Kanizsai Ági

2015 tavaszán jelent meg a Holdárnyék-sorozat második kötete, az Acorenu – Kiválasztva, melyben Amy Soleil és társai újabb kalandjairól olvashatunk. A borító sok izgalmat sejtet, a fülszöveg legalább ennyit ígér (noha kissé drámaibb hangon, mint ahogy az a kötet hangulatára jellemző) – és valóban, a sok már megismert és jó néhány új téma mellett jut tér egy fordulatokban gazdag történetnek. A számlista ismét címszavakban vetíti előre a történet ívét, és a fejezetek kezdetén, illetve végén az előző kötetben elveszített testvér, Ashley naplótöredékei kísérik végig a történetet, kifejezve a szereplők gyászát, egyúttal megőrizve emlékét az olvasói gondolatok peremén.

Néhány fontosabb változtatással indít a szöveg. Először is egy teljesen új helyszínnel bővül a regény tere: a szereplők igazgatói rendelkezésre beköltöznek az iskola kollégiumába, a cselekmény nagy része itt zajlik. A végtelenül hangulatos helyszínekről olvasva megint nehéz elszakadni a Harry Potter-kötetek miliőjétől, amely sok esetben visszaköszön a főképp gótikus stílusúként leírt épületegyüttes megformálásában. Ugyanakkor új síkra emelődik a történetek kerete: az előző kötetben búvópatakként meghúzódó, majd az utolsó lapokon az olvasó elé táruló rejtett elf világ válik uralkodóvá. Az elf és sötételf karakterek csaknem mindegyike hagyományos nevén kerül említésre a szereplők között, a narrátor viszont gyakran segít, ismétel, emlékeztet az olykor nyakatekertnek tűnő nevek közötti kiigazodásban. Az előző kötethez képest Amy alakja is sokkal hangsúlyosabbá válik, elvonva a figyelmet a többi szereplőtől, akik most inkább egyfajta keretet képeznek, melynek elsődleges szerepe a kép ragyogásának elősegítése. Még a narrátor maga sem győzi a rendelkezésére álló eszközökkel kifejezni (legyen szó akár a kommentárokról, a leírásokról és háttérszereplők beszéltetéséről), mennyire csodálatos is a fiatal elf lány – aki viszont a történet során nem feltétlenül tesz bármit, ami ekként értékelhető lenne. Sokkal inkább a személyéhez fűződő tulajdonságként jelenik meg: egy elf hercegnő, aki alanyi jogon bír ezzel a vonással. Ezzel az elbeszélői aktivitással a szerző akarva-akaratlan Geoffrey Chaucer elfogult narrátorát idézi meg, aki hasonló módon minden lehetséges alkalommal Cressida különlegességét és csodálatosságát hangsúlyozza, egyúttal próbálja felmenteni őt esetleges ballépései miatt. Ami viszont továbbra is ismerős, és a kötetek mindegyikére jellemző hangulatosság védjegyének is tekinthető: a közös zenélések és a koncertek magával ragadó lendülete, a tanórán kívüli foglalkozások könnyedsége és örömtelisége, a szereplők bájos leírása és a kapcsolataik támogató miliője, illetve, ami mindezt egybefogja: a narrátor szeretettel teli elbeszélése.

A napszemű Pippa Kenn és A viharszívű Mya Mavis a Könymolyképző Kiadó gondozásában jelentek meg 2012-ben és 2014-ben. A szegedi kiadó évek óta hozzájárul a hazai ifjúsági kiadások lendületéhez, és csábítja olvasásra a fiatalabb generációt különböző tematikus és korosztály szerint rendeződő köteteivel. Kemese Fanni regényei a Vörös pöttyös-sorozatot erősítik, ennek megfelelően olvasmányos ifjúsági regényeket várhatunk. A borítókon a címszereplők képe dominál, egy-egy meghatározó tulajdonságukkal az előtérben, mellettük szimbolikus értékű ábrák is helyet kapnak. A kötetek tapintása, borítójuk színvilága egyaránt kellemes, formájukban kézbeillők – már e vonások az összhatása is vonzó lehet az olvasók számára, de a borítószöveg ígérete is felkelti a figyelmet. A Pippa Kenn-trilógia egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol a fiatal hősnő és társai a túlélésért folytatott küzdelem mellett a bizalom, az emberség, a felelősség és az elmúlás kérdéseivel szembesülnek. Mind olyan témák, amelyek vonzzák a fiatal olvasók figyelmét, a történet pedig több olyan szituációt tár eléjük, melyekre maguk is kereshetik a válaszokat. Kemese Fanni kötetei nem csak megtartják a borítószöveg ígéretét, de jóval többet is adnak ennél.

A Zenit sorozat kritikája után Horváth Györggyel, a Zenit alkotói csapatának tagjával, az Ólompegazus című regény szerzőjével készítettünk interjút. Az íróval Kanizsai Ági beszélgetett.

