horror

Jelenlegi hely

A vámpírok embersége – Anne Rice (1941 - 2021)

Szerző makitra On the

Nem tudom, van-e mindenkinek vámpíros korszaka, de nekem kétségtelenül akadt. Közel 10 év alatt számtalan vámpírral megismerkedtem az irodalomban és a filmben: a klasszikus Drakulától kezdve a True Bloodig, köztük a Vámpírkrónikákkal. Hogy mi olyan vonzó a témában, azt sokan próbálták megfejteni: az egzotikum, a veszély, a szexuális áthallások, az akció vagy agresszió, de felsorolhatnánk sok más megközelítést  is. Valószínűleg ezek mindegyike hozzátesz a figura népszerűségéhez, melyet Anne Rice munkássága új színekkel bővített: a halandóság misztikumával és a vámpír humanizmusával.

Rice 1941-ben született New Orleansban, a városban, melyet történeteiben sosem hagyott el igazán, és amelynek fullasztó hősége és atmoszférája mindig megjelenik, játszódjon bárhol az aktuális könyve. Első regénye, az Interjú a vámpírral is csodás emlékmű a városhoz, ugyanakkor megjelent benne Rice történelem és mítoszok iránti érdeklődése, de életének eseményei is: ha tudjuk, hogy az író lánya nem sokkal a könyv születése előtt, 6 évesen elhunyt, akkor még jobban átérezzük Claudia, a vámpírgyermek szenvedését.

De az Interjú a vámpírral épp azért volt formabontó, mert hangot adott a vámpíroknak: nem ősi kastélyokban lakó idegen és félelmetes lények, akik fenyegetik a viktoriánus erkölcsöt, hanem a maguk módján éppen olyan esendőek, mint mi, hétköznapi halandók. Az E/1-es elbeszélés lehetővé tette, hogy Louis szerepébe helyezkedjünk, megértsük, mit jelenthet egy ember számára a halandóság és az, ha ezt elveszik tőle; az emberség nem feltétlenül veszik el a halállal. Rice vámpírjai sokszor morális lények, akik nem dobják le magukról az erkölcsöt, az emberi múltat, nem válnak szörnyekké, hanem képesek megőrizni az őket halandóként mozgató érzelmeket, és keresik azt, ami megtartja őket évszázadokon keresztül. Rice lassú elbeszélése csak néha vált vontatottá, atmoszférateremtése pedig életre keltette a kort, melyben játszódott.

Halloweeni horrorképregény-ajánló 2021 - II. rész

Szerző bobzenub On the

Batman: A végzet Gothambe érkezik

Írta: Mike Mignola, Richard Pace, Illusztrálta: Troy Nixey, Dennis Janke, Dave Steward, Kiadta: Eaglemoss Hungary, 2017.

A nyolcvanas évek utáni képregénybeli horror egyik nagymestere Mike Mignola, aki a Dark Horse kiadónál lassan harminc éve folyamatosan futó Hellboy és BPRD képregényeivel az egyik legszebben felépített fikciós univerzumot kínálja az olvasóknak a sokszor vájtfülű rajongók számára is nehezen navigálható DC és Marvel alternatívájaként. Sokan elfelejtik azonban, hogy a karrierje kezdetén Mignola a két óriáskiadó több képregényében is közreműködött (pl.: The Incredible Hulk, Cosmic Odyssey, Batman), illetve a Hellboy kirobbanó sikere után sem szakította meg a kapcsolatot korábbi munkaadóival. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az eredetileg 2000-ben megjelent Batman: A végzet Gothambe érkezik, amit 2017-től már magyarul is olvashatunk az Eaglemoss Hungary jóvoltából. Mignola a Hellboy során többször is bizonyította, hogy nagy rajongója Lovecraftnak, ám ezt a kötetet tényleg rogyásig zsúfolta a Cthulhu-mítoszra tett utalásokkal, illetve a Batman világából ismert koncepciók és karakterek stílszerű „lovecraftosításával”. A képregény emellett egy húszas évekbe ültetett alternatív Batman-történetként is funkcionál. Troy Naxey rajzai káprázatosan ötvözik a modern szuperhős-történetek realisztikus és a húszas évek ponyvamagazinjainak expresszív stílusát. Sok Elseworlds, azaz a szokásos kontinuitástól drasztikusan eltérő képregény született Batman főszereplésével az évek során (Gotham by Gaslight, Batman: Gotham Noir, Batman & Dracula), de A végzet Gothambe érkezik mindenképp a legjobbak közé tartozik.

