Katsa

Nagyon kíváncsi voltam, mit tartogat William R. Forstchen trilógiájának 2017-ben megjelent zárókötete, ugyanis a második regény számomra némileg visszaesést jelentett Az egy másodperccel későbbhöz képest. Féltem, hogy majd ahogyan az Egy évvel később kötetet, úgy Az utolsó napot is csak a nosztalgikus visszaemlékezések duzzasztják közel ötszáz oldalasra, ez az aggodalmam azonban alaptalannak bizonyult. Bár vannak ismétlő részek, ezek már sokkal barátságosabb terjedelműek, s úgy gondolom, egy ilyen grandiózus regényfolyamnál ez még megengedhető. Sőt, helyenként kifejezetten hasznosnak bizonyult: nekem is sok információ kikopott a trilógia olvasásának kezdete óta, így itt már nem zavaróak voltak a visszautalások az első két kötet legjelentősebb eseményeire, hanem időt spóroltak és megmentettek az esetleges visszalapozgatástól.

Ha mindenáron skatulyákba szeretnénk gyömöszölni az egyes részeket, az első kötet teljesen kimeríti a poszt-apokaliptikus regény kategóriáját, a második egy akció-thriller, a harmadik pedig inkább már politikai thriller, megtűzdelve néhány igazán ütős akciójelenettel. Ez a trilógián belüli műfaji eklektika azonban sajnos nem az olvasás élményét fokozza, inkább elkerülendő inkonzisztenciának tűnik.

A kötetet felütve 920 nappal az EMP-katasztrófa (az Államokat csaknem teljesen megsemmisítő elektromágneses hullámot generáló robbanás) után járunk, a fókusz még mindig John Matherson családjára és az általa vezetett közösségre irányul. Black Mountain helyzete – a világvégi körülményekhez képest – egészen stabilizálódik, a társadalmi rend és az infrastruktúra fokozatosan épül. Ezt egyrészt a csendesebb időszak hatására megindult baby boom is jelzi (John felesége és lánya, Elizabeth is várandós), másrészt kiválóan bizonyítja, hogy már olyan projektek megvalósítása sem tűnik az élelmiszer és az emberi erőforrások hanyag pazarlásának, mint a Skunk Works felállítása.

Reflektálva a második világháború utáni, az amerikai hadiiparban használt titkos munkálatokra, Forstchen regényében ez néhány tehetséges hackert jelent, akik felélesztettek egy pár régi számítógépet, hogy dekódolják a befogott jeleket. Erre pedig nagy szükség is van, korábban ugyanis egy Quentin nevű, titokzatos katona látogatott el a közösségbe, hogy eljuttasson egy üzenetet Johnhoz. Sajnos azonban Quentin még a feladat teljesítése előtt életét vesztette, így személyesen nem tudott beszélni Mathersonnal, csak a halotti ágyán hallottak olyan információfoszlányokat tőle, hogy egy új EMP-támadás veszélye fenyegeti Amerikát. Azt azonban senki nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a hír igaz-e, vagy csak a haldokló katona hallucinációja és a “nap” traumatikus emlékei törnek fel ily módon belőle.

Az év végén ezúttal is közzétesszük idei kedvenceink listáját. A 2017-es év számunkra sok szempontból különleges volt, nyilván minden év az, de ez talán valamivel mozgalmasabb lett. Meghirdettünk egy pályázatot, ezúttal Arany János születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan balladák zsánerirodalmi feldolgozását kértük, és ezúttal is izgalmas szövegeket kaptunk. Jövőre készül is az újabb e-antológia a szövegekből, de addig is érdemes a nyertesek szövegeit olvasgatni. Az év második felében pedig megvalósulhatott az első Világok Találkozása (ViTa) eseménye a Bem moziban. Itt nemcsak rendkívül izgalmas beszélgetéseket hallhattunk (a felvételek itt), hanem átadtuk a Hexa-díjat is. A szakma kiváló hazai képviselői közül a szavazatok alapján első alkalommal Kleinheincz Csilla vehette át az elismerést. Számos tanulsággal és még nagyobb lelkesedéssel vághatunk bele a jövőévi események szervezésébe. Az oldal szempontjából pedig a legfontosabb, hogy jelentős mértékben bővült a szerzőink köre. Az új fejek mindig új olvasmányélményeket és új nézőpontokat hoznak, ezért nagyon örültünk a csatlakozásuknak.

