képregény

Jelenlegi hely

Köldökzsinór és Szentháromság (Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress: Fenevad 3. – Rejtek)

Szerző b.aletta On the

A Monstress-sorozat harmadik részéről, a Rejtekről ugyanaz jut először eszembe, mint az első kettőről: Marjorie Liu és Sana Takeda képregénye egy vizuális élmény. A pasztellszínek, az emberi és állati testrészek keveredése, az aprólékosan kidolgozott és a kultúrát tükröző belső terek és tárgyak az ismerősség érzetét keltik. A paneleken felerősödő steampunk elemek viszont azt sugallják, hogy Maikával együtt új helyszínre ér az olvasó.

Maika és útitársai Pontosba érkeznek, a város jelentősége pedig abban áll, hogy a korábbi háború során a védőpajzsa által menedéket tudott biztosítani a menekülteknek. Maikára hárul a feladat, hogy ismét mozgásba hozza a szerkezetet, viszont a felkészületlensége miatt elrontja, így a Sámáncsászárnő városban található laborjába kell mennie az új alkatrészért. Mindeközben Pontost támadják, és összecsapás alakul ki.

A történet kevésbé érdekes, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó a kötet. Inkább arról van szó, hogy a megismert karakterek személyiségfejlődése, egymáshoz való viszonya egészen más a Rejtekben. Maika például szelídebbé válik, az érzései valamivel nyíltabban mutatkoznak meg. A kis rókafigura, Kippa már nem egy félős, oltalomra váró kölyök, hanem éppen ellenkezőleg, bátran kiáll a sajátjaiért, és keresi, hogyan tud tenni értük. Mindez vizuálisan is jól leképződik, hiszen nem bújik mások háta mögé védelmet remélve, hanem aktív szereplőként keresi, hogyan tudja biztosítani a fajtája túlélését. Kippa tevékenyebb szereplése a rókanép helyzetébe is betekintést enged, viszont újabb rejtélyeket hoz magával a története. Mindez másik útitársukkal, a nekomantákhoz tartozó Rennel is összekapcsolódik, aki a mindentudó tanácsadó helyett ugyancsak új pozícióba kerül. Míg Kippa által a rókák társadalmából láthattunk életképeket, addig Ren a nekomanták irányába nyitott meg egy új, kérdésekkel teli szálat.

A legkisebb óriás lázadása (Hubert & Bertrand Gatignol: The Ogre Gods v1 Petit)

Szerző bobzenub On the

Petit, az Ogre Király fia, a nemesi klán legkisebb óriása. Alig nagyobb egy egyszerű embernél, így ő a legújabb előjele családja fokozódó hanyatlásának, aminek következtében minden nemzedék egyre kisebbre nő az előzőnél. Apja szégyenében megölné, ám az anyja a vérvonal megújulásának lehetőségét látja benne, hiszen Petit képes lehet az emberekkel új utódokat nemzeni, éppen úgy, ahogyan az óriások dinasztiájának őse, az Alapító tette egykoron. Kétségbeesésében az anya Desdée nénire, a klán legidősebb tagjára bízza a gyermeket. Desdée kegyvesztetté vált a király előtt az emberek iránt érzett szeretete miatt, és a kastély egy elhagyatott szárnyában él a családtagjaitól elzártan. A The Ogre Gods világában az emberek nem többek az óriások szolgáinál és táplálékánál. Desdée útmutatása ellenére Petit-t az édesanyja időnként titokban meglátogatja annak érdekében, hogy bevezesse a családi hagyományokba, beleértve az ezzel járó kegyetlen ösztönök kiélésébe is. Petit úgy lép hát be a felnőttkorba, hogy az anyai neveltetése által szerzett étvágy és a nagynénjétől tanult együttérzés között örlődik. 

