József Attila

 

Űrhajónk a nyelv, melyből kitekintve a határtalan, örvénylő káosszal nézünk szembe. Ismeretlen ágak villái között sodródunk a fénylő gubókkal pettyezett sötétben, fülünket láthatatlan lombok fehér zaja tölti be. Az elhagyott világ fogalmaiba kapaszkodunk, ami megszűnt otthonunknak lenni. Bolygók fürtjei süllyednek és emelkednek körülöttünk, miközben csak a hasonlatok szíjai tartanak, és egyre újabb neveket keresve próbálunk lépést tartani a ránk zuhogó látványokkal.

Ha az űr valóban beavat valamibe, az csupán önmaga lehet. A sötétben keringő atomok közti áttörhetetlen közönybe, a holt ragyogásba. A súlyukat vesztett gigászok vonzásába, melyekből több van, mint hogy a szükség jeleivel, a számokkal követhetnénk őket. A csendbe, ami előtt meghátrálnak a hangok. És a borzongásba, ami már a szavak közti űrtől is erőt vesz rajtunk.