Halloweeni horrorképregény-ajánló 2021 - I. rész

Szerző bobzenub On the

Bevezető:

A horrorképregények új virágkora?

Az ősz beköszöntével mindig rám tör a késztetés, hogy a lehető legmélyebbre merüljek a horror műfajon belül, legyen szó irodalomról, filmekről, videojátékokról és képregényekről. Ez régen leginkább a horrorklasszikusok pótlását jelentette október környékén, ám újabban azt tapasztalom, különösen a képregények terén, hogy mintha szárnyalni kezdett volna a műfaj. A képregényeket illetően a magyarázat többrétű. Egyrészt a szuperhősök uralta mainstreamtől (DC, Marvel) független kiadók kezdenek egyre népszerűbbekké válni, amiből törvényszerűen következik, hogy egyre több horror műfajú alkotás jelenhetett meg az utóbbi években. Másrészt mintha a COVID-járvány hatására is megnőtt volna az érdeklődés a rémtörténetek iránt, hasonlóan ahhoz, ahogyan a korábbi feszültségekkel és szorongásokkal teli történelmi időszakokban is a horror felvirágzását figyelhettük meg, például a 19. század első felében, utána a spanyolnátha-járvány és a nagy gazdasági világválság alatt, végül pedig a hidegháború évei során. Míg korábban szabályosan vadászni kellett a friss horror címekre, most épp a bőség zavara okozhat fejtörést sokak számára. Jelen cikk abban próbál segítséget nyújtani, hogy mely nemrég megjelent horrorképregények azok, amik a legnagyobb eséllyel nyerhetik el a műfaj iránt érdeklődő olvasók tetszését. Vágjunk is bele!

Locke & Key: The Golden Age

Írta: Joe Hill, Rajzolta: Gabriel Rodriguez, Kiadja: IDW Publishing, várható megjelenés: 2022.

Sokan tulajdonítják a horrorképregények közelmúltbéli népszerűségét részben a Locke & Key váratlan sikerének. Az eredetileg 2008 és 2013 között futó, 37 számot megélt sorozatban Joe Hill és Gabriel Rodriguez a Locke család jelenkori megpróbáltatásait mesélik el, miután a családfő tragikus halálát követően a túlélők egy új kezdet reményében az addig éveken át elhagyatottan álló családi birtokukra költöznek. Az itt álló villa számos különös képességgel bíró kulcsot, illetve a kulcsokat mindenáron megszerezni próbáló démoni lényt rejt magában.

A történet során apránként fény derül a Locke család és a birtok múltjára: a család őse, Benjamin Locke az amerikai függetlenségi háború idején lelt rá a Lovecraft nevű város területén álló barlangra, amiből kapu nyílik egy démonokkal teli dimenzióba. A démonok csak emberek megszállásával képesek biztonságosan átlépni a mi valóságunkba.

A sorozat egészet alkot ugyan (a kötetek magyar nyelven a Fumax Kiadó gondozásában érhetők el), azonban több „árván” maradt, azaz gyűjteményes kiadványba nem került történet is megjelent az évek során, amik a Locke család előző generációra fókuszáltak (Open the Moon, Small World). Mint derült égből villámcsapás, Joe Hill új minisorozatokat jelentett be. Az In Pale Batallions a Locke család első világháború alatti viszontagságairól, a Hell & Gone a korábbi háború során végbement tragédiák feldolgozásáról szól, illetve utóbbi egy leleményesen kivitelezett Sandman-crossoverként (Neil Gaiman) is funkcionál. De ez még semmi: a Golden Age, azaz Aranykorra keresztelt történetszál egy új, előreláthatóan 37 számból álló eposz, a World War Key felvezetése. A Golden Age valamennyi száma megjelent már és megrendelhetőek, a füzeteket egybegyűjtő kötet pedig jövő márciusára várható, amiben helyet kap majd egy exkluzív történet, a Face The Music is. 