Sokáig kétkedve fogadtam az olyan műveket, amik kijelölnek egy fantasztikus koncepciót, és a lehető legnagyobb részletességgel, ám a mitológia vagy a zsánerhagyomány által meghatározott kontextusából kiemelve, kizárólagosan, azaz más koncepcióktól függetlenül térképezik fel azt. Ez a fajta világépítés a képregények terén leginkább Japánban figyelhető meg (lásd: Tokyo Ghoul, Demon Slayer, Attack on Titan). Alapvetően nem a feldolgozott tradíció enciklopédikus kidolgozottságát hiányoltam az ilyen művekből, sokkal inkább azt éreztem, hogy a kiragadott elemek egyedi feldolgozása gyakran öncélúnak bizonyult, és reflexió híján nem gazdagította a hagyományt, inkább csak kisajátította azt. A The Ogre Gods tetralógia bár elsősorban az óriások koncepcióját járja körül, mégsem esik bele ebbe a csapdába. 

A képregény több irodalmi tradíciót is egyesít magában: az ókori görög és északi mitológiát, kora középkori francia folklórt, XVI. századi szatírát (François Rabelais), újkori pikaresz regényt (Voltaire, Jonathan Swift), valamint a XX. századi epikus fantasy-t. Ez a keveredés kifejeződik a cselekmény elsődleges helyszínéül szolgáló palotakomplexum változatos építészeti stílusában is (klasszikus ókori, bizánci, gótikus és barokk elemek keverednek egymással). A palota korszakokon át egyre csak bővült annak érdekében, hogy megfelelő szállást nyújtson a gyarapodó és annak fénykoráig méretükben is csak egyre hatalmasabbra növő óriás-dinasztia számára. A kastély a képregény cselekményének idejére kietlen, romos mauzóleummá züllött, ami egyszerre fenséges és gyászos, így a gótikus regénnyel is némi rokonságot mutat. 

Így szólott Spider Jerusalem (Warren Ellis, Darick Robertson & Rodney Ramos: Transmetropolitan - A teljes gyűjtemény 1.)

Szerző bobzenub On the

2012-t írtunk. Pár évvel korábban az internetnek köszönhetően ismét felfedeztem a képregény médiumát, és javában faltam az olyan rajongói fórumokon kötelező olvasmányoknak kikiáltott címeket, mint a Preacher, Hellblazer, Hellboy, Sandman és a Y: the Last Man. Addiktív hobbi ez, és legyen akármilyen hosszú is egy sorozat, ha jó, az idő csak úgy repül vele, és a végére érve kétségbeesetten keresem a következő adagot. Elkerülhetetlen fejlemény volt hát a Transmetropolitan felfedezése, ám nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire mély benyomást tett rám a mű akkor. Tinédzser korom óta szorosan követtem a politika alakulását, legyen szó a hazai vagy az Egyesült Államok közéletéről, ám 2012-re mély kiábrándultság vett erőt rajtam, és súlyos értékrendi válságba is jutottam. Túlzás nélkül, a Transmetropolitan rántott ki a gödörből, és azóta is az egyik legmeghatározóbb olvasmányként tartom számon a személyiségfejlődésem szempontjából. A sorozat kapcsán a legfőbb bánatom az volt, hogy a médium periférikussága és a nyelvi korlátok miatt milyen kevés olvasóval osztozhattam az élményben. Most a Fumaxnak hála végre a magyar olvasók is elmerülhetnek a mocsokban az Igazság keresésének céljából.

Sokan a DC Comics Vertigo nevű alkiadójának egyik legfontosabb címeként tartják számon a Transmetropolitant, ám a sorozat nem a Vertigónál, hanem a rövid életű, science fiction és fantasy zsánerre specializálódott Helix alkiadónál indult 1997-ben. Az elhibázott marketing és az emiatti alacsony eladás miatt a Helix egy év után megszűnt, és a neve alatt futó több mint tucatnyi sorozat közül egyedül a Transmetropolitan maradt talpon, hogy aztán a Vertigo égisze alatt folytatódhasson tovább. Ez jól látszik a Fumax kiadás első tizenkét fejezetéből is, ami végső soron a Helixnél megjelent tizenkét szám: a sorozat nyitánya egy háromrészes, egymással szoros egységet alkotó történetszál, amit hat, lazábban kapcsolódó epizód, majd egy újabb háromrészes történet, a Fagyassz meg a csókoddal követ. Ezután a sorozat felveszi a Vertigo alkiadóra jellemző öt-, illetve hatrészes történetszálak (story arc) struktúráját, amikből a kötet a Rohadék évét, illetve két különkiadást, a Karácsony pengéit és az Utálom az egészet című történeteket tartalmazza. Utóbbi a főszereplő fiktív könyvének válogatott részleteiből épül fel, amelyek illusztrációjáról harminckét művész gondoskodott – egy mesteri koncepció mentén kivitelezett pin-up gyűjtemény.  

