képregény

Art Spiegelman Maus című képregénye kultikussá vált az évek folyamán. Rengeteg méltatást kapott az olvasók és a kritika részéről is. Kétségkívül nagyon fontos képregény, amely rengeteg dologról mesél egyszerre: a holokausztról, az apa-fiú kapcsolatról, az alkotásról, traumáról és (generációs) bűntudatról. Mivel sokan írtak a kötetről, csak néhány gondolatomat osztom meg róla.

A Maus önéletrajzi ihletésű képregény, amelyben Art Spiegelman az apja, Vladek élettörténetét rajzolta meg a férfi visszaemlékezései alapján. A szerző nemcsak a világháború idejét ábrázolta, hanem az anyaggyűjtés fázisát is. A kétirányú elbeszélés által betekintést nyerhetünk az apa „jelenébe”, így láthatjuk, hogy a háború milyen hatást gyakorolt rá. Például az állandó zsugorisága, spórolása több komikus helyzetet eredményez – mint amikor az el nem fogyasztott élelmiszerek maradékát vissza akarja váltani a boltban –, és olykor olyan, mintha a zsugori zsidó alakját figurázná ki, holott valójában a háború alatti nélkülözés miatt alakult ki ez a szokása.

Elborzasztók azok a panelek, amelyek Spiegelman apjának visszaemlékezéséből keletkeztek, de számomra mégsem a már tudott, többször bemutatott történelmi események az igazán megrázók – és meglátásom szerint nem is ez a képregény valós tétje –, hanem az, ahogyan egy ember megváltozik a háború hatására. Az, ahogyan az élethez (és ételhez) való viszonya átalakul. Az, ahogyan a háborút át nem élő generáció próbálja megérteni a holokausztot és túlélőit, és az, hogy ez milyen bűntudatot okoz nekik. Röviden, az én olvasatomban a Maus tétje, fontossága és hatása a háború traumájának feldolgozásában rejlik.

A képregény egyszerre tematizálja a veszteségeket – a háború ideje, egy elhunyt testvér árnyéka, az édesanya, majd az apa elvesztése – és reflektál a művészetre, az alkotásra. A képregény jelene, az apa visszaemlékezése gyakran társul különböző, a szerzőtől elhangzó önreflexív gesztussal – akár arra vonatkozóan, hogy az adott pillanatról készít egy skiccet, hogy később felhasználhassa. Olykor az apja nélküli panelek is tematizálják az alkotást, mint például, amikor az állati szimbolikáról vagy az apa halála kapcsán a képregény fejezeteiről mereng. Ezek a részek újra és újra hitelesítik a képregény önéletrajzi vonatkozását, kimozdítják a fikció világából.

Harminc év után ismét reneszánszát éli az asztali szerepjáték. Úton-útfélen belebotolhatunk ennek lenyomataiba: a Netflix Stranger Things sorozatának főszereplői a 80-as években virágkorát élő Dungeons and Dragons fogalmai mentén próbálják megérteni kisvárosi életüket feldúló transzdimenzionális lényeket, a közösségi finanszírozási oldalakon a sikeresen megvalósult projektek között szép számmal találhatunk új életre keltett (Monte Cook: Numenéra, Richard Thomas: Exalted) és vadiúj franchise-okat (Robert J. Schwalb: Shadow of the Demon Lord), valamint az élő sugárzásra (Twitch) és videómegosztásra (Youtube) specializálódott közösségi platformokon az egyik legsikeresebb brand a kimondottan a szerepjátékokra specializálódott Critical Role. A kollaboratív történetmesélő játékok iránt megújult érdeklődés hátterében sok tényező áll. A populáris kultúra fősodrát manapság jellemző nosztalgia, a nerd (kocka) és jock (menő sportolók) kasztrendszer feloldódása és a geek chic széleskörűvé válása (a korábbi kívülálló szubkultúra trendek széles sorát meghatározó tömegkulturális divatirányzattá vált), valamint a tény, hogy komplett generációk szocializálódtak azokon a videójátékokon, melyek játékmechanikai megoldásai épp az asztali elődökben gyökereznek, így teljesen magától értetődő számukra a koncepció – ezek mind hozzájárultak a műfaj revitalizációjához és természetesen a képregény médiumán belül sem maradhatott mindez válasz nélkül. 

