horror

Nem kétséges, hogy 2022 Veres Attila éve volt, már pusztán akkor is, ha csak a Magyarországon, illetve a tengerentúlon megjelent új köteteinek fogadtatását nézzük. Interjúnk apropóját elsősorban az “A valóság helyreállítása” megjelenése adta, de persze beszélgettünk sok minden másról is. (Az interjú még 2022. őszén  készült, annak megjelenését a kötetről készült bemutató podcastunkhoz igazítottuk)

Próza Nostra (PN): Minden kétséget kizáróan az idei év egyik nagy irodalmi szenzációja volt a novelláid amerikai megjelenése. Segítesz nekem tisztázni hogy tartalmilag hogyan viszonyul egymáshoz illetve milyen átfedésben van egymással a Valancourt Books által megjelentetett The Black Maybe című és a pár hete itthon megjelent az A valóság helyreállítása című novelláskötet? Az interneten fellelhető források nem teljesen egyértelműek.

Veres Attila (VA): A The Black Maybe tíz történetet tartalmaz, hetet az Éjféli iskolákból és hármat az A valóság helyreállításából, míg az A valóság helyreállításában tizennégy sztori található, amelyekből azt hiszem hat jelent meg korábban. Ezek jellemzően a rövidebb szövegek, míg a nagyobb terjedelmű elbeszélések teljesen újak, az elmúlt év termésének nevezhetők.

PN: Ebből és a tényből, hogy az Éjféli iskolák még 2018-ban jelent meg rögtön adja magát a kérdés, hogy mivel foglalkoztál az azt megelőző három és fél évben? Ezt a kérdést ugyan felteszed és meg is válaszolod az új kötet utolsó szövegében („Az én lelkemben mindig pokol marad” – beszélgetés Veres Attilával), de annak végkifejletét tekintve talán nem árt ha én sem hagyom ki. És persze annak a „beszélgetésnek” az ismeretében azonnal felmerül egy másik fontos kérdés: csakugyan van a fiókodban egy elkészült regény?

VA: Nagyon sok filmes munkám volt, többek között írtam egy tévésorozatot, amely éppen most forog, leforgattuk az Átjáróház című filmet, aminek december nyolcadika a bemutatója (az interjú néhány héttel a bemutató előtt készült - a szerző), és valóban írtam közben egy regényt is, amely elég hosszú lett és amelyet még nem fejeztem be. Most kellene belevágnom az újraírásába, de erre még nem sikerült rávennem magam. A regény epizódjaival elégedett vagyok, más részeivel, főként amelyek arra szolgálnak, hogy a végén összefonódjanak szálak még nem annyira. És persze az is igaz, hogy jelen pillanatban személyesen nem hiszek egy regény-formátumú szöveg létjogosultságában.

Tomasics József neve biztos, hogy nem ismeretlen azok előtt, akik érdeklődnek a hazai horror- és weird irodalom iránt. Az ő munkásságának köszönhetően jött létre a The Black Aether online magazin és az e köré szerveződő közösség, amelynek célja a magyar és nemzetközi weird bemutatása és népszerűsítése. Az utóbbi években hatalmas energiákat fektetett abba, hogy segítse a magyar alkotókat, megjelenési lehetőséget biztosítson nekik, illetve támogasson minden olyan kezdeményezést, ami előrelendítheti a szcéna ügyét. Mindezek elismeréseként ő lett a 2021-es Hexa-díj díjazottja, adta tehát magát az apropó egy interjúhoz. A TBA és a hozzá kapcsolódó projektek múltjáról, jelenéről és jövőjéről Nyerges Csaba beszélgetett vele.

Próza Nostra (PN): Arról már többször beszéltél, hogy a Lovecraft írásai iránti rajongásod nem „első látásra”, hanem életkorodat tekintve relatíve későn, már érett olvasóként keletkezett. Azt meg tudod mondani, hogy a klasszikus weird melyik aspektusa volt az, ami végül  beszippantott? A kozmicizmus, a hangulat, esetleg hogy azt a bizonyos leírhatatlan rettenetet  neked mint olvasónak kell fejben összerakni vagy valami egészen más?