A Transmetropolitan központi karaktere Spider Jerusalem, a trágár, erőszakos, drogfüggő újságíró, akit igen gyakran a gonzo újságírás úttörője, Hunter S. Thompson (Hell’s Angels: Vad rege az Angyalokról; Félelem és reszketés Las Vegasban) jövőbe helyezett hasonmásaként azonosítanak, ám a helyzet némiképp bonyolultabb ennél. Spider nem csupán résztvevőjévé válik az eseményeknek, amikről tudósít, hanem fontos céllal, már-már messianisztikus küldetéstudattal teszi azt, mégpedig az Igazság nevében, ami számára az egyetlen erkölcsileg elfogadható eszköz a történet helyszínéül szolgáló megapolisz, a Város jobbá tételére. Ebben a tekintetben Spider karaktere amolyan, sokadik köbre emelt posztmodern variáció Nietzsche Zarathustrájára, amit már a sorozat nyitánya is egyértelműsít a hegyet maga mögött hagyó magányos hős képével, aki a civilizációba visszatérve próbálja leróni utolsó tartozását a társadalom felé.

2020 legjobb képregényes olvasmányai

Szerző bobzenub On the

Locke & KeyA járvány kirobbanása előtt szokásomhoz híven törekedtem minél szorosabban követni a friss megjelenéseket, így esett, hogy amikor elolvastam Simon Spurrier és Matías Bergara Coda című képregényének harmadik kötetét januárban, visszamenőlegesen is a 2019-es év legjobb fantasy képregényének kiáltottam ki, amihez máig tartom magam. Aztán a COVID-19 sok más ágazathoz hasonlóan felborította a képregénykiadás megbízható ütemtervét is, így úgy ítéltem, hogy eljött az ideje a nagy kedvencek újraolvasásának vagy az eddig kimaradt klasszikusok pótlásának. 

A Locke & Key kerekasztal-beszélgetésünkre készülvén újra elolvastam a teljes sorozatot és második nekifutásra sem okozott csalódást. Sokkal jobban követhető volt így egyszerre ledarálni a sorozatot, mint amikor az eredeti megjelenés idején számról számra próbáltam tartani a lépést vele. 

A Rachel Rising című horror-dráma óta igyekszem elolvasni Terry Moore valamennyi korábbi művét és az idei olvasmányok közül a Motor Girl című szürreális akció-dráma sorozatának első kötete tette a legmélyebb benyomást. Sajnos a második kötetre, ami egyben le is zárja a rövid életű sorozatot, elfogy a kezdeti lendület, de önmagában talán ez lehet a legjobb bevezető egy valóban zseniális független képregényszerző munkásságába, aki bő harminc éve a maga útján halad és eközben tökélyre fejlesztette a folytatásos dráma műfaját (Strangers in Paradise, Echo).

Párkapcsolati terápia neonfényben (Rick Remender – Sean Murphy: Tokyo Ghost)

Szerző makitra On the

A cyberpunk nem az én világom. Hiába kedvelem az alapvetően sötétebb, pesszimistább világképű műfajokat, talán az erre a tematikára sokszor jellemző reménytelenség az, ami elriaszt. Képregényben még nem adtam esélyt neki, a Tokyo Ghost viszont jó bevezetőnek tűnt. Egy mindent eluraló nagyvállalat, ami ostoba sorozatokkal és műsorokkal tartja rabságban az emberiséget és a fiatal pár, akik szembeszállnak vele, izgalmas ötletnek tűnt.

