Jelenkor

„Mondom, nem írom, mert nincs mivel írnom, hisz az írás úgyis tilos. Ám ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja.

Még akkor is, ha nincs senki.

Egy történet olyan, mint egy levél. Kedves Te, ez a megszólítás. Csak így egyszerűen Te, név nélkül. Ha nevet kötnék hozzá, az hozzákötne Téged a való világhoz.” (77.)

A szolgálólány meséje elbeszélője burjánzó, metaforikus, önreflexív, asszociációkban gazdag nyelven mesél olvasójának (hallgatójának?) saját történetéről. Margaret Atwood regénye egy erősen hierarchikus társadalmat mutat be, amelyben a férfiak uralkodnak a nők felett. A nők ebben a világban csak a házimunkát végezhetik el, feleségek lehetnek, vagy egyszerűen szülőgépként kezelik őket.

Atwood regénye mindig két másik történetet juttat eszembe. Az egyik Naomi Aldermantól A hatalom, a másik pedig Moskát Anitától a Horgonyhely. Egyikről sem tudok úgy beszélni, gondolkozni, hogy a másik kettő ne határozná meg. Más hangon, más módon, de ugyanarról szólnak: a nemek helyzetéről, hatalomról, illetve (nyíltabban vagy rejtettebben) a környezethez, természethez való viszonyunkról.

João Tordo (1975) Lisszabonban született, Londonban és New Yorkban tanult. 2004 óta csaknem évi rendszerességgel jelennek meg könyvei. 2009-ben As Três Vidas (Három élet) című művéért Saramago-díjat kapott. Műveit franciára, szerbre, olaszra, horvátra és magyarra fordították.  A portugálul 2007-ben megjelent Memory Hotel a második regénye; Magyarországon ezzel a kötettel debütál.

A Memory Hotel november 19-én jelent meg a FISZ és a Jelenkor közös, Horizontok névre hallgató sorozatának második köteteként, Urbán Bálint fordításában. A kiadó engedélyével az alábbiakban részletet közlünk a kötetből.

Tartalom:

A hard boiled krimi és a noir jegyeit is magán viselő regény egy New Yorkba szakadt európai ösztöndíjas rendhagyó nyomozásának története, aki egy tragédia következtében az egyetemi környezetből kiszakadva kénytelen alámerülni az amerikai nagyváros legsötétebb bugyraiba, és egy rejtélyesen eltűnt portugál fadoénekes nyomába eredni. A botcsinálta nyomozó útja lepattant bárokon, harlemi drogbárók tanyáin és milliomos orosz műgyűjtők Ötödik sugárúti palotáin keresztül vezet az ezerszínű, mindent befogadó, de mindent elnyelő Nagy Almában, ahol az emlékezés mindig hiánnyal és fájdalommal párosul, és ahol néha az el nem követett bűnök sem évülnek el. A kontinenseken és évtizedeken átívelő történethez a bakelitlemezek sercegése, a jazz, a fado adják a háttérzajt.

Szövegrészlet:

Az első estém az étteremben egy rémálom volt. A délután nagy részét ivással töltöttem, hogy megnyugtassam az idegeimet, és amikor bizonytalan, darabos mozgással megérkeztem, mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy nyolc órát töltsek egy szűk konyhában, amelyet a sütő rettenetes melege, a forró tányérok, a rendeléseket kiáltozó pincérek és az egymás között spanyolul és kantoniul ordibáló szakácsok, ideges és erőszakos, csatakosra izzadt emberek pokollá változtattak. A konyhai hierarchia legalján helyezkedtem el – én voltam a mosogató. Ötpercenként egy nagy vödör piszkos tányért tettek elém egy kádba. Először forró vízzel kellett átöblítenem mindent, hogy lejöjjön az első réteg zsír, egy hatalmas mozgatható csap segítségével, melyből erősen jött a vízsugár. Majd egy szivaccsal, ami akkora volt, mint a fejem, egyenként át kellett törölgetnem a tányérokat, az evőeszközöket és minden konyhai felszerelést, ami csak elém került: wokserpenyőket, zsíros edényeket, hatalmas, élezett késeket, több száz kanalat. Egy este leforgása alatt ugyanaz az edény akár hússzor vagy harmincszor is megfordulhatott a kezem alatt.