Az amerikai mainstream képregény felnőtté válásának időszaka nagyjából egybeesett a Advanced Dungeons and Dragons második kiadása idején tomboló szerepjáték-lázzal (80-as évek második fele). A regények és animációs tévésorozatok mellett ekkoriban a DC Comics-nál jelentek meg a D&D égisze alá tartozó címek (Forgotten Realms, Dragonlance, Spelljammer). A videójátékok elterjedése a 90-es években pedig legalább akkora érvágást jelentett a szerepjátékoknak, mint amekkorát a spekulációs krach okozott a képregényeknek, így az összefonodás is mérséklődött. Az ezredforduló második évtizedére két kreatív licensz maradt talpon: az IDW Publishing gondozásában megjelenő D&D és a Dynamite Entertainment által kiadott Pathfinder képregények. Kiemelendő szerző Jim Zub, aki mindkét kiadónál jegyez köteteket (többek között a Rick and Morty és Dungeons & Dragons crossover minisorozatokat), amellett, hogy saját szellemi tulajdonú képregényei közül is többre erősen jellemző a “szerepjátékos” elbeszélői stílus (Skullkickers, Wayward). 

Ugyan szeptember végén járunk, és már megnyitottuk a 2019. őszi programokat a Tündöklő című könyv bemutatójával Szegeden (a szerzővel, Rusvai Mónikával készült interjúnkat itt olvashatjátok), érdemes pár szót ejteni a félév további eseményeiről is.

OKTÓBER

Elsőként egy budapesti kerekasztalt ajánlunk a Margó Irodalmi Fesztivál keretében: 2019. október 11-én a kortárs kínai science fictionről fog beszélgetni  Molnár Berta (Agave Könyvek), Salát Gergely (PPKE Kínai Tanszék) és Takács Gábor (Próza Nostra) Gaborják Ádám (Próza Nostra) moderálásában. Az elmúlt években egyre nagyobb sikert aratnak itthon a nemangolszász területről származó zsánerszerzők, ennek köszönhetően egyre több távol-keleti alkotót is megismerhetünk. Ken Liu novellái és szerkesztései, valamint A Háromtest-probléma Hugo-díjas szerzője, Cixin Liu nemrég magyarul megjelent kötetei alapján teszünk kísérleteta kortárs kínai science fiction világának feltérképezésére.  

A Monstresst nem csak te nézed – ő is figyel téged minden oldalról. A tekintetek óvatos tapogatózásában időnként farkasszemet néztek egymással.

Marjorie Liu és Sana Takeda képregénye, a Monstress: Fenevad 1. – Ébredés egy gyönyörű képregény, ami egy fiatal lány, Farkasvérű Maika történetét indítja el. A lányban egy éhező ősi lény szunnyad, ami – természetesen – szeretne nagyobb teret nyerni magának, bár a kötetben még nem sokat tudunk meg róla. Ez a történetszál némileg emlékeztet a Naruto alapszituációjára, de emellett a képregény univerzuma több konfliktust mozgat.

Az egyik ellentét abból fakad, hogy a Monstress világában más fajok is élnek. A macskákról keveset tudunk meg, de érezhetően fontos szerepet töltenek be a világ felépítésében. Az ősök állatokra emlékeztető, mágiával bíró faj, míg az arkánok az emberek és ősök „hibridjei”, akik kisebb-nagyobb mértékben állati jegyekkel is rendelkeznek. Az emberek egy csoportja, a boszorkány-apácák, vagyis küméik varázserővel rendelkeznek, amit az arkánokból nyernek – az utóbbi faj üldözött az emberek területén. Éppen ezért a Monstress tematizálja az utóbbi időben a zsánerirodalomban trendi kisebbségi kérdést és az állat-humán témát is az arkánok, illetve az ősök kapcsán.

A világ egyik fő konfliktusa az emberek és arkánok közti háborúskodás, amely éppen szünetel, és a törékeny béke állapota jellemzi. Kérdés, hogy meddig marad így. Ez a háború összefonódik a küméik mágiahasználatával, valamint hatalmi kérdésekkel is; bár a főbb célok még rejtettek. A konfliktus különböző szálai összekapcsolódnak a történet során, így egy nagyon komplex világ alapjait rajzolják fel az olvasónak.