Tomasics József (TJ):  Ha mindenképp választanom kell akkor a hangulatot emelném ki első helyen, de persze fontos volt a misztikum is. Aztán ahogy egyre jobban belemélyedtem a szövegekbe és ezzel párhuzamosan az életéből és a fikción kívüli munkásságából is többet megismertem egyre jobban kikristályosodott előttem mindaz, ami a sorok mögött rejlik. Lovecraft rémirodalma sokkal több, mint lazán kapcsolódó horrortörténetek sora, melyeket a világűr rettenetes és főleg gonosz szörnyei kötnek össze. Egyértelműen magasabb művészeti értéket képvisel, mondanivalójuk, jelentéstartalmuk és szimbolikájuk sokrétű, olyan filozófiai kérdéseket (is) tárgyalnak, melyek az emberiség múltját, jelenét és jövőjét vizsgálják. Vitathatatlan, ahogy Lovecraft is írta: „A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek.”

Egy vallomással tartozom: az angol irodalommal való ismerkedésem első sarokkövét nem A gyűrűk ura, nem az Alíz Csodaországban, de még csak nem is Twist Olivér jelentették, hanem Steve Jackson és Ian Livingstone Kaland Játék Kockázat, vagy, ha úgy tetszik, Fighting Fantasy könyvei. Amint a betűk világába és az első néhány százas számkörbe bebocsátást nyertem, egy kedves borsodi rokon rám és húgomra hagyományozta tetemes lapozgatóskönyv-gyűjteményüket, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Sorra pörgettem végig a Csillaghajó, a Találkozás a F.E.A.R.-rel, a Királyok koronája, vagy a Hét sárkánykígyó fordulatokban és halálokban gazdag történeteit. És persze ne feledkezzünk meg a Kaland, játék, varázslat (azaz a Sorcery!)-sorozat köteteiről, amelyek közül talán a Kharé, a csapdák kikötővárosa maradt meg leginkább bennem.

Mert hát mit is adtak nekünk ezek az angolok? A lapozgatós könyvek (eredeti gyűjtőnevükön Choose-Your-Own-Adventure játékkönyvek) olyan fantáziavilágokba kalauzolnak, ahol az olvasó a főhős, és a döntései révén tárulnak fel a szöveglabirintus rejtélyei. “Elágazáshoz érkezel. Szeretnél balra fordulni? Lapozz a 96-os fejezethez! Inkább jobbra fordulnál? Lapozz a 129. bekezdéshez! Vagy letérnél az útról, és varázsitalod használnád? Ha tudod, mennyit kell levonni az aktuális szöveghely számából, akkor lapozz a megfelelő oldalra!” Aztán amikor a borító extravagánsan, kicsit Boris Vallejó-s, kicsit H. R. Giger-es borítójáról visszatekintő gorgóval szembetalálod magad, heves kockacsörgetések közepette kiderül, hogy erősebbnek bizonyul-e a kardod és pajzsod az ellenfél kővé változtató varázsánál. Ha elbuksz, kalandod véget ér, és kezdheted elölről. Ne aggódj, biztos lehetsz benne, hogy sokszor neki kell majd futni, mire győzedelmeskedsz.

És hát számtalanszor fel is vettem a küzdelmet a Skorpiók mocsarával, kiálltam a Bajnokok próbáját, és elvesztem A rémület útvesztőjében, a lehető legnagyobb lelkesedéssel. Talán a címek hallatán nem lepek meg senkit, ha azt mondom, a ponyvafantasy, -horror és science fiction összes kliséjét felvonultatták ezek a csápokkal, tüskékkel, páncélokkal és koponyákkal gazdagon illusztrált kötetek, és a hangulatot csúcsra járató, jelzőkkel elhalmozott leírások ifjú elmémet rabul ejtették. Aki a kilencvenes évek elején geek volt, egyszerre láthatta ezekben a könyvekben az ígéret földjét, azaz a nyugati popkultúra tobzódását, és a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadás rákfenéit, mert azért hozzá kell tenni, hogy csapnivaló papírra nyomott, könnyen törő gerincű, elütésektől sem mentes kötetek voltak ezek. Mégis egy generáció gondol vissza rájuk forradalmi alkotásokként.

Nem tudom, van-e mindenkinek vámpíros korszaka, de nekem kétségtelenül akadt. Közel 10 év alatt számtalan vámpírral megismerkedtem az irodalomban és a filmben: a klasszikus Drakulától kezdve a True Bloodig, köztük a Vámpírkrónikákkal. Hogy mi olyan vonzó a témában, azt sokan próbálták megfejteni: az egzotikum, a veszély, a szexuális áthallások, az akció vagy agresszió, de felsorolhatnánk sok más megközelítést  is. Valószínűleg ezek mindegyike hozzátesz a figura népszerűségéhez, melyet Anne Rice munkássága új színekkel bővített: a halandóság misztikumával és a vámpír humanizmusával.

