jó sci-fi

Eddig három sorozatot (Tündérföld (az első két kötet jelent meg magyarul), Gyászének János papnak (magyarul nem adták ki) és az Árva meséi (szintén nincs magyarul)) írt, nem számítva a Leningrád-diptichont, amelynek első része a Marija Morevna és a Halhatatlan. Radiance című regényéről itt írtunk kritikát. Catherynne M. Valentével Fekete I. Alfonz készített interjút.

Fekete I. Alfonz: Három regénye (Marija Morevna és a Halhatatlan; A lány, aki körülhajózta Tündérföldet és A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt) valamint egy novellája (“A téridő tizenhárom arca”) a 10 - SFmag fantasztikus irodalmi antológiában jelent meg eddig magyarul. Az ön munkásságát különlegessé teszi, hogy irodalmi megközelítése újszerű és látomásszerű, valamint az, hogy ellenáll a műfaji kategorizálással szemben. Blogjában fordulópontnak nevezte, hogy a New Yorker recenziót közölt Tündérföld-sorozatáról.

Orwellről szokták mondani, hogy az 1984-et figyelmeztetésnek írta, nem használati utasításnak. Abban ma már senki nem kételkedik, hogy a telekommunikációs forradalom korábban példátlan hatalmat adott az emberiség kezébe, hogy egy maroknyi ember ellenőrizhessen bennünket. Ezt manapság azzal toldják meg, hogy Orwell csak egy dologban tévedett: a kamerákat magunk fogjuk megvásárolni, és titokban attól rettegünk, hogy senki se néz minket. Az 1984 a modern társadalom eszkatologikus portréja, amelyben minden széthullott, ami az embereket közösséggé kovácsolta. De mi van, ha a végítélet nem diktátorok képében érkezik, akik felcserélhetővé teszik alattvalóikat, és kiölik belőlük a tulajdonságukat, hanem a Hold darabokra robbanásával, miután mindenki vállvetve küzd, hogy fennmaradjon az emberiség?

Azt hiszem, felkészülten indultam neki a Sevenevesnek: ismertem a Stephenson védjegyének számító, tankönyvekkel vetekedő tudományos kutatómunkáját, amely az egyes regények megírását megelőzi. Örömmel vettem kezembe a Snow Crash-t, rajongtam a Barokk-ciklus stílusbravúrjaiért és hajlékony nyelvezetéért. Ezért nem ért meglepetésként, hogy a Seveneves sem sétagalopp, sokkal inkább egy igazi teljesítménytúra. Ezt a könyvet kampányszerűen olvastam – kinéztem magamnak egy oldalt, hogy ha törik, ha szakad, aznap odáig eljutok. Szükségem is volt erre, mert nehezen fogadom be az ilyen töménységű, gyémántkeménységű sci-fit (jut eszembe, a Gyémántkor is Stephenson műve, igaz az a nanotechnológiát és a neoviktorianizmust járja körül egy sűrű szövetű, bravúros regény keretében). És ha félre tudom tenni a fáradtsággal járó frusztrációmat, igazából meg is érte.

Éden. A hely, ahová a Teremtő az első emberpárt, Ádámot és Évát helyezte, hogy ott éljenek bőségben és boldogságban,  az állatok fölött uralkodjanak és élvezzék a természet gyümölcseit. A tökéletes béke helye ez, ahol nyugalomban élhetnek az emberek, nem kell tartaniuk veszedelemtől.

Ha ilyen az Éden, milyen lehet egy Sötét Éden?

Chris Beckett Édenje egy olyan bolygó, amelyik nem kering központi csillag körül. Azonban még egy ilyen sötét helyen is van élet. A bolygó belsejéből tör elő, és fákhoz hasonló élőlényekben ölt testet. Ezek a fák meleget és fényt adnak, aminek köszönhetően az élet számos formája alakult itt ki. Beckett nem tér ki a világ működésére, és ez zavarhat is egyes sci-fi olvasókat, de ez talán szándékos mulasztás.

Az írót ugyanis valami egészen más érdekli: az itt élő emberek. Ez az Éden, ahogyan a bibliai megfelelője is, egy emberpárnak, Tommynak és Angelának volt az otthona. Ők véletlenül kerültek ide, viszont hamarosan már gyermekeik is születtek. Több, mint 160 évvel később 532 leszármazottjuk él Édenen. A Család tagjai örökül kapták Tommy-tól és Angelától a Föld legendáját, és a két ősszülő történetét a Leszálló Eccséggel, a Dacos űrhajóval, a Három Útitárssal és más, a Család eredetéhez tartozó, már-már vallásos szentségként kezelt elemekkel. Ezt a történetet évente felelevenítik, hogy sose felejtsék el: a Föld egyszer eljön hozzájuk, és hazaviszi a Család összes tagját oda, ahol a fény beragyogja a világot, és nem ér véget a völgy határainál. Ám minden Édenben megjelenik egyszer valaki, aki meg akarja bolygatni a békés rendet.

Nyitásként be kell vallanom, jogász vagyok és sci-fi rajongó. Sajnos, ez egy bonyolult párosítás, mivel nagyon nehéz olyan címeket találni, amik legalább közvetetten foglalkoznának a joggal és a tudományos fantasztikummal egyaránt. Holott, ha belegondoltok, a zsánernek gyakorta témái különböző jövőbeli vagy alternatív államformák, társadalmi berendezkedések, de ezek a legritkább esetben foglalkoznak jogi kérdésekkel. Mintha senkinek sem kellene papírokkal vacakolnia, sőt, büntető bíráskodás sincsen, minden rosszfiú rögtön valami bányába kerül. Ezért kénytelen vagyok a jog helyett más társadalomtudományokat keresni, így került képbe a politológia.

A politikatudománnyal kapcsolatban az egyik legelső egyetemi élményem az volt, ahogy Pokol Béla (jelenlegi alkotmánybíró és YouTube-sztár) a politikát mint funkcionális alrendszert egy egyszerű értékduál mentén úgy fogta meg, hogy a legfontosabb célja és irányító eszméje a kormány/ellenzék kapcsolata. Azaz minden politikus kormányra akar jutni, vagy ha már ellenzékbe került, akkor abból ki akarja hozni a legtöbbet. Persze, később ez árnyalódott, hiszen a politikában ennél jóval több szempont, érdek és személyes preferencia ütközik össze, és alapvető célja mégis csak valami jóra törekvés lenne, még ha ez mostanában nem is annyira egyértelmű.

Tóth Csaba pedig pontosan ezt a sokrétűséget vizsgálja A sci-fi politológiája című könyvében. A politológus 2003 óta tanít az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetében, ahol a politika és a science fiction kapcsolatáról tart egyetemi kurzust – és ezt teszi frissen megjelent művében is.

A téma talán legismertebb műveit veszi górcső alá: a Star Wars és a Star Trek univerzumait, a Dűne világát, az Éhezők viadala disztópiáját, legfrissebb megjelenésként pedig a Radch Birodalom politikai berendezkedését Anne Leckie díjnyertes trilógiájában. A konkrét berendezkedések vizsgálatán túl három nagy kérdéskört, a személyes szabadságjogokat, az emberek és idegenek kapcsolatát, valamint a demokráciák és diktatúrák egymáshoz való viszonyát tanulmányozza több mű értékelésével. Válogatása reprezentatív, hiszen új és régi, pozitív és negatív megítélésű berendezkedést egyaránt leír, valamint több ismert univerzumot is megemlít egy-egy lényeges jellemzőjének elemzésével, így nem volt hiányérzetem az olvasást követően.