Végül is a képregény legnagyobb erényének Debbie és Teddy/Led kapcsolatának ábrázolását találtam. Nem is csak a hitelessége miatt, hanem mert tökéletesen bemutatja a bántalmazó kapcsolatok minden pszichológiai jellemzőjét anélkül, hogy fizikai bántalmazást mutatna be (itt most a történetből fakadó összecsapásokat nem számolom). Átérezzük a pár közötti mélységesen toxikus viszonyt. A lány társfüggőségét, ragaszkodását a múlt iránt és folyamatos reménytelen reménykedését a változásért, amelyben felismerjük azt az önáltatást, ami minden egyes pozitív gesztust örök megváltásként kezel. A férfi esetében pedig a fogadkozások és bukások örök körforgását, amiben a tisztulás rövid pillanatait a drogokban való újabb és újabb elmerülés követi. Teddy Led Dentté válásának, függőségének eredője az önutálat, az önmagával való szembenézésre való képtelenség. A Tokyo Ghost ennek a két fiatalnak az utazását mutatja be önmaguk megismerése és a megbékélés érdekében. Remek megoldás, ahogyan a közös múlt egyes részeit a történet újabb és újabb narrációval adja elő, így mutatva meg a kapcsolat folyamatos változását, ahogy az átértékelés újabb pontjára jutnak el szereplőink, változtatva a hangsúlyokon.

Debbie és Teddy nem csak a párkapcsolatban állnak a spektrum ellentétes végein, de nézőpontjukban is: a lány tisztaságra vágyik, menekülésre Flak City mesterséges rengetegéből, míg a férfi elmerülne benne. A képregény folyamatosan ütközteti a két látásmódot, melyek vibráló összecsapásai mélyebb bepillantást engednek a karakterek lelkébe. Ahogyan a pár szemléletmódja egyre közelebb kerül egymáshoz, úgy válik tragédiájuk egyre elkerülhetetlenebbé, ami sajátos feszültséget ad közös utazásuknak, és íróilag egy ragyogó eszköz a hatáskeltésre. Remender plasztikusan ábrázolja a kapcsolat pszichológiáját, a hullámhegyeket és hullámvölgyeket; ez volt az, ami számomra kiemelte a történetet a tucatáruk közül.

Összeérő szálak (Paul Tobin – Piotr Kowalski: Varjak átka – The Witcher képregény 3.)

Szerző b.aletta On the

Mindhárom Witcher-képregény más-más dolog miatt vált számomra emlékezetessé: Az elátkozottak háza a panelek hátterébe kódolt történetmondással, a Rókagyermek az üzenetével és morális kérdéseivel, míg a Varjak átka a Vaják-univerzum újrafelhasználásával és az erőteljes befejezésével. Bátran állíthatom, hogy a Witcher képregény közül eddig a Varjak átka sikerült a legjobban.

Jellemző Sapkowskira és a játékokra, hogy jól ismert történeteket emelnek be, és dolgoznak újra – vagy csak utalnak rájuk. A legszembeszökőbb a mesék kiforgatása, de a játékban előbukkan easter eggként Stephenie Meyer Alkonyata, a Trónok harca, a Harry Potter, a Skyrim – hogy csak néhány dolgot emeljek ki. A Varjak átka is ezt az újrahasznosító, dekonstruáló és tovább árnyaló történetszerkesztési elvet követi, viszont itt a saját univerzumából merít. Talán ez a kötet ötvözi eddig a legjobban a játékok és Sapkowski regényeit. A képregényrajzoló a történet jelenében a szereplőket a harmadik Witcher játékból megismert ábrázolás szerint jeleníti meg. Ezzel szemben Geralt visszaemlékezés-folyama, ami Az utolsó kívánság című, első Vaják-kötet nyitónovellájából merít, azt a videót veszi alapul a vizuális jegyekhez, amit a játékkészítők az első Witcher játékhoz készítettek a novella harci jelenetéből. Éppen ezért a visszatekintések más külsővel ábrázolják Geraltot. A könyvek és a játékok mellett az egyik korábbi képregényre is utalást tesz – a Rókagyermekre –, hiszen a kötet troll-epizódjához hasonló jelenettel nyit a Varjak átka is.