Nem lehetett panaszunk 2017-ben sem. Jó év volt ez a zsánerirodalomban. Kiemelkedő volt N. K. Jemisin második Hugo-díja, hiszen nem volt még olyan, hogy ugyanaz a szerző és trilógia vigye el egymás követő években a díjat. Említhetnénk akár Andy Weir új regényét, Naomi Alderman sikerét, Jeff VanderMeer egyre nagyobb népszerűségét, Philip Pullman új könyvét (és a korábbi trilógia magyar újrakiadását) is. A hazai könyvkiadás az Alexandra botrányos bedőlése utáni nehézségeket nyögi. Ennek ellenére örülhetünk annak, hogy egyre nagyobb neveket és egyre inkább a nemzetközi színtérrel párhuzamosan jelentetnek meg könyveket a színtér szereplői. Lehetne persze hosszan sorolni a neveket, de egy kicsit megint kevésbé érezhetjük lemaradva magunkat. És ez nemcsak a bejáratott vagy díjazott nagy szerzőkre, hanem az egészen friss hangokra is érvényes. A kiadók pedig mernek kísérletezni, és belevágnak a kisregényekbe, tematikus műfaji antológiákba, amelyek remek kapudrogok is lehetnek egy-egy műfajba, vagy olyan kevésbé mainstream műfajokba, mint a horror és weird, és természetesen a magyar szerzők kiadásába is, hiszen a jó szerzők mindig alapjai egy hazai olvasóközönségének. És miközben szurkolunk a kiadóknak, hogy sikeresen és újult erővel álljanak fel. Izgalmas lesz látni, hogy olyan régi-új, a zsánerirodalom felé is kacsingató kiadók, mint a Bluemoon vagy a 21. század kiadó hogyan veszi fel a versenyt a kiadványok terén. Mindenesestre biztató, hogy olyan díjazott műveket hoznak el naprakészen, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjas A földalatti vasúttársaság c. könyve vagy Charlie Jane Anders Nebula- és  Locus-díjas Minden madár az égen c. regénye. Emellett pedig örülhetünk a hazai fanzine és folyóiratkultúra sűrűsödésének, élén a The Black Aetherrel, ami úgy néz ki, sikeresebben veszi az akadályokat ezen a rögös úton. És elindult a Twister Media [bekezdés] című tehetséggondozó programja, ami szintén a hazai szerzők fejlődését segítheti, s bízunk benne, hogy beváltja majd a hozzá fűzött reményeket.

„A Holtverseny után – Az utolsó utáni háború előtt” – ezzel a mottóval invitálta az érdeklődőket 2017. október 27-én, 13 órakor a Somogyi Könyvtár, ahol egy rendhagyó irodalomórával egybekötött kötetbemutató során lehetett találkozni Totth Benedekkel. Az esemény legfőbb közönsége a szegedi Vasvári Pál Gazdasági és Informatikai Szakgimnázium egyik osztálya volt.

A beszélgetésből kiderült, a diákok nagyon is készültek és érdeklődtek az esemény iránt, előre összeírt kérdéseiket pedig az esetlegesen előforduló nehézségek leküzdése érdekében tanárnőjük tolmácsolta az író felé, amelyekhez időközben társultak saját kérdései is. A beszélgetés rendkívül jó hangulatú és egyben informatív volt: a diákok leginkább a műfordítás technikai problémái és mikéntje felől érdeklődtek.

Totth hangsúlyozta, hogy még a naivnak tűnő „hányszor kell elolvasni egy könyvet fordítás közben” jellegű kérdés is teljesen releváns, s mindenre készségesen és jó humorral válaszolt. A középiskolás miliőre, illetve az irodalomtanulás megkövesedett módszertanaira való reflexióként időnként elhangoztak némileg fejfájást generáló megjegyzések. Mikor ugyanis Totth Benedek epésebb megjegyzéseket tett valamire, a pedagógus az osztály felé fordulva mondta: „a szerző most ironizál”, s az ilyen jellegű kiszólások kimerülhetetlen humorforrásként terelgették egyre vidámabb medrekbe az irodalomról folyó párbeszédet.

A középiskolások által érzékelhető problémák rendkívül színessé tették a beszélgetést, ugyanis egy olyan aspektust demonstráltak, és ezzel együtt olyan kérdések hangoztak el, amelyek - valljuk be - sok befogadóban megfogalmazódnak, de rend szerint kívül esnek az irodalomtudomány bevett diskurzusain.