A Monstress rajzai nagyon szépek, és a történet alapjait jellemző összetettség a panelek képi világát is jellemzik, hiszen több kultúra szintetizálása jelenik meg. A legfőbb a keleti, japán és kínai jegyek, amely a szerzők nemzetiségéből is fakad. De megidéződnek az egyiptomi hieroglifák, ráadásul steampunk jegyek is vegyülnek bele; a küméik berendezkedése pedig némileg a keresztény egyház matriarchális (és szexualizáltabb megjelenésű) változataként hathat.

A Rókagyermek Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatát, illetve a Witcher PC-játéktrilógiát is alapul vevő képregénysorozat második része (a korábbi részről itt írtunk), amelyek egy-egy, a fő történetekhez nem kötődő történetet mutatnak be.

A két képregény borítója különböző stílusban készült. Akik ragaszkodnak a viszonylag egységes vizuális tartalmakhoz, azoknak zavaró lehet, viszont szerintem a Rókagyermeké sokkal ízlésesebb, szebb, mint Az elátkozottak házáé. Bár a borító határozottan esztétikusabb, a történet valamivel unalmasabbra sikeredett, ennek ellenére az üzenete, a kérdések, amelyeket feszeget, szépen vannak felépítve és kibontva.

Noha a Rókagyermek története kevésbé érdekfeszítő, mégis nagyon hangulatos a nyitása, sőt, izgalmas cselekményt ígér. Ennek ellenére hamar kiszámíthatóvá válik, ragaszkodik a már ismert irodalmi történetsémákhoz. Ez a váltás körülbelül akkor következik be, amikor Geralt és Addario, a törp egy pénzéhes „mentőcsapattal” találkoznak. Egy gazdag tünde lányát akarják megmenteni a vulpiáktól, vagyis az alakváltó rókanőktől. Azok a lányok, akiket elrabolnak a rókanők, hasonlóvá válnak hozzájuk, vagyis a kalandorok küldetése reménytelen. Azonban egy másik vulpia lányát rabolják el, ezért az anya üldözőbe veszi őket és különböző illúziókat bocsájt rájuk, így akadályozva útjukat.

A rókanő illúziói által az emberi gyarlóság és kapzsiság bugyraiba nyerhetünk betekintést. A képregényben ezek a tulajdonságok még a félelmen és halálos veszélyen is felülkerekednek. A kalandorok nem tanulnak a korábbiakból, hiszen a rablás bűne miatt váltak a vulpia célpontjává, viszont ennek ellenére a történet során újra és újra engednek az ösztöneiknek és a vagyon iránti vágyuknak.

Az emberek és nem emberi lények különbsége is kirajzolódik a képregényben. Míg az emberek a materiális javaknak élnek, a vulpiák a családot, a társas kapcsolatokat helyezik előtérbe. A rókanők egyfajta amazontársadalom képviselői. A képregény szinte közhelyesen teszi fel a kérdést, hogy ki is az igazi szörny: az emberek vagy a vulpiák? Nemcsak az olvasó állhat dilemma előtt, hiszen Geralt is valahol a két világ közt áll. Igyekszik elkerülni a konfliktus felvállalását, de mint mindig, döntenie kell, hogy ki mellé álljon, mit tart a kisebbik rossznak. A morális kérdés így két szinten is megjelenik: Geralt esetében, aki vívódó, gondolkodó személy, illetve az ösztönök által hajtott martalócok cselekedeteiben.

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatát talán kevesebben ismerik, viszont a hatására született számítógépes játékokat már jóval többen. A lengyelek készítettek egy saját gyártású sorozatot a szörnyvadásszal kapcsolatban, illetve jelenleg a Netflix dolgozik a korábbitól független szérián, amelyet – ha minden igaz – 2019 októberétől várhatunk. Az elátkozottak háza újabb médiumon keresztül mesél Geraltról, hiszen egy képregény-trilógia első kötetéről van szó.

Geralt utazása során találkozik egy vadásszal, aki csatlakozik a vajákhoz. Egy veszélyes, szörnyektől hemzsegő erdőn keresztül vezet az útjuk, ahol a fenyegetések elől menekülve megérkeznek a címben is megjelölt házba.

