Kovács Rezsuk Dániel

A TBA könyvek gondozásában tavaly év végén megjelent második Machen-kötet valójában egy omnibus-kiadás, amely két regényt, az eredetileg 1907-es Az Álmok hegyét, az 1922-es A titkos dicsőséget, illetve a Mons angyalai című, négy rövid elbeszélésből és két esszéből álló kötetet tartalmazza. A magyar fordítás mellett a könyv különlegessége, hogy kritikai kiadásként is megállja a helyét, mivel több száz lábjegyzet segít az olvasónak a történetek történelmi, irodalmi és misztikus utalásai közötti eligazodásban.

Arthur Machen (1863-1947) walesi születésű író, akit a századfordulós és korai XX. századi gótikus és horror történetei miatt a későbbi weird mozgalom egyik előfutáraként tartanak számon. Munkáinak egy része, különösen az ebben a kötetben olvasható két regény a XIX. századi dekadens mozgalom kései folytatásának is tekinthető a maga realizmussal és hétköznapisággal szembeforduló, az elragadtatást, műviséget és túlzásokat éltető esztétikájával.  

Az álmok hegye főhősét, Lucien Taylort tizenkét éves korától követhetjük nyomon, ahogyan egy szegény falusi lelkész fiából “elátkozott művésszé”, pontosabban sikertelen íróvá válik. Társadalmi elszigeteltsége mindeközben egyre inkább elmélyül egészen a végső tragédiáig. Machen nem elsősorban a cselekményre, hanem az egyes fejezetekben ábrázolt élethelyzetek külső, illetve a főhős ezekhez kapcsolódó belső benyomásainak részletes leírására helyezi a hangsúlyt. Az első két fejezetei leginkább a fikcionalizált walesi kisváros, Caermaen, majd később London lakóinak képmutató és pitiáner, kegyetlenségektől sem mentes társadalmát mutatják be szatirikus éllel. Lucien mindeközben folyamatosan íráskészsége csiszolásán fáradozik; a történet ezen szálán Machen nem csupán ars poeticáját, de az írás folyamatának általános nehézségeiről, kudarcairól és ritkán elérhető sikereiről, illetve gyönyöreiről is látleletet nyújt az olvasónak. Machen lényegében nem csupán az irodalmat, hanem magát az írói gyakorlatot és létállapotot is esztétizálja a regényben, igaz nem az egzisztencializmus, hanem a dekadencia szellemében.

A regény fantasztikus elemeinek diegetikus realitása vagy szimbolikus leplező-funkciója nem dönthető el egyértelműen. Lucien egyre inkább egy képzeletbeli, vagy egy annak tűnő világ rabjává válik, ami egyfelől értelmezhető az elszigeteltség és a nyomor előli menekülési stratégiaként – ami mellesleg inspirálja, egyben motiválja a főhős irodalmi tevékenységét – másfelől viszont számos utalás történik arra is, hogy Lucien gyerekként egy dombtetőn álló római erőd romjai között átlépett egy bizonyos határt képzelgései során, kivívva ezzel valami ártó szándékú természetfeletti erő haragját, ami mintegy elátkozta őt. A dekadens esztétikai mozgalom nem igazán hagy szabad mozgásteret az adott mű konkrét tartalmán túlmutató szimbolikus, illetve pszichológiai jellegű értelmezések számára. Mai szemmel azonban igen nehéz elvonatkoztatni annak az olvasatnak a lehetőségétől, amely valamiféle szexuális félelem, perverzió, illetve ezek miatt érzett szorongás és trauma tudatalatti obstrukciójaként értelmezi a Lucien belső képzeletvilágába betolakodó rémképeket. 

A 2020-as év után 2021-ben mintha kezdett volna magához térni a világ: a járvány ugyan velünk maradt, a harmadik és a negyedik hullám végigsöpört rajtunk, de az oltásnak hála újra találkozhattunk élőben is. Bár az V. Világok Találkozását online rendeztük meg, a II. Végtelen határok konferencián végre élőben is találkozhattunk, az online előadások mellett. Két év után újra volt Könyvhét, igaz, ezúttal június helyett szeptemberben, a könyvkiadók pedig igyekeztek bepótolni az elmúlt évben elmaradt kiadásokat. Volt miből válogatni a szerkesztőség tagjainak az idei visszatekintőhöz.

