A hollókirály

Úgy döntöttem, nem fogok kertelni, hanem egészen egyszerűen megírom, hogy miért vett le ez a 2004-ben megjelent kötet a lábamról. Az angliai Susanna Clarke 1993-ban kezdett el dolgozni első könyvén, mely megjelenése után hat díjat nyert, majd 2015 tavaszán, nyarán a BBC One levetítette hétrészes minisorozatként. A kulturális, irodalmi, politikai, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, filológiai témákat körüljáró, azokat esetenként kifordító, majd újraolvasó fantasy regény elképesztő részletgazdagsággal tárja az olvasó elé a Régensség korabeli Anglia szociális szokásait, különcségeit és furcsaságait. Mindezt két teljesen különböző személyiségű férfi állandó, a korabeli társas érintkezést figyelembe vevő, manírokkal súlyosan terhelt szócsatáin keresztül írja le Clarke. A hollókirály egy lassan hömpölygő és a 19. század elejei Angliát vállára emelő pasztiche, ami minden szavát komolyan veszi, mulattatóan vitriolos, de nem bántó.

A könyv az angol irodalom szerelemgyereke: a gótikus regény, a comedy of manners, ami itt fantasy of manners-ként (is) olvasható, alternatív történelmi regény és kalandregény. Ezen műfaji sokszínűség igazodik a narratíva hullámzásához is. Egyfelől jellemző rá a Jane Austen-i történelem-kizárás, másfelől az a Charles Dickens-féle történelemszemlélet, ami szerves és a narratívát alakító tényezőként számol a világtörténelem eseményeivel. Ez a két elképzelésrendszer a két főszereplő viselkedésében is észrevehető. Strange aktív résztvevője és formálója a valódinak ismert történelemnek, találkozik valós személyekkel, míg Norell kevésbé él publikus életet, gondolatai befelé irányulnak és egy eszmének szenteli életét. Ugyanakkor nem ez az egyetlen választóvonal kettejük közt. A mester és tanítvány alá- és felérendeltségi viszonyában előbbi alul, utóbbi felül van, ami további konfliktusforrás, valamint katalizátor is a történetben.