Jeff Vandermeer

Rejtőzik valami rendkívüli VanderMeer trilógiájának azon elképzelésében, hogy a lovecrafti bizonytalant és megmagyarázhatatlant összeköti a detektívmunkával, amelynek elsődleges funkciója nem más, mint értelmezni a történteket a bizonyítékok fényében. Nincsen ez másként magával az olvasás aktusával sem. Ezzel a ténnyel maga a szerző is tisztában van, hiszen nem véletlenül játszik erre rá, mintegy rámutatva a kortárs olvasási szokásokra. Korábban már írtunk a trilógia első kötetéről, én inkább az esszéisztikusabb megközelítést választom. Elmorfondírozok néhány jellegzetességén a köteteknek, amelyek úgy hiszem, hogy hátterét adják magának a trilógiának. Olyanokra gondolok például, mint hogy miként kapcsolódik a lovecrafti hagyományhoz ez a három kötet, miért értem detektívtörténetnek a trilógiát, miért érdekes a detektívtörténet beemelése ebbe a hagyományba, illetve, hogy hogyan játszik el VanderMeer a térrel.

A New Weird műfaji sajátossága az, hogy nagyon sokféle zsánerelemet el tud nyelni és azokat a saját hasznára fordítja. A weird fiction legalább száz éves, volt ideje tehát az angolszász irodalomban kialakulni, változni és több metamorfózison át eljutni napjainkig és a New Weird címkéig. H. P. Lovecraft a Természetfeletti rettenet az irodalomban című esszéjében hangsúlyozza az atmoszféra fontosságát, VanderMeer pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a feltétel a legmesszebbmenőkig teljesüljön. Olyannyira, hogy maga a történet és a karakterek is háttérbe szorulnak.

A trilógiára jellemző, hogy információinak döntő többségét eltakarja vagy egyszerűen meg sem osztja az olvasóval. Ez a hiány egyfelől ismerős lehet a detektívtörténetekből, ahol mozgatórugóként működik a narratívában, másfelől a lovecrafti rémtörténetek esetében a megnevezhetetlenséget segíti elő, és hasonló módon vezeti a szöveget, ahogyan a kriminél. Előbbi esetében ennek a deficitnek a leküzdése határozza meg a cselekményt, utóbbiban azonban ugyanez a törekvés mindig meghiúsul. Ezzel létrehozzák azt a folyamatosan egymásnak feszülő erőteret, amely a Déli Végek-trilógiát irányítja. Egyúttal pedig megerősítik  a lovecrafti hagyomány összekapcsolódását a detektívtörténettel.

A krimi sajátosságai közül elsősorban az okok és célok meghatározására gondolok. VanderMeer trilógiájában ezek azok a pontok, amelyekre jelentős hangsúlyt fektetett a szerző. A Déli Végek tudásközpontja és a kiküldött expedíciók igyekeznek az ismeretlen X Térség létrejöttének okait és későbbi céljait kutatni, ezzel kijelölik azt a főbb csapásirányt, amelyet a narratíva követni fog. Állandósul a kutatás és a remény, hogy ennek a keresésnek lesz is valamilyen eredménye. Minden más háttér, akárcsak egy detektívtörténet esetén. Ezt erősíteni látszik az is, hogy olvasás közben néhol szerepkörökre zsugorodnak az amúgy viszonylag jól kidolgozott karakterek. A mozaik összeállítása és a feltárás igénye hajtja előre a trilógiát.

A hiányosságok magával az X Térség térképen való elhelyezésével kezdődnek. Már a narratíva kezdetén megteremti a felfejthetetlenség érzését, hogy nem tudjuk, mégis hová tegyük ezt a pontot a térben (elvégre, ahogy az angol mondja, az ’X’ jelöli a helyet). A továbbiakban pedig minden kísérlet zátonyra fog futni, amely az emberi értelem igája alá akarná hajtani a történetet. Értelemkeresés szempontjából a térbeli meghatározhatatlanságon túl azonban más szempont(ok)ból is meg lehet közelíteni a trilógiát. A misztikumot és rejtélyt az első kötetben a tulajdonnevek elhagyása adja. A második regényben, a Kontrollban, a névtelenség továbbra is fontos a főszereplő, Kontroll esetében. Ez a fedőnév egyszerre ígér felügyeletet és tudást. Két olyan ismérv, amelyek segítségével a szerző és narrátora esetleg formába önthetné a lovecrafti alaktalanságot.