Borbíró Aletta

Az idei olvasmányaim többsége vagy munkához, vagy a kutatásomhoz kötődött. Az utóbbi miatt került ismét a kezembe Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiája. Azt hiszem, hogy ez a sorozat most talált meg igazán: remek nyelvezettel megírt, összetett történet, amelynek finomságait csak most látom igazán. Az Ólomerdőn túl Pál Sándor Attila Rokonok című novelláskötetét élveztem nagyon a humora, illetve a vidéki téma és popkultúra keveredése miatt.

Közeledik a karácsony, mindenki az utolsó (vagy éppen a legelső, attól függően, mennyire van elkésve) ajándékok után szalad, ötletel. Könyvet ajándékozni pedig mindig jó, mert egy pár papírlapon komplett világokat, életre szóló élményeket lehet elrejteni. Szerkesztőségünk tagjaitól is érkezett néhány ajánlat annak, aki még mindig keresi a tökéletes választást.

Benkő Marianna

Alejandro Jodorowsky - Juan Gimenez: Metabárók kasztja - Othon és Honorata

Az Incal után a Jodoverse újabb tagja láthat magyarul napvilágot: a Delta Vision korábbi kiadása után a Magnum Opus kiadó próbálkozik meg újra a Metabárók kiadásával. Jodorowsky saját Dűne-adaptációjából kinőtt víziója elementáris erejű, és nagyságához mérten ötletei is hatalmasak és vadak, karakterei érzelmesek, szenvedélyesek, agresszívek és végletekig elkötelezettek. A teremtett világ pedig színpompás science fiction robbanás. A most megjelenő első kötet merít talán leginkább Frank Herbert regényéből, de már itt megjelennek Jodorowsky egyéni látomásai, ahogyan továbbgondolta az eredeti eposzt. Minden sci-fi rajongó polcán ott a helye.

Borbíró Aletta

Brian K. Vaughan: Saga 5. és Rachel Smythe: Lore Olympus – Olümposzi história 1.

Egyre szívesebben olvasok képregényeket, ha az időm engedi, így karácsonykor két dolognak örülnék nagyon: a Saga legújabb részének és a Lore Olympus – Olümposzi históriának. A Saga történetét és főleg világát már az első kötettel nagyon megszerettem, hiszen kreatív, sokrétű és önreflexív. A Lore Olympus – Olümposzi história több dolog miatt is érdekel: kedvelem a Cicerónál megjelenő képregényeket, illetve szeretem a (görög) mitológiából merítő szövegeket.

Batman: A végzet Gothambe érkezik

Írta: Mike Mignola, Richard Pace, Illusztrálta: Troy Nixey, Dennis Janke, Dave Steward, Kiadta: Eaglemoss Hungary, 2017.

A nyolcvanas évek utáni képregénybeli horror egyik nagymestere Mike Mignola, aki a Dark Horse kiadónál lassan harminc éve folyamatosan futó Hellboy és BPRD képregényeivel az egyik legszebben felépített fikciós univerzumot kínálja az olvasóknak a sokszor vájtfülű rajongók számára is nehezen navigálható DC és Marvel alternatívájaként. Sokan elfelejtik azonban, hogy a karrierje kezdetén Mignola a két óriáskiadó több képregényében is közreműködött (pl.: The Incredible Hulk, Cosmic Odyssey, Batman), illetve a Hellboy kirobbanó sikere után sem szakította meg a kapcsolatot korábbi munkaadóival. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az eredetileg 2000-ben megjelent Batman: A végzet Gothambe érkezik, amit 2017-től már magyarul is olvashatunk az Eaglemoss Hungary jóvoltából. Mignola a Hellboy során többször is bizonyította, hogy nagy rajongója Lovecraftnak, ám ezt a kötetet tényleg rogyásig zsúfolta a Cthulhu-mítoszra tett utalásokkal, illetve a Batman világából ismert koncepciók és karakterek stílszerű „lovecraftosításával”. A képregény emellett egy húszas évekbe ültetett alternatív Batman-történetként is funkcionál. Troy Naxey rajzai káprázatosan ötvözik a modern szuperhős-történetek realisztikus és a húszas évek ponyvamagazinjainak expresszív stílusát. Sok Elseworlds, azaz a szokásos kontinuitástól drasztikusan eltérő képregény született Batman főszereplésével az évek során (Gotham by Gaslight, Batman: Gotham Noir, Batman & Dracula), de A végzet Gothambe érkezik mindenképp a legjobbak közé tartozik.