Rice 1941-ben született New Orleansban, a városban, melyet történeteiben sosem hagyott el igazán, és amelynek fullasztó hősége és atmoszférája mindig megjelenik, játszódjon bárhol az aktuális könyve. Első regénye, az Interjú a vámpírral is csodás emlékmű a városhoz, ugyanakkor megjelent benne Rice történelem és mítoszok iránti érdeklődése, de életének eseményei is: ha tudjuk, hogy az író lánya nem sokkal a könyv születése előtt, 6 évesen elhunyt, akkor még jobban átérezzük Claudia, a vámpírgyermek szenvedését.

De az Interjú a vámpírral épp azért volt formabontó, mert hangot adott a vámpíroknak: nem ősi kastélyokban lakó idegen és félelmetes lények, akik fenyegetik a viktoriánus erkölcsöt, hanem a maguk módján éppen olyan esendőek, mint mi, hétköznapi halandók. Az E/1-es elbeszélés lehetővé tette, hogy Louis szerepébe helyezkedjünk, megértsük, mit jelenthet egy ember számára a halandóság és az, ha ezt elveszik tőle; az emberség nem feltétlenül veszik el a halállal. Rice vámpírjai sokszor morális lények, akik nem dobják le magukról az erkölcsöt, az emberi múltat, nem válnak szörnyekké, hanem képesek megőrizni az őket halandóként mozgató érzelmeket, és keresik azt, ami megtartja őket évszázadokon keresztül. Rice lassú elbeszélése csak néha vált vontatottá, atmoszférateremtése pedig életre keltette a kort, melyben játszódott.

Batman: A végzet Gothambe érkezik

Írta: Mike Mignola, Richard Pace, Illusztrálta: Troy Nixey, Dennis Janke, Dave Steward, Kiadta: Eaglemoss Hungary, 2017.

A nyolcvanas évek utáni képregénybeli horror egyik nagymestere Mike Mignola, aki a Dark Horse kiadónál lassan harminc éve folyamatosan futó Hellboy és BPRD képregényeivel az egyik legszebben felépített fikciós univerzumot kínálja az olvasóknak a sokszor vájtfülű rajongók számára is nehezen navigálható DC és Marvel alternatívájaként. Sokan elfelejtik azonban, hogy a karrierje kezdetén Mignola a két óriáskiadó több képregényében is közreműködött (pl.: The Incredible Hulk, Cosmic Odyssey, Batman), illetve a Hellboy kirobbanó sikere után sem szakította meg a kapcsolatot korábbi munkaadóival. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az eredetileg 2000-ben megjelent Batman: A végzet Gothambe érkezik, amit 2017-től már magyarul is olvashatunk az Eaglemoss Hungary jóvoltából. Mignola a Hellboy során többször is bizonyította, hogy nagy rajongója Lovecraftnak, ám ezt a kötetet tényleg rogyásig zsúfolta a Cthulhu-mítoszra tett utalásokkal, illetve a Batman világából ismert koncepciók és karakterek stílszerű „lovecraftosításával”. A képregény emellett egy húszas évekbe ültetett alternatív Batman-történetként is funkcionál. Troy Naxey rajzai káprázatosan ötvözik a modern szuperhős-történetek realisztikus és a húszas évek ponyvamagazinjainak expresszív stílusát. Sok Elseworlds, azaz a szokásos kontinuitástól drasztikusan eltérő képregény született Batman főszereplésével az évek során (Gotham by Gaslight, Batman: Gotham Noir, Batman & Dracula), de A végzet Gothambe érkezik mindenképp a legjobbak közé tartozik.

Bevezető:

A horrorképregények új virágkora?

