kortárs magyar irodalom

Jelenlegi hely

„Vigyáznod kell, ha kitalálsz valamit, mert a végén megvalósul” – Interjú Csabai Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

A szerkesztőség év végi  listáiban rendre felmerült egy név az év legfigyelemreméltóbb címei között – nevezetesen Szindbádé, a hányatott sorsú nyárligeti detektívé. Eleddig négy kötetben olvashattunk az általa felderített bűnügyekről, Csabai Lászlóval – azaz a detektív „édesatyjával” pedig Nyárligeten… helyesbítek, Nyíregyházán ültünk le beszélgetni.

Próza Nostra (PN) : Kik által  lett belőled olvasó, majd író ember? 

Csabai László (CSL): Ha öt évvel ezelőtt kérdezted volna ugyanezt, akkor rávágom hogy Dosztojevszkij meg a Bűn és bűnhődés volt rám a legnagyobb hatással kamaszkoromban, lévén könnyen olvasható, izgalmas, tartalmas, tehát befogadói élvezetet nyújtó realizmus. Ez volt az a regény ami után eldöntöttem hogy író leszek, és valahol azt is, hogy a bűnügyeknek fontos szerepe lesz az írásaimban. Ma már azt mondom, hogy a hasonlóképpen fontos, ha nem fontosabb szerzők voltak Gogol és Csehov és még sorolhatnám, egyszóval a 19 századi és a századfordulós orosz írók. A magyarok közül Csáth Gézát, Kosztolányit, Szilágyi Istvánt említeném és persze Móricz Zsigmondot, mint az egyik legnagyobb magyar realistát.   Aztán ott volt persze Veress Péter, Veress Péter és megint csak Veres Péter – Istenem, bárcsak ne felejtenénk el! Igaz, hogy politikusként voltak megkérdőjelezhető dolgai, de fantasztikus, milyen érzékletesen tudja lefesteni a falusi életet. A hajdúsági uradalmi cselédek élete különben ugyanolyan közel áll hozzám mint például a Woody Allen-féle new yorki önmarcangoló, zsidó csúcsértelmiségi világ. 

PN: Ezek szerint a te gondolkodásmódodban értelmezhetetlen az a bizonyos a népi-urbánus ellentét.

CSL: Ahogy mondod. A legkedvesebb krimi számomra Truman Capote-tól a Hidegvérrel  - ez ugye egy amerikai regény, míg az általam legtöbbre tartott magyar krimi a már említett Szilágyi Istvántól a Kő hull apadó kútba, amely pedig egy ízig-vérig erdélyi történet. Mondhatni mindenevő vagyok: éppúgy imádom például a westerneket mint a hazai történeteket Budapest világvárossá válásának idejéből. Van viszont egy író, aki íróként nem áll hozzám közel, pedig ugye földim is – Krúdy Gyuláról beszélek. „Édességként” nagyon szeretem elfogyasztani a novelláit, de nem az én világom az, hogy egy jó poénért képes mindent felrúgni és hogy menet közben olyan kitérőket tesz, ahová lehetetlen visszatérni. Megkockáztatom, hogy dilettáns irodalom lenne, ha nem olyan utolérhetetlenül magas nyelvi színvonalon, olyan zseniális hangulatfestéssel művelné - én a feszes megfogalmazást, a csattanóra kiélezést, a szétfutó szálak precíz összeöltését szeretem, nem a lebegést és a kanyarokat.

„Mi magunk dönthetjük el, hogy növények leszünk, vagy állatok” (Sepsi László - Termőtestek)

Szerző Sas Ágnes On the

Emlékszem, hogy egy olyan előadáson hallottam először a gombák kommunikációjáról, ahova eleinte el sem akartam menni. Utána viszont nagyon sokáig megmaradt a lelki szemeim előtt az eltúlzott, de mindenképpen hatásos kép, hogy a gombafonalak kapcsolatos hálózata, amelyekben ráadásul a gombák ugyanúgy kémiai anyagokkal üzennek egymásnak, mint ahogy a mi idegsejtjeink a neurotranszmitterekkel, az idegrendszerünk hasonmása lehet az evolúció másik oldaláról. Van valami poétikus és az emberi hiúságot is simogató abban a gondolatban, hogy az anyatermészetnek létezhet egy lélegző agya. El tudom képzelni, hogy Sepsi Lászlót valami hasonló érzés mozgathatta a Termőtestek megírására, nekem legalábbis olvasás közben gyakran jutott eszembe ez a régi felismerés. A végeredmény egy hosszú, a saját magával szemben támasztott elvárásokat csak felemásan teljesítő szöveg lett, amely egyszerre thriller, családregény, fantasy és öko-fikció, és közben valahol egyik sem igazán.