Bevezető:

A horrorképregények új virágkora?

Az ősz beköszöntével mindig rám tör a késztetés, hogy a lehető legmélyebbre merüljek a horror műfajon belül, legyen szó irodalomról, filmekről, videojátékokról és képregényekről. Ez régen leginkább a horrorklasszikusok pótlását jelentette október környékén, ám újabban azt tapasztalom, különösen a képregények terén, hogy mintha szárnyalni kezdett volna a műfaj. A képregényeket illetően a magyarázat többrétű. Egyrészt a szuperhősök uralta mainstreamtől (DC, Marvel) független kiadók kezdenek egyre népszerűbbekké válni, amiből törvényszerűen következik, hogy egyre több horror műfajú alkotás jelenhetett meg az utóbbi években. Másrészt mintha a COVID-járvány hatására is megnőtt volna az érdeklődés a rémtörténetek iránt, hasonlóan ahhoz, ahogyan a korábbi feszültségekkel és szorongásokkal teli történelmi időszakokban is a horror felvirágzását figyelhettük meg, például a 19. század első felében, utána a spanyolnátha-járvány és a nagy gazdasági világválság alatt, végül pedig a hidegháború évei során. Míg korábban szabályosan vadászni kellett a friss horror címekre, most épp a bőség zavara okozhat fejtörést sokak számára. Jelen cikk abban próbál segítséget nyújtani, hogy mely nemrég megjelent horrorképregények azok, amik a legnagyobb eséllyel nyerhetik el a műfaj iránt érdeklődő olvasók tetszését. Vágjunk is bele!

Locke & Key: The Golden Age

Írta: Joe Hill, Rajzolta: Gabriel Rodriguez, Kiadja: IDW Publishing, várható megjelenés: 2022.

Sokan tulajdonítják a horrorképregények közelmúltbéli népszerűségét részben a Locke & Key váratlan sikerének. Az eredetileg 2008 és 2013 között futó, 37 számot megélt sorozatban Joe Hill és Gabriel Rodriguez a Locke család jelenkori megpróbáltatásait mesélik el, miután a családfő tragikus halálát követően a túlélők egy új kezdet reményében az addig éveken át elhagyatottan álló családi birtokukra költöznek. Az itt álló villa számos különös képességgel bíró kulcsot, illetve a kulcsokat mindenáron megszerezni próbáló démoni lényt rejt magában.

A történet során apránként fény derül a Locke család és a birtok múltjára: a család őse, Benjamin Locke az amerikai függetlenségi háború idején lelt rá a Lovecraft nevű város területén álló barlangra, amiből kapu nyílik egy démonokkal teli dimenzióba. A démonok csak emberek megszállásával képesek biztonságosan átlépni a mi valóságunkba.

A sorozat egészet alkot ugyan (a kötetek magyar nyelven a Fumax Kiadó gondozásában érhetők el), azonban több „árván” maradt, azaz gyűjteményes kiadványba nem került történet is megjelent az évek során, amik a Locke család előző generációra fókuszáltak (Open the Moon, Small World). Mint derült égből villámcsapás, Joe Hill új minisorozatokat jelentett be. Az In Pale Batallions a Locke család első világháború alatti viszontagságairól, a Hell & Gone a korábbi háború során végbement tragédiák feldolgozásáról szól, illetve utóbbi egy leleményesen kivitelezett Sandman-crossoverként (Neil Gaiman) is funkcionál. De ez még semmi: a Golden Age, azaz Aranykorra keresztelt történetszál egy új, előreláthatóan 37 számból álló eposz, a World War Key felvezetése. A Golden Age valamennyi száma megjelent már és megrendelhetőek, a füzeteket egybegyűjtő kötet pedig jövő márciusára várható, amiben helyet kap majd egy exkluzív történet, a Face The Music is. 

