jó könyv

Andreas Eschbach 1995-ös Hajszőnyegszövők c. sci-fi könyve 2009-ben jelent meg magyarul. Ha az ember túlteszi magát az első kiadás nem éppen bizalomgerjesztő borítóján, amely egy rosszul sikerült goth manga stílusát idézi, egy átlagos terjedelmű, papírkötésű kötetet tart a kezében. Aztán nekifog a regény olvasásának, de minél több oldalt hagy maga mögött, egyre inkább úgy érzi, valami nem stimmel. Először rácsodálkozik, hogy nincs főszereplő, nincs egy határozottan megragadható cselekményszál, csupán lazán-szorosabban kapcsolódó novellaszerű elbeszélések sora. Ha szokásos elvárásait félreteszi, szabad az útja, hogy felfedezze Eschbach univerzumát, hiszen ebben a történetben az író világa játssza a főszerepet.

Az első három fejezetben bepillantást nyerhetünk a hajszőnyegszövők szürke, fáradságos munkával töltött hétköznapjaiba, valamint megismerkedhetünk a mestereknek otthont adó Yahannochia bolygó családi, vallási, politikai és gazdasági berendezkedésével. A hajszőnyegszövők kasztjának a feladata, hogy feleségeik és lányaik hajából szőtteseket készítsenek a halhatatlan császárnak, aki nem csak az ő galaxisuk, de számtalan másik felett is korlátlanul uralkodik. Egy szőttes elkészítése egy egész életen át tart. Elkészültéig a mester abból a pénzből tartja el családját, amit a szintén hajszőnyegszövő édesapjától örökölt, mikor az általa készített szőnyeget eladta a bolygóra látogató császári ügynököknek. Innentől rajta, majd a fián a sor, hogy törlessze az előző generáció hitelét, elkészítse saját hajszőnyegét, így tovább a végtelenségig. Hogy a rendszer életképes maradjon, az uralkodó tanító papokat küld, akik biztosítják a rendet, és gondoskodnak róla, senki se merje megkérdezni, miért élnek Yahannochia lakói középkort idéző körülmények között, miközben űrhajók szállítják el a hajszőnyegeket a császárnak.

Mi mással is kezdődhetne egy Jeanne D’Arc-ról szóló regény, ha nem tűzzel?

Manda Scott regénye valóban egy tűzesettel kezdődik, ám a 2014-es esztendőben, Orleans városában. A Tisztítótűz történelmi regény és krimi egyszerre, ráadásul mindkét műfajban kiváló.

A történelmi regény eszközeit felhasználó szál a Szűz történetét meséli el. 1429-ben már mint élő legendával találkozik vele az olvasó és egészen a máglyáig követjük az útját. A nézőpont sajátságos, hiszen a francia lovagok és a Jeanne kiséretébe férkőzött angol áruló, Tomas Rustbeard szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket. Rustbeard feladata az, hogy összetörje a fiatal lány legendáját, végül pedig őt magát is megsemmisítse. Ám a legendás alak közelében tartózkodók élete megváltozik, nincs ez máshogyan Tomas esetében sem, aki árulása után mindent megvall a lánynak és igyekszik jóvátenni tettét.

A 2014-es Orleans-ban küszöbön állnak a választások, a helyi rendőrségnek pedig egy sorozatos gyújtogatási ügyet is fel kell göngyölítenie, aminek már halálos áldozata is van. A gyújtogatásokat egy dzsihadista terrorszervezet vállalja megára, amiről még senki nem hallott, így azt sem lehet tudni, hogy valóban létezik-e. Inés Picaut rendőrkapitánynak – Orleans modernkori védelmezőjének – ki kell derítenie, hogy ki áll valójában a gyújtogatások mögött, miközben a közhangulat egyre inkább radikalizálódik a városban, így arra is ügyelnie kell, hogy megakadályozza a muszlim polgárok ellen elkövetett esetleges támadásokat is. Ha pedig  mindez nem lenne elég, Picaut exférje az egyik legbefolyásosabb francia család sarja, aki maga is Orleans polgármesteri székére pályázik, így aztán ő is állandó nyomás alatt tartja a rendőrfőnököt.

Jason Vorhees, Freddie Krueger és Pinhead – a nyolcvanas évek horrorjainak kultikus rosszfiúi. A magam részéről késes barátunk rémálmai voltak a legnyomasztóbbak, de a Hellraiser rosszfiúja volt a legigézőbb.  Ez utóbbi talán nem is félelmetes, sokkal inkább egy csábító démon, akire iszonyúan kíváncsi vagy. Clive Barker és kollégái a filmsorozat későbbi részeivel egy egészen korrekt mitológiát dolgoztak ki a cenobitákhoz, amit most a karakter atyja egy újabb elemmel egészített ki.

A vér evangéliumában Barker két saját univerzumát dolgozta egybe: nem csak Pinheadet, hanem nyomozó hősét, Harry D’Amourt is beemelte a történetbe, és egyúttal ki is bővítette korábban alkotott világegyetemét. Részletesen megismerhetünk egy szellemekkel terhes emberi és a mindennapos problémákkal teli pokoli világot – bármilyen hihetetlennek, mégis igaznak tűnik, hogy ha te is a része vagy, akkor az Alvilág is csak egy nyomasztóan kopár hely, de egyúttal mégiscsak az otthonod. Ugyan nem ez a központi elem, mégis leginkább ez a gondolat és a csodásan érzékletes leírások azok, amelyek kiemelik a regényt a hétköznapi horrortörténetek közül. Önmagában ugyanis inkább csak egy hatásos, összességében azonban nem túl emlékezetes alkotásnak bizonyult.

