A karácsony megmentéséért lapozz a 400. oldalra! (Jonathan Green: A Krampusz éjszakája)
Egy vallomással tartozom: az angol irodalommal való ismerkedésem első sarokkövét nem A gyűrűk ura, nem az Alíz Csodaországban, de még csak nem is Twist Olivér jelentették, hanem Steve Jackson és Ian Livingstone Kaland Játék Kockázat, vagy, ha úgy tetszik, Fighting Fantasy könyvei. Amint a betűk világába és az első néhány százas számkörbe bebocsátást nyertem, egy kedves borsodi rokon rám és húgomra hagyományozta tetemes lapozgatóskönyv-gyűjteményüket, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Sorra pörgettem végig a Csillaghajó, a Találkozás a F.E.A.R.-rel, a Királyok koronája, vagy a Hét sárkánykígyó fordulatokban és halálokban gazdag történeteit. És persze ne feledkezzünk meg a Kaland, játék, varázslat (azaz a Sorcery!)-sorozat köteteiről, amelyek közül talán a Kharé, a csapdák kikötővárosa maradt meg leginkább bennem.
Mert hát mit is adtak nekünk ezek az angolok? A lapozgatós könyvek (eredeti gyűjtőnevükön Choose-Your-Own-Adventure játékkönyvek) olyan fantáziavilágokba kalauzolnak, ahol az olvasó a főhős, és a döntései révén tárulnak fel a szöveglabirintus rejtélyei. “Elágazáshoz érkezel. Szeretnél balra fordulni? Lapozz a 96-os fejezethez! Inkább jobbra fordulnál? Lapozz a 129. bekezdéshez! Vagy letérnél az útról, és varázsitalod használnád? Ha tudod, mennyit kell levonni az aktuális szöveghely számából, akkor lapozz a megfelelő oldalra!” Aztán amikor a borító extravagánsan, kicsit Boris Vallejó-s, kicsit H. R. Giger-es borítójáról visszatekintő gorgóval szembetalálod magad, heves kockacsörgetések közepette kiderül, hogy erősebbnek bizonyul-e a kardod és pajzsod az ellenfél kővé változtató varázsánál. Ha elbuksz, kalandod véget ér, és kezdheted elölről. Ne aggódj, biztos lehetsz benne, hogy sokszor neki kell majd futni, mire győzedelmeskedsz.
És hát számtalanszor fel is vettem a küzdelmet a Skorpiók mocsarával, kiálltam a Bajnokok próbáját, és elvesztem A rémület útvesztőjében, a lehető legnagyobb lelkesedéssel. Talán a címek hallatán nem lepek meg senkit, ha azt mondom, a ponyvafantasy, -horror és science fiction összes kliséjét felvonultatták ezek a csápokkal, tüskékkel, páncélokkal és koponyákkal gazdagon illusztrált kötetek, és a hangulatot csúcsra járató, jelzőkkel elhalmozott leírások ifjú elmémet rabul ejtették. Aki a kilencvenes évek elején geek volt, egyszerre láthatta ezekben a könyvekben az ígéret földjét, azaz a nyugati popkultúra tobzódását, és a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadás rákfenéit, mert azért hozzá kell tenni, hogy csapnivaló papírra nyomott, könnyen törő gerincű, elütésektől sem mentes kötetek voltak ezek. Mégis egy generáció gondol vissza rájuk forradalmi alkotásokként.