A történet főszereplője tulajdonképpen nem az egyik karakter, hanem Höksring városa, egy térben és időben nehezen elhelyezhető helység, amelyet pár száz évvel a cselekmény kezdete előtt alapítottak. A kezdetben letelepedő családok leszármazottai tartják ellenőrzés alatt a város éjszakai életét; generációról generációra öröklődik a helyi bordélyház tulajdonjoga vagy a behajtói hivatás, és ez nagyjából orientálja is a történetet a fülszövegben is feltüntetett noir zsáner felé. Höksring ezen kívül híres az egyedül a környéken fellelhető gombáról, ami úgy működik, mintha Bogoly Berti mindenízű drazséját kombinálnánk az LSD-vel és az orosz rulettel; egyes gombák erős hallucinogének, amíg mások teljesen hatástalanok, vagy éppen halálos méregként viselkednek. A regény egyik tételmondata szerint Höksring maga a gomba, ami erősíti az öko-fikciós nézőpontot. A gombák a szöveg előrehaladtával egyre misztikusabb, intelligensebb szereplőkként tűnnek fel, ami akár értelmezhető úgy is, hogy a teljes természet szócsövévé válnak.

A hallucinogén gombák árusításával a beszédes nevű Ergot-család foglalkozik, egészen a regény első oldaláig, amikor is mindannyian merénylet áldozatává válnak. Innentől fogva a hatalomban megmaradt helyi családok, illetve a város polgármestere versengésbe kezd az Ergotok helyének betöltéséért, azonban már a kezdetektől fogva felsejlik, hogy egy ilyen küldetésnek csakis tragikus lehet a végkimenetele.

A regény emberi szereplői a város mellett inkább tűnnek deuteragonistáknak, fontos mellékszereplőknek, mintsem főszereplőknek. Több olyan karakter is hosszas expozíciót kap, akik ezután csak rövid szerepet kapnak, illetve a történetüknek nincsen egyéni tetőpontja; a narratív beteljesülés az ember és a természet összecsapásaként következik be. A belviszály különböző oldalain álló emberek tulajdonképpen rengeteg szempontból hasonlítanak egymásra; a leírásokat a naturalizmus, a testi funkciókra szűkülő elbeszélés uralja. Keveseknek vannak tisztán átlátható motivációik, leggyakrabban kilátástalan, vagy a kötelességtudattól hajtott figurákról van szó, akiknek sokszor maguknak sincs világos elképzelésük arról, hogy mit és miért szeretnének. Ez a fajta üresség értelmezhető tudatos szerzői döntésként; az urbánus életben kiüresedett személyiségek között nem is érződik fenyegetőnek, legfeljebb jelzésértékűnek az egyre több helyen burjánzani kezdő gomba.

„Az írás számomra magánterület” – Interjú Sepsi Lászlóval

Szerző Nyerges Csaba On the

Kinek több, kinek kevesebb panasza lehet a 2021-es  évre - Sepsi László valószínűleg az utóbbiak közé tartozik. Egyrészt Rossz beszéd című novellájával elnyerte a Zsoldos-díjat, másrészt megjelent Termőtestek című új regénye. Ez utóbbi kapcsán Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Fotó: Máté Péter/Jelenkor KiadóPróza Nostra (PN): 2017-ben az első ViTán már meséltél nekem a soron következő regény-projektedről, amelyből aztán a Termőtestek lett, kicsivel később a Prae magazinban meg is jelent belőle egy részlet, magát a regényt ugyanakkor csak idén novemberben vehettük kézbe. A Pinky rajongójaként talán megbocsátható nekem, ha az az első kérdésem, hogy mi tartott ennyi ideig?