A képregényben Geralt és Ciri együtt utaznak, több kis megbízást oldanak meg, melyek nagyon jó ütemben, csak néhány képkockában – jelzésszerűen – bukkannak fel. Ezek a kvázi epizódok megteremtik a történet alaphangulatát, viszont a főcselekményhez nem igazán kapcsolódnak. A történet fókusza egy nagyobb megbízást mutat be, hiszen Geraltot és Cirit egy striga likvidálására fogadják fel. Ez a lény jelenti a kapcsolódási pontot Az utolsó kívánság novellájához, hiszen a történet szerint a vizímai király lánya egy átok miatt strigává változott, de Geralt sikeresen visszaváltoztatta. A korábbi eseményeket bemutató képkockák nem csak a karakterábrázolás különbségeivel határolódnak el a jelentől, hanem színviláguk is jelzi az időbeli ugrást, mintha az olvasó színes üvegen keresztül látná. Az erős érzelmi töltet hangsúlyozása miatt és más szereplők visszaemlékezésénél is gyakran ehhez hasonló, egy szín dominanciájára épülő panelek teszik érzékletesebbé az elbeszélést a statikus és dinamikus beállítások használata mellett.

Ördögűzés a csillagok között (John Layman & Afu Chan – Outer Darkness)

Szerző bobzenub On the

Az Outer Darkness  kivonata mindannak, amit John Layman kedvel: a tudományos fantasztikum, a horror és a bizarr. Az képregény első számában található olvasói rovat bevezetőjében bátran megnevezi fő ihletforrásait, azaz a folyamatos küldetést teljesítő űrhajók és legénységek életét dramatizáló science fiction sorozatokat (Star Trek, Battlestar Galactica, The Expanse, Space 1999, Lost in Space), valamint a sci-fi horror műfaj néhány képviselőjét (például: Event Horizon, Alien). Layman híve annak, hogy olyasmit írjon, amit maga is szívesen olvasna és miközben a nagysikerű Chew képregénye lezárásán dolgozott, mellette épp Deep Space Nine és The Next Generation maratont tartott. Ekkor szállta meg az ihlet egy űrbéli, epikus horror-kaland létrehozására, mivel állítása szerint nem találni túl sok jó példát erre az alműfajra.

Ha csak a képregényeket nézzük, valahol igazat kell adnunk a szerzőnek. A legtöbb próbálkozás limitált vagy hamvába holt folytatásos sorozat lévén rövid életűnek bizonyult (Warren Ellis: Switchblade Honey, Garth Ennis: Caliban, Grant Morrison: Nameless, Becky Cloonan: Southern Cross) az utóbbi évekből egyedül talán Charles Soule Letter 44 című eposza bizonyult kivételnek, ami harmincöt szám után zárult le. A sci-fi drámákat szemrevételezve sem túl rózsás a helyzet. Az IDW kiadó 2007 óta gondoskodik a Star Trek franchise-hoz tartozó címek megjelentetésén és többé-kevésbé jó munkát végeznek, főleg ami az eredeti (tehát a 2009-es J.J. Abrams-féle reboot előtti) kontinuitáshoz kapcsolódó minisorozatokat illeti. 2005 és 2017 között a Dark Horse gondoskodott a Serenity képregények kiadásáról, mígnem a jogok átkerültek a Boom! Studios-hoz (immáron Firefly néven). A nagyobb kiadók tekintetében is kevés olyan címet találni, amik vonásaikban a Trek szellemiségét tükröznék. Talán a Fantastic Four és Guardians of the Galaxy jobban sikerült szerzői időszakai sorolhatóak még ide (Mark Waid & Jonathan Hickman, Dan Abnett & Andy Lanning), ám a DC Comics Green Lantern képregényeihez hasonlóan a Marvel címei is gyakran átesnek a műfaji ló űroperai oldalára és ha van valami, amivel bizton definiálható a Star Trek által képviselt zsáner-kategória, az az űroperai elbeszélői megoldások (akcióközpontúság, egyértelmű morális dichotómia, a technikai és tudományos ráció háttérbe szorulása), nem is feltétlenül tagadása, inkább tudatos kerülése. Kivétel erősíti a szabályt, meggyőződésem szerint a leginkább talajt vesztett művek a Star Trek égisze alatt éppen azok a filmek, amik elsősorban kalandfilmként és nem science fiction-ként próbáltak megfelelni a nézői igényeknek (Nemesis, Into Darkness).

"A szívós állati rostok" - interjú Németh Gyula grafikussal

Szerző Próza Nostra On the

ÁllatemberA Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék. 