Többek között így azt is megtudhattuk, hogy Totth az érettségin melyik tételt húzta irodalomból és milyen tanuló volt. Saját gyermekeitől nem fogja eltiltani könyveit, de először Az utolsó utáni háborút adná a kezükbe, és a Holtverseny mindenféle társadalmi rendet felforgató eseményeinek leírásakor szinte csak az úszás reprezentálása során használt önéletrajzi elemeket. Azt azonban nyomatékosította a szerző, hogy olyan írónak tartja magát, aki mégis mindig önmagából merít az írás során, még ha nem is olyan direkt módon, ahogyan azt a diákok értették.

Josh Malerman első regénye, a Madarak a dobozban az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt számomra a horror műfajában. Másfajta rettegést mutatott be ezzel a történettel, mint amelyekről eddig olvastam, és a kötet minden egyes oldala borzasztóan intenzívnek bizonyult. Mindezek után mondanom sem kell, nagyon vártam második kötetét, a Ház a tó mélyént, mert úgy gondoltam, hozni fogja ezt a színvonalat, sőt, akár erősebb írás is lehet az elsőnél.

Ezúttal azonban egy kisregényről van szó: a Ház a tó mélyén alig százhatvan oldal. Az érdeklődésem kissé hanyatlani kezdett, mikor felütöttem a regényt: nagyon úgy tűnt, hogy két tizenhat éves kamasz lassan kialakuló szerelmi viszonyáról fog szólni a történet. Ez egy kissé távol áll az ízlésemtől, de reméltem, hogy Josh Malerman tolmácsolásában – és horror-elemekkel átszőve – elégedetten fogom majd becsukni a kötetet. De érzésem szerint valahol nagyon kisiklott ez a regény.

A történet egyszerű és jól követhető: a 17 éves James, aki apja barkácsboltjában dolgozik, randira hívja a már régóta kiszemelt Ameliát. A lány igent mond, James pedig azon kezd szorongani, hogy mi legyen a találka helyszíne és mit csináljanak – izgalmas első randevút akar, hogy meghódítsa Ameliát. Végül csónakázni viszi el a lányt, és olyannyira jól sikerül a randi, hogy sokkal messzebb eveznek, mint bármelyikük eddig valaha. Így találják meg azt, ami a továbbiakban a közös titkuk, illetve idővel megszállottságuk tárgya lesz: egy kétszintes családi házat az egyik ikertó mélyén, melynek teteje nem messze a felszín alatt látható.

Eddig a pontig erős regénykezdés, az ezután következő oldalak pedig talán a tetőpontjai az írásnak. Újra és újra visszatérnek a házhoz, először csak leúsznak, majd James az apja boltjából szerez eszközöket a búvárkodáshoz. Ez a mánia a házzal kapcsolatban odáig fajul, hogy végül nagyobb mennyiségű élelmet visznek magukkal, majd építenek egy tutajt, ahol azokat az órákat töltik, amelyeket épp nem a víz alatt.

Egyre gyakoribb problémának tűnik a könyves szférában, hogy a fülszövegen szereplő leírás nem tükrözi a valóságot egy adott kötet kapcsán, vagy egyszerűen rossz kategória-megjelölést kap a mű. Ez több problémát is felvet. Az egyik legkárosabb hozománya ennek, hogy nagymértékben módosíthatja az értelmezést is. Illetve, nyilván a legnaivabb hozzáállással: legtöbbünk azért emel le a polcról egy fantasy/sci-fi kötetet, mert azt szeretne olvasni. Így a sok negatívum javarészt annak tudható be, hogy maga a műfaj nem felelt meg az előzetes elvárásoknak.

Gerencsér János 2017-ben megjelenő első regénye egy új magyar fantasynek aposztrofálva került ki a nyomdából, igen szépre sikerült borítóval. Nagy reményekkel szaladtam végig a könyvön, de a fantasy elemek legapróbb nyomaira sem bukkantam közben. A Kósza utak legendája inkább valamiféle fiktív történelmi írás: egy feudális alapokon nyugvó államot mutat be 1151-ben, és a történetvezetés következtében az uralkodók és a nép világába is betekintést enged. A könnyű olvashatóság mindenképpen pozitívuma a kötetnek: a történet viszonylag gyorsan beszippantja az olvasót. Helyenként azért erősen kiléptem komfortzónámból (erről majd később), de csakis azért, mert nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Aztán vége lett, és csak ültem értetlenül, hogy ez most mégis mi volt.

