Elég jól írni? (John Banville – A tenger)
A tizedik oldaltól fogva türelmetlen voltam John Banville művével, és ez az utolsó, 207. oldalnál sem múlt el. Ritkán érzem magam annyira figyelemzavarosnak, az internetkor gyermekének, mint amikor bele próbáltam mélyedni az ír szerző Booker-díjas regényének világába. Röviden, Max Morden, a feleségét gyászoló művészettörténész visszatér gyerekkori nyaralófalujába, és kivesz egy szobát a régi szállóban, ahol annak idején laktak. Bár a múltba akar menekülni a jelenkor fájdalmai elől, rátörnek egy régi trauma emlékei, és innentől fogva Max csapongó gondolatai összekapcsolják gyerekkorának nyaralásait felesége halálával és önnön mulandóságának nyomasztó tényével. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet: néhány oldal után be kellett látnom, hogy Banville tudatosan magas irodalmat ír, olyan prózát, amilyet a modernizmus csúcspontján tartottak kívánatosnak és tetszőnek, de még legvadabb, Irodalmat hajhászó korszakomban sem bírtam el az olyan könyvekkel, amelyben a nyelv a szereplők jelleme elé tolakszik. Pedig írása középpontjában egyetlen ember, Max Morden alakja áll, aki él-hal a festészetért, csakhogy a könyv becsukása után nem egy festmény élénkségével kirajzolódó portrét kapunk, nem egy mélyen megrendítő emberi sors valóságát éljük át, hanem egyedül annak kapjuk csalhatatlan bizonyítékát, hogy Banville jó mondatokat ír. Sokan már megelégednének ezzel. Én nem tudtam.
Szükség van nehéz könyvekre, magas irodalomra. Banville műve olyan próza, aminek minden benyomásáért meg kell küzdeni, az élvezeti értéke abban rejlik, hogy verejtékes munkával mondatról mondatra átkódoljuk, mert nem kúszik magától a képzeletünkbe. Ujjamat találomra becsúsztatva a könyvlapok közé, ilyen megmunkált szöveggel találom magam szemközt:
“Anna betegsége előtt a legtöbb emberhez hasonlóan én is legfeljebb elfogult elégedetlenséggel viszonyultam a fizikai énemhez (úgy értem, ki-ki a saját énjéhez, nem az enyémhez), szükségképpen elnéző voltam a különféle kipárolgásokkal, a fent és lent kiáramló szelekkel, a váladékokkal, a hámlással, az izzadsággal és az egyéb közönséges szivárgásokkal szemben, sőt még azzal szemben is, amit a hartfordi Bárd furcsamód az alsó fertály partikuláinak nevez.”
Ilyen mondatok olvasásakor elém rajzolódik a szavakkal precízen bánó órásmester képe, aki csipeszekkel, aprólékos babramunkával helyezi a megfelelő fogaskereket a megjavítandó óraműbe. Max világában nem más vár megjavításra, mint a nyers tapasztalat, a megélt valóság. Márpedig, legyen bármennyire közönséges is, annyira odakívánkozik az idézetbe az őszinte “fing” szó a maga stílustörésében, hogy egy kis üdeséget varázsoljon a mesterségesen gördülékeny szövegbe. Banville-t azonban nem érinti meg a realizmus szele.