Az önámítás átvészelése (Simon Spurrier & Matías Bergara – Coda)

Szerző bobzenub On the

CodaÖnámítás. Ez a kulcs. Érvényes gyávákra, csalókra és krónikásokra egyaránt. Persze az önámítás lassú önpusztítás csupán, ám könnyebb elviselni, mint az önállóságot. És az üres lapok tükrözőbbek a tükörnél, ha megkapják rá az esélyt.      

Hum, Coda 

 

A Sötét Úr győzedelmeskedett. A varázslat elveszett az egykor csodákkal átitatott világ színéről. Hum, az egykori bárd, felesége lelkének megmentéséért küzd és küldetése során csak káromkodó mutáns egyszarvújára és saját találékonyságára számíthat. Megpróbáltatásai során hatalmi játszmába keveredik, ami egyszer és mindenkorra eldönti a kataklizma után megmaradt túlélők sorsát. 

A Coda a felszínen, azaz műfaji kategóriák felől vizsgálva posztapokaliptikus fantasy, hasonlóan Brandon Sanderson univerzumaihoz (Elantris, Mistborn, The Stormlight Archives), Margaret Weis és Tracy Hickman The Death Gate ciklusához vagy épp a Dungeons & Dragons asztali szerepjátékhoz írt Dark Sun világához. Megjelennek benne túlélő (survivalist) fikciós elemek, narratív és képi sémák tekintetében a high fantasy és new weird határán táncol, esztétikáját illetően pedig a brit magazin stílus (2000AD) keveredik európai (Moebius) és modern indie hatásokkal (Brandon Graham). Simon Spurrier specialitása, hogy spekulatív irodalmi és magas koncepciójú elemek széles skáláját passzírozza bele karaktercentrikus és motívumvezérelt törtenetekbe (X-Men Legacy, The Spire, Godshaper) és itt sincs ez másképp. A Coda lényegét tekintve pofonegyszerű: egy cinikus, örök kívülálló karakter házassági válságáról, illetve az ilyen és hasonló válsághelyzetek során bevetett ön-hazugságokról, vagyis az önámításról szól, személyes és társadalmi szinten egyaránt. 

A posztapokalipszis bírái (John Wagner, Carlos Ezquerra és mások – Dredd bíró aktái 01)

Szerző makitra On the

Dredd bíró aktái I.„Bad boys, bad boys whatcha gonna do?

Whatcha gonna do when they come for you?”

Inner Circle – Bad Boys

 

Nem véletlen, sőt, szándékos irónia, hogy annak – az egyébként 31 év után pont idén, a George Floyd halálát követően kezdődött tüntetések hatására megszüntetett – műsornak a főcímdalával kezdem a cikket, amelynek attitűdjét szatirikus éllel vizsgálja a Dredd bíró. Azt a macsó, kíméletlen és az az elkövetők (és néha az áldozatok) felé megnyilvánuló emberiességet gyakran nélkülöző attitűdöt, amely a rendőrség felől szerte a világon megnyilvánul. Persze a képregény ennél kicsit több és kevesebb is egyszerre, ami semmiképpen sem hiba, inkább azt mutatja, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére milyen sokrétűen vizsgálható alkotásról van szó.

A karakter 1977-ben született a 2000 AD lapjain. Alkotója, John Wagner egy igazi popkulturális ikont, Piszkos Harry-t használta fel a megalkotásához. És a karakter hű is maradt előképéhez: egy radioaktív, posztapokaliptikus világ óriásvárosában, Mega-City 1-ben járja az utcákat és fellép a bűnnel szemben; egy személyben bíró, esküdt és ítéletvégrehajtó. A képregény születésekor ez a jövő némileg eltúlzott kulisszáival félelmetesnek és lehetségesnek tűnt. Nem tűnik kevésbé valóságosnak ma sem, bár más szemszögből: míg anno a nukleáris világégés közeli és fenyegető volt, ma talán kevésbé része életünknek. Ugyanakkor ahogyan az erős, gyakran brutális rendőri fellépés mindennapos volt azokkal szemben, akik nem illettek bele a konformista társadalomba – főleg az 1970-es, de még inkább a ’80-as évek Nagy-Britanniájában –, éppúgy az a mai világban is. A totalitárius rendszerek pedig közelebbinek tűnnek most nyugaton, mint 50 évvel ezelőtt.

Oldalak