A történet két szálon futó cselekménye fejezetenként váltakozik. Az egyik szál egy üldözött, koldusruhába kényszerülő király történetét meséli el, akit letaszítottak a trónjáról. Ő Aceras király, akiből az alcímnek megfelelően hamar Kalászkirály válik: hajdani népe között megbújva mezőgazdasági tevékenységet folytat és a fenséges palotából a parasztság szerény körülményei közé jut, megtapasztalva az ínséget.

A másik egy hasonló és szorosan kapcsolódó történetet. Eime hercegnő, Ektíria birodalmának egykori uralkodója ugyanerre a sorsra jut, ám őt épp Aceras király fosztotta meg hatalmától. Így hát Aceras király és Eime hercegnő is bujdosásra kényszerül, a túlélés érdekében pedig meg kell válniuk régi identitásuktól és a társadalomban elfoglalt helyüktől. Mondani sem kell, hogy a két szál a végén összefut: megtörténik a találkozás. Ezzel nem árultam el sokat a történet alakulásáról, hiszen ez az információ bizony már a fülszövegen is megtalálható. Az állandó kiszámíthatóság – legyen szó a közeli történésekről vagy a szereplők egymáshoz való viszonyáról – szintén rontja az olvasmányélményt. Ez alól természetesen vannak kivételek, például a legelső oldalon felbukkanó Nagyúr, akinek kiléte csak a történet végére tisztázódik.

Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem (jelen esetben többek között ezt úgy igyekeztünk megvalósítani, hogy a kritikák szerzői most olvasták először a szóban forgó szöveget). A limit 4000 karakter.

Első alkalommal John le Carré Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Másodszorra Kleinheincz Csilla Ólomerdő című könyvéről írtunk a rovatban.

Ezalkalommal pedig Anett és Steve írt Peter Clines 14 címet viselő kötetéről.

Peter Clines: 14

Fumax Kiadó, Budapest, 2016.

Fordította: Habony Gábor

A kötet a Fumax oldalán.

Misztikus gasztro-pornográf thriller. Ezek a szavak szerepelnek Petr Stančík első magyarul olvasható regényének borítóján kategória-megjelölésként. Ehhez társul az igencsak erős képanyag, ami az eredeti cseh kiadás átemelése: egy nyúzott emberi test néhány vérfolttal. Ambivalenciával telve ízlelgetem újra és újra a sorokat; nem tudom, hogy tényleg el akarom-e olvasni a regényt, de végül győz a kíváncsiság: ugyan milyen lehet egy misztikus gasztro-pornográf thriller?

Sokáig bosszantottak az idézett, hatásvadásznak tűnő szavak a borítón, de rá kellett jönnöm, hogy a könyvet ténylegesen így lehet a legtökéletesebben jellemezni, egy kis javítással: a Múmiamalom korántsem thriller, de nem is célja, hogy az legyen. Gasztronómiai leírások és erotikus események szövik át az (egyáltalán nem negatív értelemben) lassan haladó cselekményt, a helyenként előforduló misztikum pedig már-már a fantasy zsánerébe emeli át az alapvetően krimiszállal operáló szöveget.

A regény az 1860-as évek Prágájában játszódik, főszereplője – mert hősről itt nem igazán beszélhetünk – Leopold Durman nyomozó, aki ízig-vérig hedonista, ráadásul hamar az az érzése lesz az olvasónak, hogy övé a világ összes ideje és pénze. Egy titokzatos gyilkosság ügyét kapja meg, ami a ráérős nyomozás alatt sorozatgyilkossággá válik. Kézbesítők holttestei kerülnek elő, ám kezdetben úgy tűnik, az egyes esetek között semmilyen összefüggés nincs. A fokozatosan elszórt információmorzsák mentén még a befogadó is előrébb járhat a tettes kilétének felderítését illetően, mint maga Durman, emiatt az egész nyomozás rendkívül szórakoztatóvá válik. Bár a szövegben egy helyen még vagonok tetején ugrálós üldözéssel is találkozhatunk, aki egy klasszikus detektívregényt várt a fülszöveg alapján, az csalódni fog. Igaz ugyan, hogy a gyilkosságok felderítése eredetileg a könyv fő szála, Durman felügyelőnek ez csak időnként jut eszébe. A szöveg jelentős részét létező és fiktív ételek leírása majd elfogyasztása teszi ki, amit illik rögvest ledolgozni a Hotel Ectoplasmában vagy a Jeruzsálemben – illetve egyéb általa kedvelt bordélyokban.