Korongvilág

Be kell valljam, a kezdetektől fogva nem tudok mit kezdeni a young adult-jelenséggel. A dolgot persze könnyen le lehetne zárni azzal, hogy ez – negyven felé közelítve, ami kis hazánk statisztikáit nézve már vígan a B-oldal –  nem is nagy baj, mivel nem nekem írják a zsánerbéli regényeket, másrészről viszont nem vagyok még olyan vén, hogy ne tudnám könnyen felidézni a tinédzserkoromat.  Ez utóbbi körülményből kifolyólag pedig biztos vagyok benne, hogy a húsz évvel ezelőtti önmagam bőszen kikérte volna magának, ha egyfajta majdnem-felnőttként kezelik, akinek még nem fejlődött ki rendesen az agya, és ezáltal simán elfogadja, ha bonyolult kérdésekre sekélyes  és sokszor hazug választ kap.

Pedig ha jó tanulóhoz méltón a történelmi előzményekkel kezdjük, azt látjuk, hogy nem volt ez mindig így.  A zsáner első fecskéi között – ideértve azt is, amit eleve a szépreményű fiatalságnak írtak, és azt is, ami csak néhány évtized múltán  került át az ő részlegükre a  könyvtárak felnőtt szekciójából -  olyan címek vannak, mint a Szép remények vagy a Két város meséje Dickenstől, a Huckleberry Finn vagy a Tom Sawyer kalandjai Twaintől (Istenem, hányszor alkalmaztam életemben a kerítésfestős trükköt másokon, és rengetegszer bejött) de hosszan sorolhatnánk a neveket Stevensontól Kiplingen át C.S. Lewisig.  Valahol vicces és szomorú egyszerre, hogy  a zsánerbéli fősodort manapság világító rinyavámpírok, és a Romana-füzetek hasábjairól átigazolt  tinihősnők karakterei fémjelzik.

Kivételek persze mindig akadnak: ehhez azonban nem árt, ha történetesen zseni az ember, aki tollat ragad. Bizony mondom néktek, itt van a kutya elásva: ha az író elég tehetséges, gond nélkül meg tudja szólítani ugyanazzal a regénnyel a fiatalabb  és az érettebb korosztályt is  (ez utóbbiaknál persze nem árt, ha képesek némi önreflexióra, s még fel tudják idézni azt a bizonyos fiatalembert a Duna-partról). Sir Terry Pratchettet teljes bizonyossággal aposztrofálhatjuk zseniként, az Égből szőtt kalap című regény pedig ékes bizonyítéka fentebb taglaltaknak.

Ha máshonnan nem, Neil Gaiman köszöntéséből – tavaly magyarul is megjelent gyűjteményes kötetben az Agavénál – tudhatjuk, hogy a nagy kacagtatóként elkönyvelt író álarca mögött ott rejtőzött egy végtelenül dühös lélek is. Nincs is ebben semmi meglepő, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint gondolkodó ember kétféleképpen reagálhat arra az őrültek házára, ami körülveszi: megtehetjük, hogy befelé fordulunk, vagy –  talán ez a hatékonyabb módszer – azt is, hogy egész egyszerűen kinevetjük. Ez utóbbiban kétséget kizáróan ő volt a kortársak közül a legnagyobb (talán Douglas N. Adams tudta egyedül megközelíteni), aki az embertársai elé tartott görbe tükör kereteként legtöbbször a fantasy nyújtotta szabadságot használta. Pratchettnek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy oltsa egymásba  a szó nemesebb értelmében vett pátoszt a szarkazmussal, s hogy tudálékos komolykodás nélkül, nevettetve meséljen komoly dolgokról. Nála megtalálta a számítását az is, aki csak a habkönnyű burleszket, és az is, aki a magvasabb mondanivalót kereste a botcsinálta varázslók és  tűzrőlpattant boszorkányok kalandjaiban.

„…ha már mindenképpen lennie kell bűnözésnek, az lehetne akár szervezett is…”

Nem igazán értem, hogy Pratchett miért ír következetesen fantasyt. Persze nem mintha rosszul csinálná, csak éppen sok esetben indokolatlannak érzem. Jelen regény esetében is erről van szó. Pratchett gondolatisága a fantasy nélkül is jól működne egy-egy szövegben és mivel műfaji pluszt nem adott hozzá az említett irányzathoz, inkább csak alibinek érzem a hozzá való ragaszkodást. Talán egyetlen okot tudnék mondani, ami valamilyen mértékben mégis megokolja a fantasyhez való ragaszkodást, de erről majd később.

Terry Pratchett különös figura. Szédületes humora van, ami kissé nyakatekert, ám nem erőltetett. Nem túlzok, ha azt mondom: kultusza van. Korongvilág-regényei az egész bolygón ismertek – talán néhány polinéz falvat leszámítva.