Kanizsai Ági: Az első kérdésem arra vonatkozna, hogy számodra milyen élmény volt a Zenit csapatával dolgozni?

Horváth György: Jó. Pont ezért taglóz le a kérdés múltideje. A magam részéről szeretnék bizakodni a Zenit folytatásában.

Egy induló sorozat vagy egy tematikus novellafüzér köré alakuló írói közösség, még a magamfajta önfejűnek is roppant inspiráló, sőt. A körlevelezések, a személyes találkozók szó szerint átcsapnak spontán „ötletbörzébe”. Amikor az ember egyedül dolgozik, kevesebb a kontroll, a megerősítés, nincs kivel csereberélni a fiókba süppedő ötleteket, az elszalasztott lehetőségeket, a kósza gondolatokat. Többek közt ezért szeretem a Zenitet, de szerettem például a Bíborgyöngyök-novellásköteteket is. Sorozatba vagy tematikus kötetbe írni mindig kötöttséggel jár, mások helyszíneivel, szereplőivel dolgozni, bizonyos „kötelező” fordulatokat megvalósítani, úgymond nem a saját ötletgúnyánkba bújni nehéz, de ez inkább kihívás, mint kényszerűség. Valamit valamiért.

Lassan három éve, hogy először a kezembe vettem egy magyar kezdeményezésű urban fantasy-sorozat, a Zenit – Az örökség első két kötetét. Horváth György és Massár Mátyás könnyed, magukkal ragadó szövegei után nagyon vártam a következő évben megjelenő további két kötetet is, melyek után végül a folytatás elmaradt. A négy regény alkotta sorozat – a fent említett két szerző mellett S. Kolozsvári Zsófia és Sümegi Attila tartoznak a szerzői közé – azonban érdemei és hibái ellenére érdemes arra, hogy egy kicsit leporoljuk, és újra belemélyedjünk a történeteibe, hiszen el kell ismerni, a mára hazánkban is egyre nagyobb lendületet és figyelmet kapó urban fantasy zsánerében egy meglehetősen jó kezdeményezésnek bizonyult.

Eleinte nem esik sok szó arról, hogy mit is jelöl a Zenit valójában. Kötetről kötetre haladva, csupán utalások mentén bontakozik ki az olvasó előtt, akárcsak az örökség, mely összekapcsolódik a nevével: a mágiahasználat öröksége. A háttérvilágot illetően nem kell túl messzire mennünk: az általunk ismert, de legalábbis könnyen feltérképezhető országokban (Magyarországon, az Egyesült Államokban, Svédországban és az Egyesült Királyságban) játszódnak a történetek, melyek mindennapjaiba észrevétlenül simul bele a mágia. Massár Mátyás (Balor szeme) és Sümegi Attila (Bezár a fény) szövegei erős sodrású kalandregények mintájára készültek, míg S. Kolozsvári Zsófia (Se vas, se tűz) írása az ifjúsági regények koreográfiáját követi. Horváth Györgytől (Ólompegazus) pedig, akinek a sorozat kezdő kötetét köszönhetjük, valami egészen különlegeset olvashatunk.

A tavalyi évet egy szerkesztőségi listával zártuk, amelyen 2014 általunk legjobbnak ítélt megjelenései szerepeltek. Az idei évet ennek megfelelően a szerkesztőségben legjobban várt 2015-ös megjelenésekkel kezdjük. Természetesen jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók, ezeket érthető okokból nem tettük fel a listára (ami egyébként sem készült a teljesség igényével), ám folyamatosan tájékoztatunk titeket ezekről, ahogyan eddig is tettük.

Az előző listán első helyre került Moskát Anita Bábel fiai című kötete, nem csoda, hogy nagy izgalommal várjuk a szerző következő, idén megjelenő könyvét, a Horgonyhely című regényt (Gabo Kiadó). Moskát Anita második könyve az előzőhöz hasonlóan fantasy, ám itt minden további hasonlóság véget is ér. A Horgonyhely világában az emberek valóban röghöz kötöttek, képtelenek messzire eltávolodni születési helyüktől. A világnak e szabálya alól egyedül a terhes nők jelentenek kivételt. A várhatóan gender problémákat is erősen feszegető regény a tervek szerint a júniusi Könyvhétre jelenik meg. További információkat a szerző blogján találhattok. A kötet a Próza Nostra több szerzőjének listájára is felkerült.

A. M. Aranth Dobszó a ködben című kötete a Főnix Könyvműhely egyik legújabb kiadványaként jelent meg idén ősszel. A borítószöveg ígérete szerint egy urban fantasybe oltott, rejtéllyel, nyomozással, ködjárta helyszínekkel, egy régi kastélyra emlékeztető iskolával és egy kardforgató portással tűzdelt ifjúsági történet elevenedik meg a lapokon. A tervezett Holdárnyék-sorozat kezdő köteteként a Dobszó észrevehetően a megszokottól eltérő arányok mentén építkezik. Ez merész vállalkozásnak tűnhet, hiszen ez az eltérés oly mértékű lehet, hogy kérdésessé válik, vajon képes lesz-e a történet megtartani és beváltani a fülszöveg ígéretét.

