők nagy száma alapos válogatást követelt. Február elején végül tizennyolc versenyművet engedtek a második körbe, amelyekből ízelítők kerültek föl az egyre csinosodó honlapra (eladdig ugyanis interneten elérhető képekkel dolgoztak, de idővel megérkeztek a profi grafikusok munkái is – amelyek közül az egyik a magazin borítóján is látható, Maticsek Tamás tollából).

A magát ponyvalapnak tituláló sajtótermék végül szeptember 26-án került a boltok polcaira – magam azok közé tartozom, akik hamarabb jutottak hozzá, mint a szerkesztőség, lévén oda csak délután érkeztek meg a példányok. A külalakra tetszetős újság, nyilvánvaló erősségei mellett, több szempontból hagy maga után kívánni valót. Először is, az önelnevezés. A „ponyva” szóra alighanem sokunknak az olcsóság jut eszünkbe a szórakoztatás mellett - ó, azok a végtelenségig gyűrhető Albatrosz-könyvek! - és nem tűnik legitimnek pusztán a másodikra hivatkozni a kategória kapcsán, miközben a lap árából kijönne egy politikai-, egy gazdasági-, egy sport- és egy rétegkulturális termék is.

Belelapozva nem csak az impresszum, de a tartalom karcsúságával is találkozunk: a lap mindössze két elbeszélést tartalmaz, a második ráadásul csak egy jelenet, ami vélhetőleg azt a célt hivatott szolgálni, hogy összekösse ezt az első lapszámot a november végén érkező másodikkal (bár mindez nem meglepetés, ha azt nézzük, hogy Tálosi már a Randomkultnak adott, szeptember 20-i interjúban jelezte ezt a felépítést).

Néha úgy gondolom, az, hogy az ember értelmessé vált, valahol a legsötétebb vicc: hiszen emiatt kell úgy élnie, hogy tudatában van, egyszer meg fog halni. Igen, minden élőlény meghal, az entrópia talán a leginkább állandó törvény a világegyetemben. De más úgy leélni az életet – létezni? –, hogy nem tudjuk tudatosan, hogy a halál vár ránk, vagy egyszerűen csak nem foglalkozunk vele. Nincs olyan vallás, ami ne adna magyarázatot arra, mi történik az emberrel a halála után – némelyik felvázol egy túlvilágot, más a halandóság elfogadására tanít, megint más kiskapukkal kecsegteti az embert, amivel kijátssza a visszafordíthatatlan megsemmisülést. A halálról mindenki eltöpreng az élete során, és mindannyian szembesülünk vele valamilyen formában. Szembesülünk azzal, hogy a világegyetem léptékeiben mi csupán porszemek vagyunk. Térben és időben egyaránt csak múló szikrák, akik legjobb esetben is csak néhány másik szikrára vannak hatással. Feltesszük a kérdéseinket, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt, miért most és nem máskor, miért oda születtünk, ahová, van-e oka és okozata az életünknek. De ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok. És e végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.

Az utolsó mondat nem tőlem származik, bár én is ugyanezt gondolom. Blaise Pascal francia matematikus és filozófus szavai ezek. Ez a mondat Gondolatok című munkájában olvasható, és sokak szerint a világirodalom egyik legszebb mondata, amire az évszázadok alatt nagyon sok gondolkodó és művész hivatkozott, és Gulyás Péter is innen vette első regénye címét. De nem csak ebben utal Pascalra, a mű egészét áthatja ez a gondolat – olyannyira, hogy az ember az olvasás után sem tudja, pontosan miről is szólt a regény. Persze, szólhat arról is, amit a fülszöveg is elárul. Egy budapesti középiskolában három diák készül a filozófia érettségire. Azonban az érettségi napja előtt az egyikük, Betti, egy súlyos betegség miatt meghal. Főhősünket – már ha lehet így nevezni egy önmarcangoló embert, igazi noir figurát –, a gyerekek filozófiatanárát már ez is eléggé megviseli, de a vizsga előtt egy másik diákja, Trenka, rejtélyes sms-ben közli, hogy az egyik tanár elvette tőle a pendrive-ját, és ha nem kapja vissza, akkor a lány öngyilkosságot fog elkövetni. A névtelen narrátor ekkor indul őrült rohamra az idő ellen, hogy megtalálja tanítványát, mielőtt késő lenne. De ahogy megpróbálja felfejteni a diáklány tette mögötti mozgatórugókat, olyan dolgokba botlik, amik folyamatosan megkérdőjelezik számára és az olvasó számára is, mi az igazság.

Misztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.

Makai Péter kollégánk 2016-os könyvkihívásáról szóló cikksorozatunk utolsó része.

• Egy könyv, ami garantáltan örömet szerez – Robert K. Galbraith: Kakukkszó

A tavalyi év felismerése az volt, hogy nem olvasok elég krimit, és magába szippantott a Sherlock Holmes: Consulting Detective társasjáték, úgyhogy biztos voltam benne, hogy örülni fogok J.K. Rowling álnéven írt whodunitjának, a Kakukkszónak. Lehetett volna a Pratchett-kötet is ideillő, és ha nagyon “csalni” akartam volna, Anglia is sziget, tehát felcserélhettem volna a kettőt, de túl azon, hogy minden mindegy volt, tényleg felhőtlen szórakozás volt. A magyar szöveg Nagy Gergely, korábbi témavezetőm fordítása, akinek az első külföldi publikációmat is köszönhetem, ezért csekély törlesztésnek éreztem, hogy az ő fordításával zárhatom a 2016-os listát.

Galbrait/Rowling a brit celebvilágba kalauzol, ami a hollywoodi kultúra itt-ott udvariasabb, máshol borostásabb mása. A szupermodell Lula Landry halála kitűnő ürügy arra, hogy az író társadalmi tablót készítsen a sztárok bűvöletében élő, bulvárújságokat lapozgató Angliáról, amiben alkoholista detektívtől elkezdve meleg divattervezőn és hataloméhes produceren keresztül temérdek klisés karakter jelenik meg, de mindannyian “kidomborodnak”, hús-vér emberekké válnak Rowling gyakorlott kezében.

Arany János balladái a magyar irodalom igazi csúcsteljesítményei közé tartoznak, s közben számos szállal kötődnek a népi és városi folklór hagyományokhoz, valamint a korabeli ponyvairodalomhoz egyaránt. A magyar, de akár a világirodalomban is kevesen tudtak olyan kevés szóval, mégis rendkívüli feszültséggel megírni a bűn és bűnhődés történeteit, egy szerelmi gyilkosságot vagy éppenséggel egy tömeges kivégzést, mint Arany. A lírai költemények precíz szerkezetének és a homályban hagyott részleteknek köszönhetően ugyanakkor a mai napig izgalmas olvasmányok lehetnek, hiszen nagy tér nyílik az olvasói képzeletnek és értelmezésnek. Arany születésének 200. évfordulóján éppen ezért egy újabb irodalmi játékra hívjuk olvasóinkat a Próza Nostra pályázatán.

Elgondolkodtál már azon, mit követett el Ágnes asszony? Mindig is izgatott, kik is lehetnek valójában a Híd-avatás kísértetei? S vajon ki lehett az Eduárd elé álló három “velszi bárd”?  Most itt az idő, hogy megírd nekünk!

Olyan prózai műveket várunk tehát, amelyek valamely zsáner felől közelítenek meg egy-egy szabadon választott Arany-balladát. A képzelet határait a pályázóra bízzuk, lehet bűnügyi történet, horror, steampunk, de akár fantasy és sci-fi történet is. Az átiratok foglalkozhatnak a szövegek konkrét eseményeivel, de lehetnek előzmények vagy utótörténetek is.

A beérkezett munkákat a Próza Nostra szerkesztősége, szakmai közössége bírálja el.

Határidő: 2017. április 2. (vasárnap) 23:59.