Sepsi László (SL): (nevet) Írni akartam egy fantasztikumba hajló nagy és sötét bűnregényt, amelyben már csak a hossza és a szerteágazó cselekmény miatt is el lehet veszni. A Pinky után alig pihentem, szinte egyből elkezdtem vázlatokat csinálni, megírtam hozzávetőleg 4-5 fejezetet, aztán kiderült, hogy nyelvileg nem tudom úgy megcsinálni, ahogy szeretném. Nem voltam elégedett a stílusával, túl közel volta Pinky nyelvezetéhez, illetve azt éreztem, hogy egy ekkora dramaturgia szerkezetet nem tudok egyben tartani. Félreraktam, írtam pihenésképpen egy ifjúsági regényt (Ördögcsapás, a szerk. megjegyzése), de közben azért anyagot gyűjtöttem: elkezdtem utánaolvasni a gombáknak, a város és történetének ábrázolásához pedig belevetettem magam Lewis Mumford urbanisztikai szövegeibe meg a Zola-regényekbe. Amikor nagyjából egy év múlva elkezdett nagyon feszíteni a dolog, és egy csomó ötlet is jobban kikristályosodott, akkor megint leültem és onnantól kezdve jobban ment.

PN: Ha a fülszövegben leegyszerűsített alapszüzsét nézzük – egy Höksring nevű kisvárost uraló gengsztercsalád a pokolra száll, és alvilági riválisaik egymással torzsalkodva próbálják betölteni a hatalmi vákuumot –, úgy tűnhet, hogy nem lesz nehéz dolgom a kategorizálással, de aztán ahogy haladtam a történettel, rájöttem hogy nem fogom tudni egyetlen olvasat alapján besorolni. Pusztán a külsőségeket tekintve nekem G.R.R. Martin és a Tarantino utáni gengszterfilmek hatása tűnt a legerőteljesebbnek, gondolok itt elsősorban a nézőpontváltogatós, mozaikokból összekapcsolódó szerkezetre, a karakterek sorsának esetlegességére illetve arra, hogy mint a Trónok harcában, itt is fontos szerepe van a fantasztikumnak, de azért mégsem az a legfontosabb.

SL: Nagyjából hét éven keresztül dolgoztam rajta megszakításokkal, és valahol magától értetődő, hogy hatással volt rám, amit eközben olvastam vagy láttam. A Trónok harca párhuzam teljesen jogos, tényleg fontos ihletforrása volt a regénynek, mint például a Fargo sorozat is a maga groteszk, kacskaringós dramaturgiájával és azzal, hogy sokszor azt sem tudjuk igazán, hogy ki itt a hősünk… már persze a Városon kívül.

Veszett kutyák az éjszakában (Totth Benedek - Holtverseny)

Szerző acélpatkány On the

Totth Benedek: HoltversenyTarantino 1992-es Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) című filmjének nyitójelenetében a bankrablásra készülő főszereplők arról beszélgetnek, hogy Madonna Like a Virgin című száma vajon érzelmes nyavalygás vagy pedig igazából az egész csak egy nagy hímtag körül forog. 2014-es regényében Totth Benedek szereplői – tizenöt-tizenhat éves fiúk – viszont már arról vitáznak, hogy lefeküdnének-e a MILF kategóriába „ért” Madonnával, vagy sem. Több mint húsz év van tehát a két alkotás között, s akárcsak Madonna státuszának megváltozása, a Holtverseny is ékes bizonyítéka annak, hogy talán a magyar prózának is illene felvennie azt a fordulatot, amit a kor diktál.

Egy autóban száguldunk bele a sötét éjszakába, öt fiatallal, a kietlen magyar utakon. Négy barát, és egy csaj. Ez a felállás nagyjából végig fennmarad, különösen, miután véget ér ez a befüvezett, nyomasztó utazás a semmibe. A srácok – a milliomos-csemete Kacsa, a nagydarab vízilabdázó Bója, a lúzer Zolika és a névtelen narrátorunk – élete a nagyvárosi nihilben tengődő vagányoké lenne. Persze csak ha történetesen nem egy Isten háta mögötti, pusztuló vidéki városkában élnének, ahol a fiataloknak a diszkón kívül az uszoda az egyetlen hely, ahol elengedhetik magukat – persze csak ha nincs edzés –, és ahol szinte kizárólag a mobilok és laptopok képernyőin keresztül tapasztalják meg, mi is folyik a nagyvilágban. Azonban ahogy minden tinédzsernek, úgy nekik is megvannak a saját elképzeléseik a világ alakulásáról, s arról, hogy nekik mit szabad és mit nem, mire vágynak és mit szerezhetnek meg maguknak. Az egyetlen szabály, amit elfogadnak, hogy nincs szabály.