Az ősz beköszöntével mindig rám tör a késztetés, hogy a lehető legmélyebbre merüljek a horror műfajon belül, legyen szó irodalomról, filmekről, videojátékokról és képregényekről. Ez régen leginkább a horrorklasszikusok pótlását jelentette október környékén, ám újabban azt tapasztalom, különösen a képregények terén, hogy mintha szárnyalni kezdett volna a műfaj. A képregényeket illetően a magyarázat többrétű. Egyrészt a szuperhősök uralta mainstreamtől (DC, Marvel) független kiadók kezdenek egyre népszerűbbekké válni, amiből törvényszerűen következik, hogy egyre több horror műfajú alkotás jelenhetett meg az utóbbi években. Másrészt mintha a COVID-járvány hatására is megnőtt volna az érdeklődés a rémtörténetek iránt, hasonlóan ahhoz, ahogyan a korábbi feszültségekkel és szorongásokkal teli történelmi időszakokban is a horror felvirágzását figyelhettük meg, például a 19. század első felében, utána a spanyolnátha-járvány és a nagy gazdasági világválság alatt, végül pedig a hidegháború évei során. Míg korábban szabályosan vadászni kellett a friss horror címekre, most épp a bőség zavara okozhat fejtörést sokak számára. Jelen cikk abban próbál segítséget nyújtani, hogy mely nemrég megjelent horrorképregények azok, amik a legnagyobb eséllyel nyerhetik el a műfaj iránt érdeklődő olvasók tetszését. Vágjunk is bele!

Locke & Key: The Golden Age

Írta: Joe Hill, Rajzolta: Gabriel Rodriguez, Kiadja: IDW Publishing, várható megjelenés: 2022.

Sokan tulajdonítják a horrorképregények közelmúltbéli népszerűségét részben a Locke & Key váratlan sikerének. Az eredetileg 2008 és 2013 között futó, 37 számot megélt sorozatban Joe Hill és Gabriel Rodriguez a Locke család jelenkori megpróbáltatásait mesélik el, miután a családfő tragikus halálát követően a túlélők egy új kezdet reményében az addig éveken át elhagyatottan álló családi birtokukra költöznek. Az itt álló villa számos különös képességgel bíró kulcsot, illetve a kulcsokat mindenáron megszerezni próbáló démoni lényt rejt magában.

A történet során apránként fény derül a Locke család és a birtok múltjára: a család őse, Benjamin Locke az amerikai függetlenségi háború idején lelt rá a Lovecraft nevű város területén álló barlangra, amiből kapu nyílik egy démonokkal teli dimenzióba. A démonok csak emberek megszállásával képesek biztonságosan átlépni a mi valóságunkba.

A sorozat egészet alkot ugyan (a kötetek magyar nyelven a Fumax Kiadó gondozásában érhetők el), azonban több „árván” maradt, azaz gyűjteményes kiadványba nem került történet is megjelent az évek során, amik a Locke család előző generációra fókuszáltak (Open the Moon, Small World). Mint derült égből villámcsapás, Joe Hill új minisorozatokat jelentett be. Az In Pale Batallions a Locke család első világháború alatti viszontagságairól, a Hell & Gone a korábbi háború során végbement tragédiák feldolgozásáról szól, illetve utóbbi egy leleményesen kivitelezett Sandman-crossoverként (Neil Gaiman) is funkcionál. De ez még semmi: a Golden Age, azaz Aranykorra keresztelt történetszál egy új, előreláthatóan 37 számból álló eposz, a World War Key felvezetése. A Golden Age valamennyi száma megjelent már és megrendelhetőek, a füzeteket egybegyűjtő kötet pedig jövő márciusára várható, amiben helyet kap majd egy exkluzív történet, a Face The Music is. 

A Limpár Ildikó szerkesztette Rémesen népszerű a kortárs magyar popkultúra-kutatás kiemelkedő műve, amelynek szerzői közérthetően, de tudományosan megalapozott értelmezési keretben fejtik fel, hogy a horrorban, a weird irodalomban, a képregényekben, valamint a tudományos-fantasztikus és fantasyregényekben, illetve -filmekben megjelenő szörnyalakok a puszta elrettentésen és édes borzongatáson túl milyen kulturális jelentéssel bírnak. De a kötet tizenkét tanulmányát nem tudom a kritikus hideg, elemző tekintetével olvasni – a tizenegy szerző között barátaim, témavezetőm, opponensem, kritikuskollégáim, mentoraim is helyt kapnak, ami egyszerre dobogtatja meg a szívemet, és hívja fel az olvasók figyelmét a magyar popkulturális kutatások áldatlan állapotára, mivel más, hasonló méretű és történelmi fejlődésű országhoz képest is igen csekély (még?, már?) Magyarországon azon tudósok száma, akik a médiapiac legnagyobb horderejű műfajait kutatják. Hiszem azonban, hogy a bölcsészettudományok szférájában kevésbé járatos olvasó is minden tanulmányban fog találni valami meghökkentőt és elgondolkodtatót, ami után már más szemmel fog nézni szeretett filmjeire, sorozataira, könyveire.

