Kalligram

Értelmezek, tehát vagyok

„Barátnőm, aki mindennek ellenére figyelt beszámolómra, lankadatlanul másodlagos jelentést keresve benne, tudta, hogy a pontynak van egy kis bibije: felvágták a hasát és hiányoznak a belsőségei.” (61) – olvasható az ars poeticaként is felfogható mondat Az utolsó állatkert lapjain. Papp-Zakor Ilka második kötetében kihasít egy darabot a valóság szövetéből, és a helyére egy szürreális, alternatív Magyarországot (vagy csak Budapestet?) varr. Ahogyan a ponty zsigerei hiányoznak, úgy a megnyugtató, boldog, reményteli végkifejlet is elmarad a szövegekben. Csakhogy teljes legyen a kép: a barátnő, aki a jelentést és szimbólumokat keresi, te vagy, kedves olvasó.

Az utolsó állatkert (A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában) a 2018-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kalligramnál. A kötet 18 rövid novellát tartalmaz, amelyek hangulatát a borító is megteremti: egy kentaurszerű lényt látunk rajta, amellyel a kötet állat-ember szoros – többször is metonímiába csapó –, szinte hibrid kapcsolatát eleveníti fel. (A borítót Hrapka Tibor készítette Horror Pista Kentaurok lázadása című munkájának felhasználásával)

Az első novellák érdekes, feszültségekkel teli, lehetetlen világot konstruálnak meg, ahol az egyén sokkal inkább tárgy, mint ember. Ezekben a szövegben jelenik meg a legerőteljesebben a kötet fő- és alcíme, hiszen mind az állatok, mind Közép-Kelet-Európa a szöveg centrumát képezik. A kötet végéhez közeledve az animalitások egyre inkább háttérbe szorulnak, inkább csak hasonlatként, hangulatfokozóként jelennek meg, ezzel szemben a Közép-Kelet-Európát megidéző közeg a kötet végére csúcsosodik ki. Az első novellákban sokkal gyengébben jelenik meg ez a környezet, így az olvasó számára folytonos – szinte didaktikus – megerősítésekkel kompenzálnak a szövegek („És, habár a hajnal már régen elmúlt, feje fölött most mégis malacrózsaszínben játszott a kelet-európai ég.” [15.]). Közép-Európa egyre erőteljesebb megidézésével fordított arányban a szürreális világ megszelídül. E tekintetben a kötet fő- és alcíme a kötet tematikus struktúráját mutatja be, amelyet tovább erősít, hogy mindkettő egy-egy novella címe, sőt az alcím, A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában két novellában is visszatér fiktív, készülő tudományos könyvként.

A korábban említett állat-ember viszony és az első novellák tárgyiasító jellege összekapcsolódnak a szövegekben. Papp-Zakor univerzumában az ember, az egyén nem nyerheti el függetlenségét, így tárgyiasul vagy tárgyiasítja önmagát. Ennek ellentéteként jelennek meg az állatok, főként a madarak, a szabadság jelképeként. Nem meglepő, hogy a bemutatott entitásokban ez a kettősség ütközik össze. A Jura Gagarin az ősöktől, az előző generációktól való kötöttséget és kiszolgáltatottságot mutatja be, amelyhez az elbeszélő testét használja közvetítőként. A narrátor mellkasán a jel, amelyet anyja hagyott örökül: egy hímzett cinege. Ebben a novellában Papp-Zakor nemcsak az anyai örökséget mutatja be, hanem távolabbra is tekint, hiszen a narrátor magyarul alig-alig tudó fiával is találkozhat az olvasó, akit csak magyarsága, a magyar nyelv köt gúzsba.

A Pentameron egy tizenhetedik századi olasz mesegyűjtemény, melynek szerzője Giambattista Basile. A kötet magyar fordítása idén ősszel került a könyvesboltokba. A Pentameron hátteréül a barokk Nápolyának nyüzsgő világa, de Basile candiai tartózkodásának köszönhetően, a Mediterráneum mesekincse mellett, a Közel- és Távol-Kelet híres motívumai szolgálnak, így sokszínűsége miatt, megjelenésétől kezdve folyamatosan ihlette/ihleti az európai irodalmat. A fordítóval, Király Kinga Júliával Fekete I. Alfonz beszélgetett.

Fekete I. Alfonz: Egyik, Magyarországon ismert mesegyűjtemény sem ilyen szabadszájú. Mesélnél arról, hogy miért ilyen vaskos a kötet nyelvezete?

Király Kinga Júlia: Mesekötetek esetében tényleg nem beszélhetünk ilyen mértékű vaskosságról, szabadszájúságról, Rabelais viszont széles körben ismert, akárcsak Faludy magyarításai, tehát mégis csak van valami viszonyítási alap. Az okokat minden bizonnyal abban érdemes keresni, hogy Basile erősen barokk szerző, és ez a korstílus nálunk – keveseket leszámítva – úgy jelenik meg, mint a romok utáni vágyódás, a halál iránti szenvedély, a vallásos áhítat ideje. Holott mindennek a verzója is érvényes rá: a zsíros, paraszti pompa, a test dolgaiban aposztrofálódó életszeretet, az individuum kitörési kísérletei, az áhítat, amiből kiskapuk vezetnek a tobzódás felé, felszín és mélység folyamatos dialektikája, a részletek iránti rajongás, az egyre táguló univerzum (Galilei 1609-ben rukkol elő az első távcsővel), ami az én univerzumának kiterjesztését vonja maga után.