Harry Potter

Negyed nyolc és a Pixel Bár félhomályos kis helyisége zsúfolásig telve már a Közéleti Kocsma legújabb eseményének érdeklődőivel. Az emberek pedig csak jönnek, a szervezők székeket hoznak, én pedig egyre kétségbesettebben várom a teámat és csak reménykedek, hogy látni is fogom a beszélgetőket. Ez nem jön össze és azt is szomorúan kell megállapítanom, hogy korban közelebb vagyok az előadókhoz, mint a nézőkhöz - hát ez a világ is eljött. De szerencsére mindenkit összeköt a Harry Potter szeretete, így kis késéssel megkezdődik a beszélgetés.

Elsőként rögtön arra terelődik a szó, hogy miért is olyan népszerű ez a sorozat. Dr. Szilágyi Zsófia, az SZTE Magyar Irodalom Tanszékének oktatója azonnal rögzíti: J. K. Rowling sorozata egy generációs élmény, egyfajta beavató olvasmány a közönség soraiban ülőknek, vagy talán inkább az én korosztályomnak. Ez pedig azért is jöhetett létre, mert számos irodalmi hagyomány ötvöződik benne: a mesék, az iskolaregények, a fejlődésregények és maga a fantasy univerzuma, a világépítési trendjeivel együtt. Így könnyű kötődni ehhez a világhoz, állapíthatjuk meg Nagy Gergely, azt est másik beszélgetője, az SZTE Angol Tanszékének korábbi adjunktusa szavai után, aki kiemeli, hogy Rowling külső nézőpontot hozott ebbe a fantasy világba, hiszen Harry ismeretlenként csöppen a varázslótársadalomba, ami régi írói eszköz.

Habár a Harry Potter egyes érdemei és népszerűsége vitathatatlan, nem mondhatjuk, hogy saját kategóriájában egyedülálló alkotás. A fantasyirodalmat mindig is a nyugat- és észak-európai hagyományok uralták, ez pedig különösen igaz a gyerekeknek és fiataloknak szóló alkotásokra. A hazai polcokon a felnőtteknek szánt fantasy regények közt is csak egy-egy Lauren Beukes-t találni, ám még ez a kevés diverzitás is elvész, ha pár korosztállyal lejjebb megyünk. Nincs hiány ellenben Harry archetípusokból, akik egy minden négyzetcentiméterében ismert és bejárt világot fedeznek fel újra és újra. Persze, az ismerősnek is megvannak a maga előnyei, például az otthonosság kellemes érzésével töltik el az embert, ám főleg a gyermek- és ifjúsági irodalomnak lenne kiemelten fontos feladata, hogy egy tágas és sokszínű világot tárjon az olvasói elé. A jól ismert sémák egy ponton túl nem mondanak semmi újat a világról, a konvencióik pedig akár az iskolapad, mindenkit közel egyformának vesznek. Ha valahol, hát a művészetben létfontosságú megszabadulni ezektől a kötöttségektől, hogy az öndefinícióval küszködő olvasók, gyerekek, kamaszok, egy egészen más arc mögött is, vagy épp ott először, magukra találhassanak. Nnedi Okorfaor pontosan erre nyújt lehetőséget az Akata Witch (magyarul Akata boszorkány) című regényében.

A magyar olvasóknak talán nem mond sokat az amerikai-nigériai származású írónő neve, de Okorafor külföldön nagy elismerésnek örvend és fiatal kora ellenére több rangos irodalmi díjat kapott. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt ír, főleg fantasy műfajban – írásai gyakran merítenek ihletet a természetből és nigériai mítoszokból, a bizarr ötletek és a kirekesztettséggel küszködő főhősök jellemzik őket. Az Akata Witch ilyen szempontból jellegzetes Okorafor regény. Főszereplője, Sunny Nwazue akár Harry Potter antitéziseként is értelmezhető. Bár Harrynek sem fenékig tejfel a mindennapok világa, szenvedését jórészt egyedül a közvetlen családja okozza, a varázsvilág pedig messiásként üdvözli őt. Sunny ezzel szemben 12 éves kislány létére kemény zaklatásnak van kitéve, akárhova megy. Ennek több oka is van: Sunny szülei nigériaiak, ő maga azonban New York-ban született. Amikor 9 éves volt, a családja úgy döntött, hogy visszaköltözik Nigériába, ahol viszont nem övezi általános elfogadás a külföldön születetteket – erre vonatkozik a címben szereplő akata jelző, amely egy gúnyos kifejezés a nem Afrikában született feketékre. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Sunny albínó, így származása és bőrszíne mindkét környezetben megnehezítette a beilleszkedést.

A. M. Aranth Dobszó a ködben című kötete a Főnix Könyvműhely egyik legújabb kiadványaként jelent meg idén ősszel. A borítószöveg ígérete szerint egy urban fantasybe oltott, rejtéllyel, nyomozással, ködjárta helyszínekkel, egy régi kastélyra emlékeztető iskolával és egy kardforgató portással tűzdelt ifjúsági történet elevenedik meg a lapokon. A tervezett Holdárnyék-sorozat kezdő köteteként a Dobszó észrevehetően a megszokottól eltérő arányok mentén építkezik. Ez merész vállalkozásnak tűnhet, hiszen ez az eltérés oly mértékű lehet, hogy kérdésessé válik, vajon képes lesz-e a történet megtartani és beváltani a fülszöveg ígéretét.

Két történetszálon fut végig a cselekmény, ám ezek egyike csupán az utolsó mintegy harminc oldalon válik hozzáférhetővé. Egészen addig búvópatak módjára tűnik fel a fő történetben, és csupán elszólások, célzások és természetfeletti jelenségek, vagy éppen nagyon is gyanús események mentén válik megragadhatóvá. A. M. Aranth nem kímél minket: sosem enged belátást a részletekbe oly mértékben, hogy fogást találjunk a szövegen és összeálljon számunkra e háttérben meghúzódó, sok kérdésre választ adó történet. Helyette inkább folyamatosan altatja a gyanakvásunkat és elsimítja az elvárásokat a sok remekül mozgatott, szeretnivaló, bájos szereplő és a különféle helyzetekre adott válaszaik megjelenítésével. Ennek eredményeképp egy túlzottan is ideális környezet elevenedik meg az olvasó előtt, kifogástalan külsejű, többnyire tipikus karakterekkel és idilli kapcsolatokkal. A szereplők mindegyike kerek, jól megszerkesztett mondatokban beszél, és csaknem minden alkalomra kész válasszal, illetve riposzttal bír, természetesen a legnagyobb szeretettel tálalva. A szöveg belső humorának tekinthető néhány szereplő kiszólása a történetből, melyben hangot adnak annak, hogy talán még az ő szájízüknek is túlzás, mennyire dekoratív és pozitív a környezetük.