A kritikai kultúratudomány szörnyetegekkel foglalkozó kutatói között széles körű egyetértés van abban, hogy a fantasztikus szörnyszülöttek megalkotásával az írók és művészek mindig az adott kor társadalmi feszültségeit, félelmeit próbálják megtestesíteni, hiszen a popkultúra akkor igazán sikeres és marad emlékezetes, ha az emberi psziché bugyraiból feltörő rettegés mellett az adott társadalmat foglalkoztató történelmi és filozófiai kérdések, szorongásra okot adó események is beleszövődnek egy-egy szörny alakjába. A monster studies arra vállalkozik, hogy egyensúlyt teremtsen azon értelmezések között, melyek szerint a szörny erejét egy tudatalatti, mély evolúciós rétegekbe is lenyúló, ösztönszerű viszolygás adja, és azok között, amelyek rámutatnak, hogy a mű keletkezése hogyan reflektál azokra a létbizonytalanságokra, amelyekkel a szörny közönsége szembetalálja magát a mindennapi életben.

A hibriditás, a különféle, jól elhatárolt kategóriák egymásba olvadása talán az egyik legfenyegetőbb formája a szörnyűségnek. Az ember ugyanis szeret világos, tiszta fogalmi kategóriákban gondolkodni („ez ilyen, de kicsit sem olyan”), és minden, ami az elméjében bonyolítja, összemossa ezeket a tiszta kategóriákat, az az egész rendszer hitelességét, és így a szilárd(nak hitt, valójában folyamatosan változó) világképünket rombolja. A matematika nyelvén ezt kis egyszerűsítéssel nevezhetjük boole-i logikának, az antropológia és szociológia terminusával pedig bináris oppozíciónak, amelyben a különféle kategóriák egymástól való eltérésükben ellentétpárként rajzolódnak ki. E szerint a logika szerint mindenről egyértelműen megállapítható (akkor is, ha a valóság bonyolultabb), hogy melyik kategóriába tartozik. A szörny pedig hibrid, is-is volta révén a kategóriák dobozait önfeledt tombolással töri pozdorjává.

A testrablók éjszakája úgy indul, ahogy egy nyugis, lazulós nyári nap: fagyizással a vízparton. Bartók Imre gyerekkönyve ebből a nyugodtnak látszó epizódból mozdít el a furcsaságok felé, amelyet Bán Sarolta fotómanipulációi csak tovább erősítenek.

A kötet címe alapján a történetről gyorsan képet kaphat az olvasó, hiszen megidézi A testrablók támadása című filmet, viszont Bartóknál egy ökológiai kérdéssel kapcsolódik össze a testrablók megjelenése. Az alapkonfliktus szerint az iskolában furcsa pirulát kapnak a gyerekek és a tanárok, majd különös, életidegen személyiségük lesz. A történet előrehaladtával kiderül, hogy a „testrablók” vették fel az alakjukat, hogy beilleszkedjenek a helyiek közé, és új, otthonos, életteret alakítsanak ki az inváziójuk során – ha már a sajátjuk lakhatatlan. Ezek a kapcsolatok, valamint a lovecrafti utalás is összekacsintás a felnőtt olvasókkal, míg a gyerekek számára tartogat fordulatokat és tanulságot a cselekmény. 

A kötet remekül egyensúlyozik akár a történetről, szereplőkről vagy vizualitásról van szó. A testrablók éjszakáját mégis az utóbbi uralja. A könyvet kinyitva két üres, fekete oldalt láthatunk, ami remekül előrevetíti a kötet legdominánsabb árnyalatát. Tovább lapozva, a címoldalon a filmek korhatár-besorolásából ismert sárga karika jelzi az életkori ajánlást. Izgalmas, ahogy párbeszédet alakít ki a filmre utaló címmel, valamint a kötet narratív fordulataival és a szereplők filmes sémákat követő gondolkodásával. Persze nem csak a filmekkel teremt kapcsolatot a kötet, hanem a Tea Kiadó egy másik kiadványával, Kele Fodor Ákos remek kötetével, A szív vége – Cigány Újmesékkel is. Kele Fodor könyve is erősen épít a vizualitásra, szintén Bán Sarolta fotómanipulációinak segítségével, sőt, a szemfüles olvasóknak az is feltűnhet, hogy bizonyos képek, képrészletek mindkettőben megtalálhatók.