A szörnyek bennünk lakoznak (Limpár Ildikó (szerk.): Rémesen népszerű)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

A Limpár Ildikó szerkesztette Rémesen népszerű a kortárs magyar popkultúra-kutatás kiemelkedő műve, amelynek szerzői közérthetően, de tudományosan megalapozott értelmezési keretben fejtik fel, hogy a horrorban, a weird irodalomban, a képregényekben, valamint a tudományos-fantasztikus és fantasyregényekben, illetve -filmekben megjelenő szörnyalakok a puszta elrettentésen és édes borzongatáson túl milyen kulturális jelentéssel bírnak. De a kötet tizenkét tanulmányát nem tudom a kritikus hideg, elemző tekintetével olvasni – a tizenegy szerző között barátaim, témavezetőm, opponensem, kritikuskollégáim, mentoraim is helyt kapnak, ami egyszerre dobogtatja meg a szívemet, és hívja fel az olvasók figyelmét a magyar popkulturális kutatások áldatlan állapotára, mivel más, hasonló méretű és történelmi fejlődésű országhoz képest is igen csekély (még?, már?) Magyarországon azon tudósok száma, akik a médiapiac legnagyobb horderejű műfajait kutatják. Hiszem azonban, hogy a bölcsészettudományok szférájában kevésbé járatos olvasó is minden tanulmányban fog találni valami meghökkentőt és elgondolkodtatót, ami után már más szemmel fog nézni szeretett filmjeire, sorozataira, könyveire.

A kritikai kultúratudomány szörnyetegekkel foglalkozó kutatói között széles körű egyetértés van abban, hogy a fantasztikus szörnyszülöttek megalkotásával az írók és művészek mindig az adott kor társadalmi feszültségeit, félelmeit próbálják megtestesíteni, hiszen a popkultúra akkor igazán sikeres és marad emlékezetes, ha az emberi psziché bugyraiból feltörő rettegés mellett az adott társadalmat foglalkoztató történelmi és filozófiai kérdések, szorongásra okot adó események is beleszövődnek egy-egy szörny alakjába. A monster studies arra vállalkozik, hogy egyensúlyt teremtsen azon értelmezések között, melyek szerint a szörny erejét egy tudatalatti, mély evolúciós rétegekbe is lenyúló, ösztönszerű viszolygás adja, és azok között, amelyek rámutatnak, hogy a mű keletkezése hogyan reflektál azokra a létbizonytalanságokra, amelyekkel a szörny közönsége szembetalálja magát a mindennapi életben.

A hibriditás, a különféle, jól elhatárolt kategóriák egymásba olvadása talán az egyik legfenyegetőbb formája a szörnyűségnek. Az ember ugyanis szeret világos, tiszta fogalmi kategóriákban gondolkodni („ez ilyen, de kicsit sem olyan”), és minden, ami az elméjében bonyolítja, összemossa ezeket a tiszta kategóriákat, az az egész rendszer hitelességét, és így a szilárd(nak hitt, valójában folyamatosan változó) világképünket rombolja. A matematika nyelvén ezt kis egyszerűsítéssel nevezhetjük boole-i logikának, az antropológia és szociológia terminusával pedig bináris oppozíciónak, amelyben a különféle kategóriák egymástól való eltérésükben ellentétpárként rajzolódnak ki. E szerint a logika szerint mindenről egyértelműen megállapítható (akkor is, ha a valóság bonyolultabb), hogy melyik kategóriába tartozik. A szörny pedig hibrid, is-is volta révén a kategóriák dobozait önfeledt tombolással töri pozdorjává.

A testrablók ismét köztünk járnak (Bartók Imre: A testrablók éjszakája)

Szerző b.aletta On the

A testrablók éjszakája úgy indul, ahogy egy nyugis, lazulós nyári nap: fagyizással a vízparton. Bartók Imre gyerekkönyve ebből a nyugodtnak látszó epizódból mozdít el a furcsaságok felé, amelyet Bán Sarolta fotómanipulációi csak tovább erősítenek.

