John Williams

Köszöntjük kedves olvasóinkat a hagyományos év végi könyves futamunkon. Igen, eltelt egy újabb év, tele izgalmasabbnál izgalmasabb pillanatokkal, mégis valahogy kevésbé derülten tekint vissza az ember 2016-ra. Sajnálatos módon az elmúlt egy évben rengeteg veszteség érte a művészeti életet, s ezek nélkül nem teljes az év. A rockpápa Lemmy ezúttal is előre ment, majd David Bowie költözött vissza a világűrbe, s közben olyan gyerekkori filmes ikonokat is elvesztettünk, mint Bud Spencer, Alan Rickman vagy a Star Wars Leia hercegnőjét alakító Carrie Fisher. Miközben olyan kiváló írók távoztak, mint Umerto Eco, Harper Lee, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kőrösi Zoltán. És még hosszan sorolhatnánk a szomorú listát. Legyen nekik könnyű a föld! Reménykedünk, hogy 2017 már kevésbé borús felhőket hoz.

Pedig ha a Próza Nostra felől tekintünk vissza, akkor igen sikeres év van mögöttünk, számos emlékezetes pillanattal. A legfontosabb, hogy 6 éves lett az oldal, ami még mindig hihetetlennek tűnik. Ez elsősorban az olvasók és a szerzők elköteleződésének, támogatásának köszönhető, szóval nagy köszönettel tartozunk ezért az évért is. Újra részt vehettünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál panelbeszélgetésén, majd nagy sikerrel bonyolítottuk le a csernobili atomkatasztrófa 30 éves évfordulójához kapcsolódó novellapályázatunkat (az eredményhirdetésről készült felvételt itt tudod megtenni). A pályázat legjobb szövegei később, az oldal születésnapjához kapcsolódóan meg is jelentek e-könyv formátumban (ha még nem olvastad, pótolhatod innen letöltve). Könyves fronton is nagyon sok izgalmas, valóban eseményszerű megjelenés történt, ezeknek egy részét már számos partnerünknél, blogokon vagy éppenséggel a Facebookon futó villámajánlóinkból is olvashattátok. Én itt most csak egy örömteli pillanatot említenék: oly sok szenvedés után végre megjelent China Miéville Bas-Lag trilógiájának zárókötete, s ezzel végre lezárulhat a kultikus regénysorozat hazai kiadásának már-már tragikomédiába forduló kálváriája (a szerző több könyvének kiadói eltékozlása persze továbbra sem ért véget, de kíváncsian várjuk, hol bukkanak fel további könyvei). Ja, és megjelent magyarul az egyik legizgalmasabb noir képregény, a Blacksad. Szerintem nem is lehet több kérdés... Na, de lássuk mi volt könyves fronton a kollégáknál.

William Stoner az az ember, akivé senki sem szeretne válni, de mindannyian hozzá hasonlatosak vagyunk. Stoner sikertelen ember, akiről az utókor nem fog megemlékezni. Tökéletesen átlagos életet élt, annak minden, tökéletesen átlagos bosszúságával, sekély örömeivel, csekély karrierjével, mihaszna szerelmeivel, piti viszályaival, jelentéktelen pillanataival. Pályafutása mindenben ellentéte annak a remélt, vagy még inkább, hitt életpályamodellnek, amelyet egy fejlett társadalomban a Sikeres Emberhez társítanak. Mégis, hű maradt önmagához, döntéseihez, és a tünékeny Siker kegyeltjei közül kevesebben vallhatják maguknak a jellem hűségének érdemét ma, mint ezek a tartással bíró, régi vágású átlagemberek, márpedig az önmagunkhoz való hűség nagyobb kincs, mint bármely fanfár, amely a jövőbe kürtölné nevünket.

Nehéz kikerülnöm a fentebb stíl magasztos fogalmazásmódját, ugyanis Stoner élete emelkedett, de tárgyilagos stílusban tárul szemünk elé, veretes, szép ritmusú prózában ismerhetjük meg ezt, a huszadik század első felét végigküzdő irodalmár életét. Stoner amerikai földműves családból származott, mást se ismert, csak a vetés-aratás-állattartás szentháromságát, amíg a szülei be nem íratták a Missouri Egyetem agrárkarára, mondván, hátha hasznos tudásra tesz szert, amit aztán később a gazdálkodásban kamatoztathat. Azonban felvesz egy általánosan művelő irodalomkurzust, és attól fogva az angol nyelvű irodalom szerelmese lesz, amiben ráadásul tehetségesebb is, mint a paraszti teendők elvégzésében. Így aztán amikor állást ajánlanak neki az irodalom tanszéken, keserűen ugyan, de elfogadja. Keserűen, mert tudja, hogy se apja, se anyja nem pártolja azt, hogy haszontalan dolgokkal üsse el idejét, miközben odahaza minden évben szigorú menetrend szerint megy a vetés és betakarítás, ami mindennél fontosabb. Mégis elfogadja, mert sok elkényeztetett, jó módú úriemberrel szemben az irodalom személyesen szólítja meg, zsigereiben érzi, mennyire igazat beszélnek a távoli múlt költői, mintha az élet legnagyobb titkainak tudói volnának.

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

Tavaly decemberben más második alkalommal kértünk meg írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat arra, hogy néhány mondatban írjanak egy-egy fontos olvasmányélményükről az elmúlt évből. 2014-ben nyolc irodalommal foglalkozó ismert személyt kértünk fel arra, hogy írjon nekünk ajánlót, amit aztán mi közzéteszünk Facebook-oldalunkon. Az első alkalomtól eltérően már fényképet is kértünk szerzőinktől, amin a bemutatott kötettel láthatóak. Most összegyűjtve itt az oldalon is elérhetővé tesszük az anyagot. A sorrend az eredeti megjelenés sorrendjét követi.

Sirokaï Mátyás - költő, zenész, A beat tanúja
Nemes András: Entropláza

Kezdjük azzal, ami ezzel a könyvvel kapcsolatban hamarosan remélhetőleg idejétmúlt közhely lesz: Nemes András Entroplázájáról hét év alatt legfeljebb hét kritika jelent meg, a könyvet olvasó beavatottak száma pedig valahol hetvenhét és százötvennégy fő között mozog. Pedig a kétezres évek egyik legdögösebb magyar debütkönyve jó okkal nyerte meg a Fiatal Írók Szövetsége kötetpályázatát próza kategóriában. Ezután viszont ahelyett, hogy kultkönyvvé vált volna, feledésbe merült, vagy legalábbis lappangásba kezdett. Megkockáztatom, 2007-ben mintha nagyobb lett volna a szakadék a két nagy mumus, a szépirodalom és a populáris irodalom között, az Entropláza pedig nem udvarias könyv, ami hagyná magát besorolni. 2014-ben viszont már mintha enyhülne a helyzet, ami talán így, utólag is segíteni fogja Nemes András könyvét, hogy a szélesebb közönséghez is eljusson.