VanderMeer új kötete egy fekete napló. Nemcsak amiatt, mert egyes szám első személyben nyilatkozik benne a főszereplő-narrátor, hanem azért is, mert arról árulkodik, hogy valami végzeteset tettünk mi, emberek, valami szavakkal meghatározhatatlant, amelyből ez alkalommal nem másztunk ki győztesen. Az apokalipszis bekövetkezett és az ember elvesztette korábbi hegemóniáját, el kellett fogadnia, hogy immár nem ő áll a hierarchia tetején és alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Meglepő módon azonban, mindezektől függetlenül, mégis az emberszerűség az, ami tetten érhető a Borne-ban. Elvégre, mi lehet annál emberibb, mint bepillantást nyerni egy (diszfunkcionális) család működésébe, amely valójában soha nem lehet igazi család egy posztapokaliptikus világban?

A könyv rögtön az elején bemutatja azt a lényt, amely valójában az érdeklődés állandó középpontjába kerül: Borne-t. A guberálóként éldegélő Rachel egy begyűjtő útja alkalmával talál rá Mord, a sugárzások következtében hatalmasra nőtt és megőrült medve bundáján erre a beazonosíthatatlan eredetű pacnira. A nő hazaviszi a drogokkal üzletelő barátjával, Wickkel közösen fenntartott földalatti élőhelyükre a lényt, amit később Borne-nak nevez el. Borne pedig itt apránként elsajátítja az embereket meghatározó viselkedési normákat és készségeket.

A narratívának ismételten, ahogy VanderMeer előző szövegében, a Déli Végek-trilógiában, ad némi egzotikumot, hogy szinte ismerős, szimbolikus háttér (tengerpart, világítótorony) előtt játszódik a történet. Azonban ezúttal egy jóval urbánusabb helyszín is csatlakozik a burjánzó természethez: egy névtelen város lesz a regény narratív tere, ahol a korábban itt működő, Vállalatként hivatkozott biotech cég ténykedéseinek következményeként elszabadult óriás, Mord tartja rettegésben a civilizáció romjain boldogulni próbálókat. A felborult erőviszonyoknak köszönhetően az emberi élet jelentős változáson megy át. Mintha visszatérne a gépesítés és a profitorientált korszak előtti azon állapotba, amikor minden, a környezetében megtalálható dolgot és elemet a saját hasznára akart fordítani. Mindazonáltal a regényben fontos maradt a cserekereskedelem is, ahogyan N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényében. VanderMeer ezt a társadalmi állapotot alapul véve él, ha nem is a legnyíltabban, a kapitalizmus kritikájával. Ugyanakkor a használhatatlan és kidobott tárgyak újrahasznosítása révén megidézi a salvagepunkot, mint egyetlen lehetséges életmódot, amely a posztapokaliptikus környezettel és a kapitalizmus veszélyeire való figyelmeztetéssel együtt megrajzolja a regény gondolati hátterét. A salvagepunkot elsődlegesen úgy értelmezhetjük itt, mint az történt például a Mad Max: Fury Roadban, vagyis egy kataklizma utáni, légüres térben újjászerveződő élet, amelyben a kapitalizmus ideológiája már a múltté.

Jeff Vandermeer munkássága leginkább furcsa tematikájú antológiáiról, s a steampunk mozgalomért végzett áldozatos munkájáról (pl. 2 vaskos antológia, 1 monográfia) volt ismert számomra. A több önálló kötetből álló önálló írói tevékenysége azonban Magyarországon legfeljebb a Predator-széria A vadászok szigete című könyvről lehet ismerős, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy végre tisztességes körülmények közt is bemutatkozzon. Az Agave Kiadónak köszönhetően a szerző legújabb trilógiájának megjelentetése az angol nyelvű kiadásokkal szinte egy időben zajlik, ami nem mindennapi dolog.

Az Expedíció témája az X Térség egy évtizedek óta elhagyatott és a civilizációtól elzárt terület, amely a kormány és a Déli Végek cég propagandája szerint környezetei katasztrófa által sújtotta zóna, ám mint kiderül, valójában egy folyamatosan bővülő, növekedő, s újabb részeket bekebelező biológiai terrénumról van szó. A regény szereplői (a pszichológus, a geodéta, az antropológus, és a narrátor, a biológus) már a tizenkettedik expedíciót képviselik ezen a területen – a korábbi felfedezők vagy eltűntek, meghaltak, vagy pedig rejtélyes körülmények között, amnéziásan tértek vissza (mint a narrátor férje) –, céljuk a magára hagyott alaptábor és világítótorony, valamint az egyszerre szerves és szervetlen anyagból álló Torony körüli rejtélyek felfedezése. Ebből a rövid összefoglalóból is világos, hogy a sorozat alapelemei leginkább Lemtől, Sztrugackij-fivérektől (Piknik az árokparton), valamint Tarkovszkij Sztalkeréből  lehetnek ismerősek.