A mű angol címe – House of Glass – egészen mást emel ki a történetből, hiszen az olvasót már ekkor a festett üvegek tanulmányozására sarkallja, így az értelmezést, a befogadás módját szabja meg, egyúttal nyomozásra hívja az értelmezőt. Ezzel szemben a magyar cím inkább a problémára fókuszál, szinte készen kapjuk a rejtély egy (kisebb) részét, ahelyett, hogy késleltetve bontakozna ki. Az angol címben megjelent üveg másodlagos szerepet tölt be a képregény történetében, inkább a vizuális narráció szempontjából válik fontossá.

A kötet borítóján található kép és a belső rajzok szerencsére nem ugyanabban a stílusban készültek. A borító elnagyolt, bár távolról nézve jóval esztétikusabb, mint közelről. A belső panelek kidolgozottabbak, árnyaltabbak, de megtartják a witcher-világhoz tartozó sötét, borús hangulatot. A kötetben megjelenő lények ábrázolása követi a PC játékokban megismerteket, ahogyan Geralt páncélzata is ismerős lehet.

A képregény jól illeszkedik a könyv és a játékok hangulatához, nem lóg ki a már ismert witcher kalandok sorából. A történet emberi oldala, a keserűség ugyanúgy jelen van, mint a Witcher 3 kontraktusai által megismert helyzetekben. A képregény is a játékhoz hasonlóan bontja ki, és meséli el az egyének tragédiáját, hiszen a történet végén újrapozícionálódnak a szereplők, és új megítélés alá kerülnek. Azt hiszem, hogy enélkül az újraértelmezési kényszer nélkül a képregény nem tudna a könyv és a játékok világába illeszkedni.

Az elátkozottak háza nem akar több lenni, mint ami: egy kiegészítő történet a már jól ismert Geraltról és világáról. Egy lehetőség, hogy néhány oldal elejéig ismét elmerülhessünk a brukszák, síri boszorkák és lesik világában. Ezt a vállalást pedig maradéktalanul teljesíti a képregény.

Tudom, tudom, ez a cím úgy hangzik, mintha egy utolsó, a videótékák hátsó polcára száműzött, Zs-kategóriás akciómoziról lenne szó, pedig a Blacksad - Hófehér nemzet nem is állhatna ettől távolabb. Ezúttal az első részben már megismert neo-noir világ egy újabb szegletébe kalandozhatunk, ahol a választóvonal a szín: a fagyos észak áll szemben a kevésbé tiszta szőrűekkel. És mit kezd itt egy nyomozó, akiben mindkét árnyalat megtalálható?

Blacksad ezúttal a peremen jár, szó szerint és átvitt értelemben is. A város külső, lecsúszott negyedében egy pár előkelőség tengődik a nem túl prosperáló környezetben. Fellángolnak az indulatok, a fehér hatalom eszméje utat tör, de ezzel ellentétes erők is mozgásba lendülnek. És ebben a helyzetben eltűnik egy kislány, ami látszólag nem sokakat érdekel. De a nyomozás végére fény derül arra, hogy nagyon is sok köze van az eseményekhez.

Elsőként talán az ötölhet leginkább a szemünkbe, mennyire egyértelműek az áthallások az európai fasizmussal és az ‘50-es évek Amerikájával. A feliratok, a szóhasználat, a Ku-Klux Klánt idéző ruházatok,  a történelmi tradíciókra épülő felsőbbrendűség könnyen visszarepítenek bennünket oda, ahol Rosa Parks még átadta a helyét a buszon hazafelé, de utalásokat találunk az inkább a ‘90-es évekre jellemző erőszakos faji megmozdulásokra is. A gazdasági válságban kialakuló ellenségkép ugyanakkor egyértelműen a második világháborút megelőző éveket idézi.

De a Blacksad egy kicsit mélyebbre megy a külsőségek megidézésénél. Mert mit is jelent a szín? A státuszt, csakúgy, mint a mi világunkban, ahol a peremen a gazdagok legnagyobb félelme nem az, hogy nem lesz mit enniük, hanem hogy elveszítik az előjogaikat. A régmúlt idők hajszolása, a talán soha nem volt csillogás visszképe elfelejteti, hogy ha tennének valamit, talán változtatni lehetne az elesettek életén és változhatna az ő világuk is. De végül szembe kell nézniük az általuk elnyomottak valóságával is.