A kötet címe alapján a történetről gyorsan képet kaphat az olvasó, hiszen megidézi A testrablók támadása című filmet, viszont Bartóknál egy ökológiai kérdéssel kapcsolódik össze a testrablók megjelenése. Az alapkonfliktus szerint az iskolában furcsa pirulát kapnak a gyerekek és a tanárok, majd különös, életidegen személyiségük lesz. A történet előrehaladtával kiderül, hogy a „testrablók” vették fel az alakjukat, hogy beilleszkedjenek a helyiek közé, és új, otthonos, életteret alakítsanak ki az inváziójuk során – ha már a sajátjuk lakhatatlan. Ezek a kapcsolatok, valamint a lovecrafti utalás is összekacsintás a felnőtt olvasókkal, míg a gyerekek számára tartogat fordulatokat és tanulságot a cselekmény. 

A kötet remekül egyensúlyozik akár a történetről, szereplőkről vagy vizualitásról van szó. A testrablók éjszakáját mégis az utóbbi uralja. A könyvet kinyitva két üres, fekete oldalt láthatunk, ami remekül előrevetíti a kötet legdominánsabb árnyalatát. Tovább lapozva, a címoldalon a filmek korhatár-besorolásából ismert sárga karika jelzi az életkori ajánlást. Izgalmas, ahogy párbeszédet alakít ki a filmre utaló címmel, valamint a kötet narratív fordulataival és a szereplők filmes sémákat követő gondolkodásával. Persze nem csak a filmekkel teremt kapcsolatot a kötet, hanem a Tea Kiadó egy másik kiadványával, Kele Fodor Ákos remek kötetével, A szív vége – Cigány Újmesékkel is. Kele Fodor könyve is erősen épít a vizualitásra, szintén Bán Sarolta fotómanipulációinak segítségével, sőt, a szemfüles olvasóknak az is feltűnhet, hogy bizonyos képek, képrészletek mindkettőben megtalálhatók.

Az illusztrációk a leggyakrabban hármas struktúrában jelennek meg, először egy kis, marginális rész látszik, lapozva pedig a két oldalt betöltő teljes képpel, majd az újabb páros oldalon ismét egy kivágattal találkozhatunk. Nagyon izgalmas ez a megoldás, hiszen az adott jelenet felvezetését, hangulatát remekül megteremtik a képrészletek, majd ezek után szinte rászakad az olvasóra a rengeteg vizuális információ. Ennek egyik legfőbb oka, hogy apró törések érzékelhetők a képen, ami az elemek különbözőségéből fakad: finom feszültség jelenik meg a háttér és az emberi alakok ruházata, testtartása között. Ez a megoldás remekül illeszkedik a történethez is, hiszen a furcsaság a legfőbb mozgatórugója: a tóparton egy különös „frizbi” jelenik meg; az iskolában ismeretlen pirulákat osztogat az igazgató; az elevenség pedig eltűnik az emberekből.

Ördögűzés a csillagok között (John Layman & Afu Chan – Outer Darkness)

Szerző bobzenub On the

Az Outer Darkness  kivonata mindannak, amit John Layman kedvel: a tudományos fantasztikum, a horror és a bizarr. Az képregény első számában található olvasói rovat bevezetőjében bátran megnevezi fő ihletforrásait, azaz a folyamatos küldetést teljesítő űrhajók és legénységek életét dramatizáló science fiction sorozatokat (Star Trek, Battlestar Galactica, The Expanse, Space 1999, Lost in Space), valamint a sci-fi horror műfaj néhány képviselőjét (például: Event Horizon, Alien). Layman híve annak, hogy olyasmit írjon, amit maga is szívesen olvasna és miközben a nagysikerű Chew képregénye lezárásán dolgozott, mellette épp Deep Space Nine és The Next Generation maratont tartott. Ekkor szállta meg az ihlet egy űrbéli, epikus horror-kaland létrehozására, mivel állítása szerint nem találni túl sok jó példát erre az alműfajra.