A konferencia előadóinak és a kerekasztal-résztveőinek rövid bemutatkozásait, valamint az előadások absztraktjait olvashatjátok, előadásuk sorrendjében. A részletes programot és további információkat korábbi bejegyzésünkben olvashattok.

A konferencia előadói

Kovács Rezsuk Dániel

A Szegedi Tudományegyetem esztétika-kiadói ismeretek (BA) és filmtudomány (MA) szakon végzett hallgatója. Alapszakos szakdolgozatában Alejandro Jodorowsky és Jean Giraud (Moebius) képregényekre, illetve filmekre gyakorolt hatását vizsgálta, míg mesterszakon a fő kutatási területe a szuperhős-képregényadaptációkban tetten érhető dekonstrukció volt. Jelenleg grafikusként dolgozik és szabadidejében képregény-kritikákat ír.

Absztrakt: A szuperhős-dekonstrukció eredete és története

A dekonstrukció egyre gyakrabban előforduló kifejezés a különböző publisztictikai és vernakuláris, még pontosabban kritikai sajtóműfajokban, írott és videóesszékben, valamint a rajongói platformokon tetten érhető diszkurzusokban. Ez alól a szuperhős-média sem kivétel, sőt, a műfaj több mint egy évtizede tartó popkulturális hegemóniája csak tovább fokozta a dekonstrukció körül tematizálódó párbeszédet. A jelenség megértése érdekében megvizsgálom a szuperhős műfaj és a dekonstrukció fogalmait, ezek egymással való viszonyát és a dekonstrukció következményeit a műfajra nézve, annak történelmi, társadalmi, gazdasági és politikai kontextusában. Áttekintem a dekonstrukció történetét és megjelenési formáit az angolszász (brit és amerikai) szuperhősképregényeken belül, külön figyelmet szentelve a dekonstrukciós szemléletű mozgalom szempontjából fontos szerzőknek: Howard Chaykin (American Flagg!), Dean Motter (Mister X), Matt Wagner (Grendel), Frank Miller (Daredevil, Batman: The Dark Knight Rises), és Alan Moore (Miracleman, Captain Britain, V for Vendetta, Swamp Thing, Watchmen).

Petit, az Ogre Király fia, a nemesi klán legkisebb óriása. Alig nagyobb egy egyszerű embernél, így ő a legújabb előjele családja fokozódó hanyatlásának, aminek következtében minden nemzedék egyre kisebbre nő az előzőnél. Apja szégyenében megölné, ám az anyja a vérvonal megújulásának lehetőségét látja benne, hiszen Petit képes lehet az emberekkel új utódokat nemzeni, éppen úgy, ahogyan az óriások dinasztiájának őse, az Alapító tette egykoron. Kétségbeesésében az anya Desdée nénire, a klán legidősebb tagjára bízza a gyermeket. Desdée kegyvesztetté vált a király előtt az emberek iránt érzett szeretete miatt, és a kastély egy elhagyatott szárnyában él a családtagjaitól elzártan. A The Ogre Gods világában az emberek nem többek az óriások szolgáinál és táplálékánál. Desdée útmutatása ellenére Petit-t az édesanyja időnként titokban meglátogatja annak érdekében, hogy bevezesse a családi hagyományokba, beleértve az ezzel járó kegyetlen ösztönök kiélésébe is. Petit úgy lép hát be a felnőttkorba, hogy az anyai neveltetése által szerzett étvágy és a nagynénjétől tanult együttérzés között örlődik. 

Sokáig kétkedve fogadtam az olyan műveket, amik kijelölnek egy fantasztikus koncepciót, és a lehető legnagyobb részletességgel, ám a mitológia vagy a zsánerhagyomány által meghatározott kontextusából kiemelve, kizárólagosan, azaz más koncepcióktól függetlenül térképezik fel azt. Ez a fajta világépítés a képregények terén leginkább Japánban figyelhető meg (lásd: Tokyo Ghoul, Demon Slayer, Attack on Titan). Alapvetően nem a feldolgozott tradíció enciklopédikus kidolgozottságát hiányoltam az ilyen művekből, sokkal inkább azt éreztem, hogy a kiragadott elemek egyedi feldolgozása gyakran öncélúnak bizonyult, és reflexió híján nem gazdagította a hagyományt, inkább csak kisajátította azt. A The Ogre Gods tetralógia bár elsősorban az óriások koncepcióját járja körül, mégsem esik bele ebbe a csapdába. 