Két történetszálon fut végig a cselekmény, ám ezek egyike csupán az utolsó mintegy harminc oldalon válik hozzáférhetővé. Egészen addig búvópatak módjára tűnik fel a fő történetben, és csupán elszólások, célzások és természetfeletti jelenségek, vagy éppen nagyon is gyanús események mentén válik megragadhatóvá. A. M. Aranth nem kímél minket: sosem enged belátást a részletekbe oly mértékben, hogy fogást találjunk a szövegen és összeálljon számunkra e háttérben meghúzódó, sok kérdésre választ adó történet. Helyette inkább folyamatosan altatja a gyanakvásunkat és elsimítja az elvárásokat a sok remekül mozgatott, szeretnivaló, bájos szereplő és a különféle helyzetekre adott válaszaik megjelenítésével. Ennek eredményeképp egy túlzottan is ideális környezet elevenedik meg az olvasó előtt, kifogástalan külsejű, többnyire tipikus karakterekkel és idilli kapcsolatokkal. A szereplők mindegyike kerek, jól megszerkesztett mondatokban beszél, és csaknem minden alkalomra kész válasszal, illetve riposzttal bír, természetesen a legnagyobb szeretettel tálalva. A szöveg belső humorának tekinthető néhány szereplő kiszólása a történetből, melyben hangot adnak annak, hogy talán még az ő szájízüknek is túlzás, mennyire dekoratív és pozitív a környezetük.

Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem. A limit 4000 karakter (amit ezúttal rugalmasan kezeltünk).

Első alkalommal John le Carré: Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Most pedig Fekete I. Alfonz és Kanizsai Ági írt Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regényéről.

A Jessie Lamb testamentuma okos könyv. Nem kockáztat, nem vállal túl sokat, pontosan tartja magát ahhoz, amit eltervezett: egy kamaszlány gondolatait mutatja be, azok alakulását, változását egy napjainkban már jelen levő problémáktól övezett, alternatív közeljövőben, melyet a biológiai terrorizmus egy kíméletlen vírusa forgat fel. Jessie Lamb választ keres a világban kialakult helyzetre. Különféle választási lehetőségekkel találkozik, ezek próbáját követhetjük nyomon fejezetről fejezetre, valamint azt a lélektani folyamatot, amelyen végighaladva a fiatal lány egy legalább annyira vitatható döntésre jut, amennyire annak tűnt bármelyik barátai által kínált, ám végül mégsem vállalt lehetőség. Választásával Jessie létrehoz egy olyan morális teret, mely nem csak magába foglalja e korábbi nézőpontokat, hanem a sajátjával együtt megítélésre kínálja őket az olvasók számára.

01.  Imre Viktória Anna első kötete, mely elnyerte az Új Lenyomat és a Magyar Író Akadémia szépirodalmi pályázatának különdíját, több szálon futó, fordulatokban gazdag cselekményével és kedves humorával könnyedén nyerte meg magának a fiatal olvasókat.

02. A lapokon újfent az illusztrációk és a szöveg kellemes elegyével találkozhatunk, habár az összhatás ezúttal mangásabbra sikerült, mint Az Őrült Hold alatt esetében.

03. A helyszín London, némi természetfeletti vonással, a háttérül szolgáló teremtéstörténet egészen egyedi és színes értelmezése pedig fokozatosan terül szét az egyre több cselekményszállal átszőtt fiktív térben.

04. A szöveget olvasva felmerülhet az olvasóban, hogy a történet akkor keletkezhetett, amikor Dante és Milton éppen összejött egy sakkparti erejéig, Anatole France kibicelt, az írónő mellettük ülve szorgalmasan jegyzetelt, és közben gondosan ügyelt arra, hogy mi is legalább olyan jól szórakozzunk, mint ő.

Imre Viktória Anna eddig két - a Kísértés Rt. és Az őrült hold alatt - fantasy, urban fantasy regény szerzője. Eddigi köteteiről, írásról, rajzolásról és az olvasói vélemények fontosságáról és további terveiről Kanizsai Ági beszélgetett vele.

Kanizsai Ági: Kérlek, mesélj arról a személyről, akitől a legtöbbet tanultál az írásról és a leginkább inspirált.

Imre Viktória Anna: Nehéz kérdés, mert az írás technikai fogásait többnyire olvasás közben, megfigyelés útján sajátítottam – és sajátítom – el, ezért mindenképpen több személyhez kötném a tanulási folyamatot: szerzőkhöz, akik az írásaik révén segítettek. Első alkalommal akkor kaptam jelentősebb mennyiségű tanácsot, amikor Antal József az Új Galaxisba beküldött novellámat, a „Pax aeternát” szerkesztette, és bőségesen ellátta megjegyzésekkel, amiket a mai napig észben tartok.