Ha csak a képregényeket nézzük, valahol igazat kell adnunk a szerzőnek. A legtöbb próbálkozás limitált vagy hamvába holt folytatásos sorozat lévén rövid életűnek bizonyult (Warren Ellis: Switchblade Honey, Garth Ennis: Caliban, Grant Morrison: Nameless, Becky Cloonan: Southern Cross) az utóbbi évekből egyedül talán Charles Soule Letter 44 című eposza bizonyult kivételnek, ami harmincöt szám után zárult le. A sci-fi drámákat szemrevételezve sem túl rózsás a helyzet. Az IDW kiadó 2007 óta gondoskodik a Star Trek franchise-hoz tartozó címek megjelentetésén és többé-kevésbé jó munkát végeznek, főleg ami az eredeti (tehát a 2009-es J.J. Abrams-féle reboot előtti) kontinuitáshoz kapcsolódó minisorozatokat illeti. 2005 és 2017 között a Dark Horse gondoskodott a Serenity képregények kiadásáról, mígnem a jogok átkerültek a Boom! Studios-hoz (immáron Firefly néven). A nagyobb kiadók tekintetében is kevés olyan címet találni, amik vonásaikban a Trek szellemiségét tükröznék. Talán a Fantastic Four és Guardians of the Galaxy jobban sikerült szerzői időszakai sorolhatóak még ide (Mark Waid & Jonathan Hickman, Dan Abnett & Andy Lanning), ám a DC Comics Green Lantern képregényeihez hasonlóan a Marvel címei is gyakran átesnek a műfaji ló űroperai oldalára és ha van valami, amivel bizton definiálható a Star Trek által képviselt zsáner-kategória, az az űroperai elbeszélői megoldások (akcióközpontúság, egyértelmű morális dichotómia, a technikai és tudományos ráció háttérbe szorulása), nem is feltétlenül tagadása, inkább tudatos kerülése. Kivétel erősíti a szabályt, meggyőződésem szerint a leginkább talajt vesztett művek a Star Trek égisze alatt éppen azok a filmek, amik elsősorban kalandfilmként és nem science fiction-ként próbáltak megfelelni a nézői igényeknek (Nemesis, Into Darkness).

"A szívós állati rostok" - interjú Németh Gyula grafikussal

Szerző AdamG On the

ÁllatemberA Cser Kiadó gondozásában egy különleges kiállítású kötetben jelent meg nemrég H. G. Wells horror-sci-fi klasszikusa, a Doktor Moreau szigete. A ma is izgalmas és témáiban aktuális regényhez Németh Gyula Alfabéta-díjas grafikus készített több mint száz illusztrációt. A fekete-fehér és színes grafikák egyedi atmoszférát teremtenek a regénynek, amitől a könyv minden bibliofil polcának éke lehet. A megjelenés kapcsán készítettünk interjút az illusztrátorral, akinek ezúton is köszönjük a válaszaihoz mellékelt képeket.

Mikor olvastad először H. G. Wells regényét? Mi fogott meg benne annyira, hogy alkotóként is foglalkozni kezdj vele? Egyáltalán, hogy viszonyulsz a szerző műveihez? 

2000 körül olvashattam a regényt először. Nagyon szerettem, hogy Wells ilyen feszesen ír, szerintem semmit nem vesztett az érdekességéből a könyv 120 év alatt. Ráadásul a mondanivalója is sokkal érvényesebb most, mint akkor volt. Mindig szerettem kitalált lényeket rajzolni, és nagyon megfogott benne, hogy sok apróságot a képzeletemre bízott. Tetszett, hogy nagyon képlékenyen írja le a figurákat, ami érthető is, hiszen Wells fantáziáját nem zavarta a sok pop kulturális referencia, ahogy a miénket. Ő valószínűleg csak nagyon homályosan tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy állatember, mi pedig rögtön filmes farkasembereket és egyéb antropomorf szörnyeket vizionálunk, ha hasonló figurákról olvasunk.

Nagyon tetszett a hely és a hangulat leírása is. Egy groteszk figurákkal benépesített sziget, ahol minden fa mögül kíváncsi szemek figyelnek. A könyv illusztrációiba sok helyen én is elrejtettem figurákat.

Egyébként csak Wells fő műveit és néhány novelláját ismerem. A Cser Kiadóval beszéltünk már további  lehetséges illusztrált Wells kötetekről is, A láthatatlan emberhez például szívesen rajzolnék. 