Mióta tudomást szereztem róla, vártam ezt a képregényt. Bármilyen felszínesnek tűnhet, de szeretem a macskákat. A macskák főszereplésével készült történeteket pedig még inkább. Ráadásul a Blacksad krimi éppúgy, mint az egyik kedvenc regényem, A bársonytalpon oson a halál (és folytatása, a Francis). Ám míg utóbbi szerzője egy, az emberekével párhuzamos világot képzelt el, addig a spanyol alkotópáros antropomorfizált állatokat használ fel víziójának átadásához, ami pazarul sikerült.

A Blacksad a noir (vagy éppen neo-noir) stílus fantasztikus megidézése. Aranyra és szürkére szűrt világában csak illúzió a fény, mert mindent áthatnak az érdekek, intrikák, az erőszak és a lelkek sötétsége. A történet is megfelel a Dashiell Hammett-Raymond Chandler fémjelezte detektívtörténetek jellegzetességeinek: mikor a híres színésznőt megölik és a rendőrség nem derítheti ki az elkövető kilétét, mert a szálak túl magasra futnak, akkor magánnyomozó macskánk magára vállalja a kockázatot, hogy volt szeretője gyilkosát megtalálja. Ez nehéz, különösen ha körülötte mindenki cinikus, csak a saját életével foglalkozik, így nehézsége is akad bőven.

Ám vannak kevésbé „noiresque” elemei is, sőt, a képregény néha meglepően optimista: felcsillan az erény egy-egy momentumban és hősünknek sikerül igazságot tennie, még ha nem is teljesen törvényes módon. Emellett főhősünk sem érzelmek nélküli, amit apró pillanatokkal remekül érzékeltet a szerző (no és persze maga az ügy is bőven személyes), bár azt nem állítanám, hogy erkölcsi kódexe sziklaszilárd elvekből állna. Már most kíváncsivá tettek, hogyan fog Blacksad jelleme továbbfejlődni a későbbi részekben (mostanáig öt rész jelent meg külföldön, de további folytatások várhatóak).

Lakatos István Óraverzum - Tisztítótűz című regénye ebben a hónapban jelent meg a Magvető kiadónál. Kritikánkat itt találjátok a regényről, itt pedig bele is olvashattok a könyvbe. Az alábbiakban pedig Takács Gábor (acélpatkány) interjúját olvashatjátok a regény szerzőjével, a Tisztítótűzről és folytatásairól, a magyar képregény helyzetéről és a képregény helyzetéről Magyarországon.

Takács Gábor: A Dobozváros 2011-es megjelenése óra 3 év telt el. Mikor kezdett el foglalkoztatni az Óraverzum ötlete? Ezen az irodalmi projekten dolgoztál a két szöveg között eltelt időben vagy más egyében is?

Lakatos Istvánt talán nem kell sokaknak bemutatni. Neki köszönhetjük a többek kedvencévé váló szomorú szemű Lencsilányt, vagy a Dobozváros történetét, amely elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat 2012-ben. Második regénye, az Óraverzum – Tisztítótűz szintén ifjúsági könyv, mégis már első látásra megsejthetjük, hogy itt bizony olyasmivel van dolgunk, ami a felnőtteknek is érdekes lehet.

A regény világa a hatalmas Világgép (egy hatalmas óramű) és annak hat bolygója, melyek a szerkezet karjain foglalnak helyet. A különféle bolygók óraműveknek köszönhetik mozgásukat, a légben hatalmas repülő hajók tartják fenn a kapcsolatot a hat világ között, amelyeket a legfurább lények és emberek népesítenek be. Korábban volt egy hetedik bolygó is, az Arbor, de azt a Világgép urai letaszították a mélybe, mikor az arboriak ellenük fordultak. Seon valaha jobb napokat is látott planéta, itt él a nyolc éves Mirkó, Pongrác király egyedüli gyermeke apja maroknyi alattvalójával és nagynénjével, Szaffival, aki bohókás feltalálóként a kisfiú legjobb barátja. A csendes hétköznapokba változásokat hoz, amikor a hatalmas és félelmetes lények, a légfellérek, vonulásuk során elhaladnak Seon mellett, ezzel látogatók ezreit vonzzák ide az Óraverzum minden tájáról. Azonban nem csak a sok látogató bolygatja fel Seon nyugalmát, a bolygó óraművével problémák adódnak, és valami mozgolódni kezd a Fellegvár ősi alagútjaiban is.