A képregény több irodalmi tradíciót is egyesít magában: az ókori görög és északi mitológiát, kora középkori francia folklórt, XVI. századi szatírát (François Rabelais), újkori pikaresz regényt (Voltaire, Jonathan Swift), valamint a XX. századi epikus fantasy-t. Ez a keveredés kifejeződik a cselekmény elsődleges helyszínéül szolgáló palotakomplexum változatos építészeti stílusában is (klasszikus ókori, bizánci, gótikus és barokk elemek keverednek egymással). A palota korszakokon át egyre csak bővült annak érdekében, hogy megfelelő szállást nyújtson a gyarapodó és annak fénykoráig méretükben is csak egyre hatalmasabbra növő óriás-dinasztia számára. A kastély a képregény cselekményének idejére kietlen, romos mauzóleummá züllött, ami egyszerre fenséges és gyászos, így a gótikus regénnyel is némi rokonságot mutat. 

2012-t írtunk. Pár évvel korábban az internetnek köszönhetően ismét felfedeztem a képregény médiumát, és javában faltam az olyan rajongói fórumokon kötelező olvasmányoknak kikiáltott címeket, mint a Preacher, Hellblazer, Hellboy, Sandman és a Y: the Last Man. Addiktív hobbi ez, és legyen akármilyen hosszú is egy sorozat, ha jó, az idő csak úgy repül vele, és a végére érve kétségbeesetten keresem a következő adagot. Elkerülhetetlen fejlemény volt hát a Transmetropolitan felfedezése, ám nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire mély benyomást tett rám a mű akkor. Tinédzser korom óta szorosan követtem a politika alakulását, legyen szó a hazai vagy az Egyesült Államok közéletéről, ám 2012-re mély kiábrándultság vett erőt rajtam, és súlyos értékrendi válságba is jutottam. Túlzás nélkül, a Transmetropolitan rántott ki a gödörből, és azóta is az egyik legmeghatározóbb olvasmányként tartom számon a személyiségfejlődésem szempontjából. A sorozat kapcsán a legfőbb bánatom az volt, hogy a médium periférikussága és a nyelvi korlátok miatt milyen kevés olvasóval osztozhattam az élményben. Most a Fumaxnak hála végre a magyar olvasók is elmerülhetnek a mocsokban az Igazság keresésének céljából.

Sokan a DC Comics Vertigo nevű alkiadójának egyik legfontosabb címeként tartják számon a Transmetropolitant, ám a sorozat nem a Vertigónál, hanem a rövid életű, science fiction és fantasy zsánerre specializálódott Helix alkiadónál indult 1997-ben. Az elhibázott marketing és az emiatti alacsony eladás miatt a Helix egy év után megszűnt, és a neve alatt futó több mint tucatnyi sorozat közül egyedül a Transmetropolitan maradt talpon, hogy aztán a Vertigo égisze alatt folytatódhasson tovább. Ez jól látszik a Fumax kiadás első tizenkét fejezetéből is, ami végső soron a Helixnél megjelent tizenkét szám: a sorozat nyitánya egy háromrészes, egymással szoros egységet alkotó történetszál, amit hat, lazábban kapcsolódó epizód, majd egy újabb háromrészes történet, a Fagyassz meg a csókoddal követ. Ezután a sorozat felveszi a Vertigo alkiadóra jellemző öt-, illetve hatrészes történetszálak (story arc) struktúráját, amikből a kötet a Rohadék évét, illetve két különkiadást, a Karácsony pengéit és az Utálom az egészet című történeteket tartalmazza. Utóbbi a főszereplő fiktív könyvének válogatott részleteiből épül fel, amelyek illusztrációjáról harminckét művész gondoskodott – egy mesteri koncepció mentén kivitelezett pin-up gyűjtemény.  