Újraszínezett borzalom (H. G. Wells – Doktor Moreau szigete, illusztrált kiadás)

Szerző acélpatkány On the

Doktor Moreau szigete - illusztrált kiadásSajnos a magyar könyvpiac rettentően kicsi ahhoz, hogy elbírjon színvonalas, illusztrált zsánerköteteket. Néha-néha felbukkannak ilyen, igazi kuriózumnak számító könyvek - gondoljunk csak Simon Stålenhag két kötetére vagy az olyan kiadványokra, amelyek egy ismertebb műhöz kapcsolódnak, mint A hobbit művészete. Éppen ezért keltett feltűnést a bejelentés, hogy a Cser Kiadónál megjelenik H. G. Wells klasszikus sci-fi horrorjának, a Doktor Moreau szigetének illusztrált, keménykötéses kiadása, amit a grafikus, Németh Gyula Alfabéta-díjas képregényalkotó már hosszú ideje tervezett elkészíteni. Németh amellett, hogy olyan nemzetközi cégekkel működött együtt, mint az Adidas, az Intel, vagy a Paramount, többek között a Dark Horse Comicsnak is dolgozik képregényeken. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy a stílusa tökéletesen passzol Wells regényéhez, amiről azonnal meggyőződhetünk, ha kinyitjuk a kötetet.

A Doktor Moreau szigete eredetileg 1896-ban egy évvel Az időgép után jelent meg. És bár egy több mint 120 éves történetről van szó, amit nagyon sok epigon és filmfeldolgozás követett, még a mai napig is élvezetes és izgalmas olvasmány. Akkor is, ha tudjuk, mit csinál a titokzatos Dr. Moreau az eldugott trópusi szigeten, ahová hajótörés következtében vetődik el a főhős, Edward Prendick. Mikor belecsöppen különös helyzetébe, és lassan elkezdi felderíteni a szigeten uralkodó viszonyokat, a terjengős, mindent részletesen bemutató leírás fokozatosan átalakul. Ahogy Prendickkel együtt bolyongunk a bizarr lényekkel teli dzsungelben, úgy lesz egyre erősebb a sötét és nyomasztó atmoszféra. Bár nem mondanám magam Wells-szakértőnek, de számomra az ismertebb regényei közül (Az időgép, Világok harca, A láthatatlan ember stb.) talán ez a szöveg működik még ma is a legjobban. Az író remek érzékkel vezeti be az olvasót Moreau munkájának rettenetes következményeibe, és lebbenti fel a fátylat a rejtélyekről és gyorsítja fel az eseményeket a várható végkifejletig.

Chtulhu és a viet-kongok (Victor LaValle – Fekete Tom balladája)

Szerző Nyerges Csaba On the

Victor LaValle: Fekete Tom balladájaMás szerzők által megteremtett mitológiából kölcsönözni mindig ingoványos terület. Az így létrejött intellektuális határsértéseknek persze különböző fokozatai vannak, amelyek a bocsánatos bűnként elkönyvelhető fanfictionöktől a nyilvánvalóan anyagi haszonszerzésen kívül mással nehezen indokolható sírrablásokon át (lásd Lin Carter esetét Conannal, Sophie Hannah-ét Hercule Poirot-val, vagy kevés kivételtől eltekintve a komplett Sherlock Holmes-mitológia sorsát) azokig a szövegekig terjednek, melyek megfeleltek az egyetlen igazán fontos szabálynak: legyél elég jó a saját jogodon is. A sikeres próbálkozásokat kétfelé oszthatjuk: vannak az „egyszerű” stílusgyakorlatok, amikor valaki az eredeti szerző előtt fejet hajtva, sok esetben annak modorában ír: Stephen King például epigonként is briliáns, legyen szó Arthur Conan Doyle-ról, Lovecraftról vagy Raymond Chandlerről. Másrészt pedig ott vannak azok a művek, melyek csak azért használják fel az eredeti univerzumot, mert annak keretei között tudják legjobban előadni a saját mondanivalójukat.