A történet kifejezetten izgalmasan indul: valaki elkezdi legyilkolni a világ nagyhatalmú varázslóit. Valaki, aki megállíthatatlan, meg- és legyőzhetetlen, velejéig gonosz… Hamar kiderül, hogy kedvenc szadomazochisztikus démonunk az, terveiről azonban eleinte fogalmunk sem lehet. Ahogyan nem tud semmit a túlvilági magánnyomozó sem, aki mintegy véletlenül fut bele szöges fejű barátunkba. Pinhead hovatovább személyes evangélistájának kéri fel a nyomozót, akinek ehhez egyáltalán nem fűlik a foga. Vissza is utasítaná a felkérést, de a cenobita elrabolja egy barátját, így kénytelen szó szerint Pokolra menni a megmentéséért.

"You are reading this for the wrong reason.”  – Dan Simmons: Endymion

Ez a mondat járt a fejemben, amikor a végére értem Ann Leckie amerikai írónő Mellékes háború című kötetének. Mert hiába éreztem, hogy én nem azt a könyvet kaptam, amit vártam, mégsem mondhatom azt, hogy ez egy rossz regény. A Mellékes háború jó regény, de nem abból az okból, amiért én szerettem volna, hogy az legyen.

Nagyon különös élményben volt részem tavaly. Miután elolvastam Leckie többszörös díjnyertes regényét, a Mellékes igazságot (ami jelen írás tárgyának az előzménye), egy igencsak lelkes hangvételű kritikát írtam róla, kiemelve, mennyire fontos a téma, amiről szól. Ez a téma nem elsősorban a genderkérdés (a Radch űrbéli birodalmában nincs megkülönböztetve még nyelvi szinten sem a féri és a nő), hanem az identitás, hiszen a főszereplő, Breq egy hajdani csatahajó mesterséges intelligenciája, ami/aki a történet idején emberi testben kényszerül véghezvinni bosszúját. A könyv akkor úgy tűnt, hogy okosan és érzékenyen nyúlt nagyon fontos témákhoz, tette pedig mindezt egy érdekes sci-fi háttér előtt. Nem sokkal ezután viszont elolvastam egy másik véleményt, ami arról szólt, Leckie a regényben mennyire elmaszatolt több fontos kérdést, és hogy igazából az erénye maga a kérdésfelvetés, nem pedig az, hogy a kérdésre megpróbált választ adni. Kitalált egy ötletet, de a felületes ábrázolás mellett nem ásott annak mélyére. Ennek az írásnak az olvasása engem is arra késztetett, hogy átértékeljem a regényt: továbbra sem tartom rossznak, és megelőlegeztem az írónőnek a bizalmat, hogy a folytatásban képes lesz jobban kidolgozni a problémás pontokat.

A Mellékes háború ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye abbamaradt. Breq az uralkodó, Anaander Mianaai megbízásából a nem olyan távoli Athoek rendszerbe megy egy hadihajó fedélzetén. Megbízása az, hogy mindenáron óvja meg az itt élőket, hiszen a Birodalomban éppen polgárháború dúl. Breq tisztjeivel és katonáival hamar a helyi lakosság körében tapasztalható feszültség középpontjába kerül, ami nemsokára azzal fenyeget, hogy az egész rendszert pusztulásba taszítja.

Régóta nincs a könyvpiacon olyan horror regény, amelyik úgy mesél el egy vámpírhistóriát, hogy megtartja a vámpír köré fűződő misztikumot, a titokzatosságot, és még borzongató is. A Vampire: The Masquerade szerepjátékhoz megjelent klánregény sorozat annyi titokzatosságot sem hagy a vámpírokban, mint egy átlátszó, üres befőttesüvegben. Ráadásul a kánon szerint „félirodalminak” nevezett műfajokban (mint amilyen a fantasy és a sci-fi, valamint leágazásai) sem kaphatnak helyet, hiszen ha negyedirodalminak neveznénk őket, még akkor is megsértenénk a Julia és Romana füzetek íróit, akik valószínűleg hamarabb jutnának világirodalmi rangra, mint a klánregényeket jegyző szerzők (tisztelet néhány kivételnek). Érthetetlen, hogy egy ilyen jól sikerült szerepjáték után a White Wolf kiadó megjelentette ezeket a „szörnyszülötteket”.

Anne Rice fogcsikorgatóan szentimentális regényei fényévekkel jobbak a fent említetteknél, de az egyszerű ember itt is csak mellékszereplő. A vámpír lét áll itt középpontban, az ember küzdelme, félelme legföljebb olcsó retorikai fogásként mutatkozik meg. Persze a vámpír, mint szereplő, mint regényhős érdekes volt még az Interjú a vámpírral című regényében, de Rice híján van a megújulásnak, és már a sokadik alkalommal biggyeszt a vámpír szó elé egy jó hangzású (lehetőleg újlatin) nevet, és ad ki regényt az így kapott címmel.

Kevés az olyan (igényes) történet, ahol a vámpír, mint az Ellenség jelenik meg. Az ember ellenfeleként, aki jóval hatalmasabb nála, akiről (vagy inkább amiről) szinte semmit nem tudni, ami félelmetes alakként, minden romantikától mentes, természetellenes, beteges gyilkosként jelenik meg. Szóval kevés az ilyen, Bram Stokert meg már olvastuk.

Stephen King 1975-ben született regényét az Európa Könyvkiadó 2006 végén ismét megjelentette, a megújult küllemű King sorozat egyik nyitó darabjaként. Ez nem volt rossz húzás, hiszen a kötet már évek óta nem volt kapható, hacsak egy-egy antikváriumban rá nem akadunk.

Végre (újra) egy hátborzongató vámpírtörténet a könyvpiacon. A Kingtől megszokott egyedi stílusban íródott regény irodalmi kivitelezésére sem lehet panasz.