A Transmetropolitan központi karaktere Spider Jerusalem, a trágár, erőszakos, drogfüggő újságíró, akit igen gyakran a gonzo újságírás úttörője, Hunter S. Thompson (Hell’s Angels: Vad rege az Angyalokról; Félelem és reszketés Las Vegasban) jövőbe helyezett hasonmásaként azonosítanak, ám a helyzet némiképp bonyolultabb ennél. Spider nem csupán résztvevőjévé válik az eseményeknek, amikről tudósít, hanem fontos céllal, már-már messianisztikus küldetéstudattal teszi azt, mégpedig az Igazság nevében, ami számára az egyetlen erkölcsileg elfogadható eszköz a történet helyszínéül szolgáló megapolisz, a Város jobbá tételére. Ebben a tekintetben Spider karaktere amolyan, sokadik köbre emelt posztmodern variáció Nietzsche Zarathustrájára, amit már a sorozat nyitánya is egyértelműsít a hegyet maga mögött hagyó magányos hős képével, aki a civilizációba visszatérve próbálja leróni utolsó tartozását a társadalom felé.

A járvány kirobbanása előtt szokásomhoz híven törekedtem minél szorosabban követni a friss megjelenéseket, így esett, hogy amikor elolvastam Simon Spurrier és Matías Bergara Coda című képregényének harmadik kötetét januárban, visszamenőlegesen is a 2019-es év legjobb fantasy képregényének kiáltottam ki, amihez máig tartom magam. Aztán a COVID-19 sok más ágazathoz hasonlóan felborította a képregénykiadás megbízható ütemtervét is, így úgy ítéltem, hogy eljött az ideje a nagy kedvencek újraolvasásának vagy az eddig kimaradt klasszikusok pótlásának. 

A Locke & Key kerekasztal-beszélgetésünkre készülvén újra elolvastam a teljes sorozatot és második nekifutásra sem okozott csalódást. Sokkal jobban követhető volt így egyszerre ledarálni a sorozatot, mint amikor az eredeti megjelenés idején számról számra próbáltam tartani a lépést vele. 

A Rachel Rising című horror-dráma óta igyekszem elolvasni Terry Moore valamennyi korábbi művét és az idei olvasmányok közül a Motor Girl című szürreális akció-dráma sorozatának első kötete tette a legmélyebb benyomást. Sajnos a második kötetre, ami egyben le is zárja a rövid életű sorozatot, elfogy a kezdeti lendület, de önmagában talán ez lehet a legjobb bevezető egy valóban zseniális független képregényszerző munkásságába, aki bő harminc éve a maga útján halad és eközben tökélyre fejlesztette a folytatásos dráma műfaját (Strangers in Paradise, Echo).

Ráfordultunk az utolsó hétvégére karácsony előtt, és biztos egyetértenek velünk kedves olvasóink, hogy a könyv továbbra is tökéletes ajándék, nem különben a legolcsóbb megoldás egy fantasztikus utazásra, ráadásul könnyedén megrendelhető online. Íme a Próza Nostra szerkesztőségi tagjainak tippjei last minute vásárlóknak.

Benkő Marianna

Olyan ritkán jelenik meg itthon illusztrált zsánerkötet, hogy mindig öröm egy ilyen megjelenés. Ha pedig egy hasonlóan színvonalas kiadványról van szó. H. G. Wells Doktor Moreau szigete c. regényét száz év távlatából is érdemes olvasni, mert a története könnyen gazdagítható újabb és újabb jelentésrétegekkel: vizsgálhatjuk az ábrázolt kutatói etikát és eljárást, a természet megerőszakolását, vagy akár a brit imperializmus kritikáját is kiolvashatjuk a lapokról. Aki pedig csak élvezni akarja az olvasást, az egy meghökkentő és hatásos sci-fi/horror élménnyel lesz gazdagabb. Németh Gyula illusztrációi pedig csak segítenek jobban belehelyezkedni a baljós hangulatba, gazdagítják a történet mitológiáját. Remek kiadás, minden rajongó polcán ott a helye.