Amikor a Fekete Tom balladáját írta Victor LaValle a két fenti eredőt ötvözve nyúlt Howard Philips Lovecraft hagyatékához, illetve azon belül is a Red Hook (The Horror at Red Hook, 1927) című elbeszéléséhez. A Red Hook a Mester gyengébb – ő maga utóbb így fogalmazott róla egy levelében: „egy kissé hosszú és szétfolyó” –, s utóéletét tekintve az egyik legtöbbet előcitált szövege. Lovecraft inspirációs forrásaként az a viszolygás szolgált, mellyel a rohamosan gyarapodó New York olvasztótégelye iránt viseltetett a „roaring twenties” idején: a sztori középpontjában egy Thomas Malone nevű helyi detektív és egy, az okkult tudást az alsóbb osztálybéli arab, latinó, lengyel stb. bevándorlók „mágiájában” kereső, és ezért mindenét feláldozni hajlandó öreg milliomos különös esete áll. A bevándorlók nem túl hízelgő kontextusban történő megjelenítése miatt az elbeszélés rendszeresen hivatkozási alapként szolgál a „Lovecraft versus rasszizmus” diskurzus csataterén – ám ebbe a meglehetősen parttalan vitába ehelyütt nem érdemes belebocsátkoznunk. Annál is kevésbé, mert  közvetlenül a cím alatti ajánlásában – bár az afroamerikai LaValle okkal választotta újramesélésre éppen ezt a szöveget – lakonikusan rövidre zárja az egészet: “H.P. Lovecraftnak, minden ellentmondásos érzésemmel együtt”. Egy interjúban bővebben is kifejtette, mit értett ezalatt, s egy olyan szeretett családtaghoz hasonlította Lovecraftet, aki szörnyű dolgokat tud mondani bizonyos csoportokról – mint, hogy „a balkezesekben nem lehet megbízni” –, ám mégis ő volt az, aki annakidején megtanította például biciklizni.

A felmért világ borzalma (Peter Clines – 14)

Szerző Erdei Lilla On the

Peter Clines: 14Kevés műfajt állít olyan éles (és hálás) kihívások elé a technológiai fejlődés, mint a sci-fit, a horrort és a thrillert, illetve különféle arányú keverékeiket. A sci-fi esetében a tudomány és a technológia lényegében maga a téma, míg a thriller és a horror esetében szerepük közvetettebb, ám nem kevésbé meghatározó. Noel Carroll megállapítása szerint a horror vonzereje a rejtvényfejtés intellektuális játékából ered: az információadagolás speciális módja teszi lehetővé a lehetséges magyarázatok megfogalmazását, majd korrigálását, végül pedig a nagy felismerés aha-(vagy inkább sokk-)élményét. A modern környezetben játszódó horror tehát óhatatlanul reflektál arra is, ahogyan a mai világ információbősége befolyásolja ezt a megértési folyamatot. Már nem azért tapogatózunk idegenül az ellenséges univerzumban, mert nem tudjuk, amit tudnunk kellene, hanem épp ellenkezőleg: túl sokat tudunk, de képtelenek vagyunk ellenőrizni, helytálló-e a tudásunk. A Wikipédián ugyan minden fent van, ami csak létezik, de mindig kérdés, hogy elég alapos volt-e az adott szócikk szerkesztője. A térerő hiánya többé már nem mentség arra, ha a főnökünk nem tud elérni – az viszont annál inkább, ha az okostelefon kijelzőjén ismeretlen, arab és thai abc keverékére emlékeztető karakterkészlettel jelennek meg a feliratok.

A 14 főszereplője, Nate Tucker adatrögzítői munkájánál fogva is a lényegében értelmetlen – rendezett/rendezendő, de pusztán bürokratikus funkciójú – információ rabszolgája. E gépies tevékenységhez képest még rendellenesen olcsón bérelt új lakásának furcsaságai is üdítő változatosságot jelentenek. Persze a Kavach-épület, történelmi emlékhely-besorolás ide vagy oda, már "modern" kísértetház, ahol a kissé terjengős felvezetésben megismert és megkedvelt szereplők a titkok kibogozásának is azzal a derűs ésszerűséggel látnak neki, amelyet a regényben lépten-nyomon megidézett Scooby Doo Rejtély Rt.-je is képvisel. Szerencsére Clines egyrészt más filmes idézetekkel is árnyalja a rajzfilmsorozat emlegetését (én sem viseltetek nagyobb rokonszenvvel Scooby és barátai iránt, mint a 14-et az ‘Osztott képernyő’ rovatban véleményező Steve), másrészt pedig jelen esetben a Scooby Doo naiv világképe maga is metafora: azt az alapbeállítottságot szemlélteti, amelyből kiindulva a magukat és a világot popkulturális előképek segítségével értelmezni próbáló átlagemberek (“Diánák”, “Fredek” és “Bozontok”) szembesülnek azokkal a szörnyetegekkel, amelyekről nem lehet lerántani a gumimaszkot.

Oldalak