Az illusztrációk a leggyakrabban hármas struktúrában jelennek meg, először egy kis, marginális rész látszik, lapozva pedig a két oldalt betöltő teljes képpel, majd az újabb páros oldalon ismét egy kivágattal találkozhatunk. Nagyon izgalmas ez a megoldás, hiszen az adott jelenet felvezetését, hangulatát remekül megteremtik a képrészletek, majd ezek után szinte rászakad az olvasóra a rengeteg vizuális információ. Ennek egyik legfőbb oka, hogy apró törések érzékelhetők a képen, ami az elemek különbözőségéből fakad: finom feszültség jelenik meg a háttér és az emberi alakok ruházata, testtartása között. Ez a megoldás remekül illeszkedik a történethez is, hiszen a furcsaság a legfőbb mozgatórugója: a tóparton egy különös „frizbi” jelenik meg; az iskolában ismeretlen pirulákat osztogat az igazgató; az elevenség pedig eltűnik az emberekből.

Az Outer Darkness  kivonata mindannak, amit John Layman kedvel: a tudományos fantasztikum, a horror és a bizarr. Az képregény első számában található olvasói rovat bevezetőjében bátran megnevezi fő ihletforrásait, azaz a folyamatos küldetést teljesítő űrhajók és legénységek életét dramatizáló science fiction sorozatokat (Star Trek, Battlestar Galactica, The Expanse, Space 1999, Lost in Space), valamint a sci-fi horror műfaj néhány képviselőjét (például: Event Horizon, Alien). Layman híve annak, hogy olyasmit írjon, amit maga is szívesen olvasna és miközben a nagysikerű Chew képregénye lezárásán dolgozott, mellette épp Deep Space Nine és The Next Generation maratont tartott. Ekkor szállta meg az ihlet egy űrbéli, epikus horror-kaland létrehozására, mivel állítása szerint nem találni túl sok jó példát erre az alműfajra.

Ha csak a képregényeket nézzük, valahol igazat kell adnunk a szerzőnek. A legtöbb próbálkozás limitált vagy hamvába holt folytatásos sorozat lévén rövid életűnek bizonyult (Warren Ellis: Switchblade Honey, Garth Ennis: Caliban, Grant Morrison: Nameless, Becky Cloonan: Southern Cross) az utóbbi évekből egyedül talán Charles Soule Letter 44 című eposza bizonyult kivételnek, ami harmincöt szám után zárult le. A sci-fi drámákat szemrevételezve sem túl rózsás a helyzet. Az IDW kiadó 2007 óta gondoskodik a Star Trek franchise-hoz tartozó címek megjelentetésén és többé-kevésbé jó munkát végeznek, főleg ami az eredeti (tehát a 2009-es J.J. Abrams-féle reboot előtti) kontinuitáshoz kapcsolódó minisorozatokat illeti. 2005 és 2017 között a Dark Horse gondoskodott a Serenity képregények kiadásáról, mígnem a jogok átkerültek a Boom! Studios-hoz (immáron Firefly néven). A nagyobb kiadók tekintetében is kevés olyan címet találni, amik vonásaikban a Trek szellemiségét tükröznék. Talán a Fantastic Four és Guardians of the Galaxy jobban sikerült szerzői időszakai sorolhatóak még ide (Mark Waid & Jonathan Hickman, Dan Abnett & Andy Lanning), ám a DC Comics Green Lantern képregényeihez hasonlóan a Marvel címei is gyakran átesnek a műfaji ló űroperai oldalára és ha van valami, amivel bizton definiálható a Star Trek által képviselt zsáner-kategória, az az űroperai elbeszélői megoldások (akcióközpontúság, egyértelmű morális dichotómia, a technikai és tudományos ráció háttérbe szorulása), nem is feltétlenül tagadása, inkább tudatos kerülése. Kivétel erősíti a szabályt, meggyőződésem szerint a leginkább talajt vesztett művek a Star Trek égisze alatt éppen azok a filmek, amik elsősorban kalandfilmként és nem science fiction-ként próbáltak megfelelni a nézői igényeknek (Nemesis, Into Darkness).

A Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék.