Gy. Horváth László

Folytatjuk a Próza Nostra fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozatunkat. Az elmúlt évtizedben számos interjút készítettünk külföldi és hazai szerzőkkel, fordítókkal, és a populáris kultúrát területükként választó kutatókkal, hogy ne csupán a szövegeket, de azokat az embereket is megismertessük az olvasókkal, akik a szövegekkel dolgoznak. Ebből az alkalomból tíz olyan interjút választottunk ki az elmúlt időszak terméséből, melyek írókkal és fordítókkal készítettünk.

“A te döntésed, hová helyezed a kamerát” - Catherynne M. Valente interjú

Catherynne M. Valentével A Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye apropóján beszélgettünk világépítésről, feminizmusról, és az online személyiségekről.

"Csak a tehetség számít" - Interjú Gy. Horváth Lászlóval

Mark Lawrence Széthullott Birodalom-trilógiájának megjelenése kapcsán beszélgettünk  Gy. Horváth Lászlóval, aki az elmúlt negyven évben szerkesztőként és fordítóként is bejárta a világirodalom tartományait. Lawrence szövegeiről, a fatasyirodalomról és a világirodalmi szövegek fordításáról kérdeztük.

Lassan hagyománnyá váló szokásunk, hogy év végén felkérünk néhány szerzőt, szerkesztőt, kritikust, hogy mondja el nekünk néhány mondatban, az adott évben melyik volt a legemlékezetesebb olvasmánya és miért éppen az. 2015 végén tizenhat villámajánló került ki a Próza Nostra Facebook oldalára, melyeket összegyűjtve most a lapra is kiteszünk. Külön öröm, hogy egyre több olyan képet kapunk, ahol szerzőink is megjelennek a könyvborítók mellett.

Írjátok meg kommentben, hogy mivel értetek egyet és mivel nem, valamint, hogy mi volt a ti személyes kedvencetek a tavalyi évben!

Lőrinczy Judit, író

Idén végre kezembe került Steven Saylor Római vér című könyve, és rögtön rá is kaptam, nem csak erre a kötetre, de az egész sorozatra. Saylor kezébe vett egy időgépet és egy nagyítót, és olyan közel hozta az olvasóhoz az ókori Rómát, hogy halljuk a függönyök mögött elsuttogott intrikus szavakat, érezzük a szereplők lélegzetét, akik nem egyszer ismert történelmi alakok, miközben a szemünk előtt ókori hangulatú bűnügyi helyszínelő sorozat pereg. Saylor tanítva szórakoztat, és a hangsúly az utóbbin van; aki szerette az ókori történelmet, az élvezni fogja Saylor könyveit, aki pedig nem, az meg fogja kedvelni.

Tavaly decemberben más második alkalommal kértünk meg írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat arra, hogy néhány mondatban írjanak egy-egy fontos olvasmányélményükről az elmúlt évből. 2014-ben nyolc irodalommal foglalkozó ismert személyt kértünk fel arra, hogy írjon nekünk ajánlót, amit aztán mi közzéteszünk Facebook-oldalunkon. Az első alkalomtól eltérően már fényképet is kértünk szerzőinktől, amin a bemutatott kötettel láthatóak. Most összegyűjtve itt az oldalon is elérhetővé tesszük az anyagot. A sorrend az eredeti megjelenés sorrendjét követi.

Sirokaï Mátyás - költő, zenész, A beat tanúja
Nemes András: Entropláza

Kezdjük azzal, ami ezzel a könyvvel kapcsolatban hamarosan remélhetőleg idejétmúlt közhely lesz: Nemes András Entroplázájáról hét év alatt legfeljebb hét kritika jelent meg, a könyvet olvasó beavatottak száma pedig valahol hetvenhét és százötvennégy fő között mozog. Pedig a kétezres évek egyik legdögösebb magyar debütkönyve jó okkal nyerte meg a Fiatal Írók Szövetsége kötetpályázatát próza kategóriában. Ezután viszont ahelyett, hogy kultkönyvvé vált volna, feledésbe merült, vagy legalábbis lappangásba kezdett. Megkockáztatom, 2007-ben mintha nagyobb lett volna a szakadék a két nagy mumus, a szépirodalom és a populáris irodalom között, az Entropláza pedig nem udvarias könyv, ami hagyná magát besorolni. 2014-ben viszont már mintha enyhülne a helyzet, ami talán így, utólag is segíteni fogja Nemes András könyvét, hogy a szélesebb közönséghez is eljusson. 

Amikor 2011-ben útjára indult A széthullott birodalom-trilógia a Tövisek hercege című kötettel, hamar kiderült, hogy Mark Lawrence könyve a kortárs fantasynek egy olyan ágába tartozik, mely a hagyományos megoldásoktól eltérő utakat követ. Az atmoszféra sötét, a karakterek aprólékosan kidolgozottak, olyannyira, hogy ez időnként a cselekmény háttérbeszorulását eredményezi, az események – csak látszólag paradox módon – realisztikusak, fontos része a szövegeknek az erőszak, és ami talán a legfontosabb, kimunkált prózanyelv jellemző ezekre az írásokra. Az egyre inkább megerősödő, önálló sodorrá váló gritty fantasy zsánerébe tehát többek között Joe Abercrombie mellé végül Mark Lawrence neve is bekerült. A nyitókötet lehengerlő, de több szempontból még egyenetlen volt, ám ez az ingadozó színvonal a második és harmadik kötetre egyenletesen magasra állt be.

A trilógia zárókötetének megjelenése után nem sokkal jött a hír, hogy Lawrence párhuzamos trilógiát tervez, mely az általa megalkotott világon játszódik, ám eltérő karakterekkel egy egészen más történetet mesél majd el. Érthető, logikus és persze ökonomikus döntés (főleg financiális szempontból), hiszen a regényvilág már készen áll, így az írónak szükségtelen egy újabb hátteret kitalálnia és felvázolnia a készülő új kötetekhez. Ugyanakkor veszélyes is, mivel feltehetőleg kénytelen megismételni a sikert, s meg kell felelnie a felállított követelményeknek. Ez távolról sem tűnik győztes szituációnak.

David Benioff neve ismerős lehet a legtöbb fantasy rajongó számára, hiszen ő az óriási sikernek örvendő Trónok harca HBO sorozat forgatókönyvírója, mely George R. R. Martin Jég és Tűz dala regényfolyamából készült. Azt talán már kevesebben tudják, hogy produceri, forgatókönyvírói tevékenysége mellett regényíróként is számon tartják. Első regénye (The 25th Hour) 2001-ben jelent meg, amikor Benioff még angoltanárként dolgozott. Ebből a szövegből Spike Lee rendezett filmet Edward Nortonnal és Philip Seymour Hoffmannal a főszerepben (a filmet Az utolsó éjjel címre keresztelték a magyar fordítói). Második regényét 2008-ban írta City of Thieves címmel, melyet itthon a Fumax Kiadó jelentetett meg Tolvajok tele cím alatt.

„Sose értettem azokat, akik azt mondják, hogy legjobban a nyilvánosság előtti megszólalástól, vagy a pókoktól, vagy más hasonló apróságoktól félnek. Hogy lehet bármitől jobban félni, mint a haláltól?”

(146. o.)

Íme, vége az utazásnak.

A Széthullott Birodalom-trilógia ezennel teljes. Nem akármilyen út áll a főszereplő Jorg és válogatott csapata mögött, az olvasó pedig ehhez hasonlóan rendkívüli három köteten van túl. Mielőtt azonban a trilógia egészét tekintenénk át, ejtsünk szót önmagában a harmadik kötetről.

A Tövisek Császára az előzékenység gesztusával indul. Egy tizenkilenc pontba szedett tartalmi összefoglalóval, mely a megelőző két kötet legfontosabb történéseit és szereplőit gyűjti össze. Mintha bizony el lehetne őket felejteni. Ugyanakkor érdekes megoldás ez a táblázat, hiszen meghatározott irányt szab az olvasó tekintetének, aki az író által fontosnak ítélt mozzanatokból megsejtheti a harmadik kötet irányát. A táblázatot olvasva azon tűnődtem, hogy nem válik-e kiszámíthatóvá a befejező rész, ha az író előre az olvasó szájába rágja, hogy melyek lesznek a fontos szálak. Végül megkaptam a választ a kérdésre: nem. Ez a táblázat csak még inkább kiemeli Lawrencenek azt a zseniális írói képességét, hogy voltaképpen úgy is képes meglepetést okozni, hogy előre elmondja, mi fog történni. Biztosra veszem, hogy Lawrence írás közben pukkadozva nevet jövőbeli olvasóin.

Mark Lawrence kivételes Széthullott Birodalom-trilógiájának záródarabja - a Tövisek császára - már magyar nyelven is a megjelenés küszöbén áll. Ebből az alkalomból a kötetek fordítójával, Gy. Horváth Lászlóval beszélgettünk a trilógia záródarabjáról, fantasyfilmekről és a különböző irodalmi regiszterek átjárhatóságáról.

Próza Nostra: Ön rengeteg fontos szöveget fordított már magyarra, a legkülönbözőbb műfajokból. A fantasyirodalom területéről az Ön nevéhez fűződik például A hobbit újrafordítása. Mielőtt Lawrence trilógiájáról beszélnénk, kíváncsi lennék, mi a véleménye a Tolkien-szöveg filmváltozatáról?

Gy. Horváth László: Nem néztem meg, egyelőre legalábbis. Lehet, hogy majd együtt a hármat. Az vette el a kedvemet (pedig nagy filmbolond vagyok), hogy ugyanannyi időt akarnak kitölteni vele, mint a hatalmas Gyűrűk Urával, ezt egyszerűen szemérmetlenségnek tartom, bármennyi vendégtartalom legyen is benne ráadásnak. Különben is, szerintem a Gyűrűk óta nehéz fantasyfilmet csinálni. A Trónok harca is (igaz, csak pár részt láttam belőle) leckefelmondás lett, bár ebben nyilván sokan nem értenek egyet velem.

Próza Nostra: Legutóbb Mark Lawrence nagy sikerű trilógiáját fordította magyarra. Mi az, amit különlegesnek tart Lawrence világában, szövegeiben más fantasykhez viszonyítva?

Mark Lawrence Széthullott Birodalom trilógiájának második kötete ritka jelenség a kortárs fantasy irodalomban, ugyanis nemcsak, hogy hozza az első regény színvonalát, hanem annak minden gyengeségét kijavítva túl is szárnyalja azt. A Tövisek hercege – melyről itt írtunk – ígéretes kezdet volt ugyan, de a könyv végére érve maradhattak kétségek az olvasóban azzal kapcsolatban, hogy minőségileg milyen irányba fog mozdulni a második kötet. Jorg kitűnően felépített, érdekes karakter, de vajon képes-e Mark Lawrence újra elkápráztatni vele az olvasókat, vagy kifog rajta a teremtménye? Hát nem fogott ki.

A történet jelen ideje négy évvel az első regény befejezése után játszódik, Jorg király menyegzőjének napján. A boldog ünnepet csupán az árnyékolja be, hogy a tizennyolc esztendős Jorg várát – az Odút – egy több ezer katonából álló, jókora túlerőben lévő sereg veszi körül. Nincs más választása, meg kell harcolnia ezt a csatát is.

A bosszú nem tartozik a fantasy legeredetibb témái közé. Márpedig a Tövisek hercege – a Széthullott Birodalom trilógia első kötete – a fülszöveg szerint a bosszúról szól. A történet főszereplője – Jorg herceg – gyerekkorában egy tövises bokor fogságából végignézi, ahogyan apja politikai ellenfele megbízásából katonák ölik meg anyját és öccsét. Ahelyett, hogy apja megtorolná ezt, anyagilag kifizetődő egyezséget köt Renar gróffal, a gyilkosságért felelős nemessel. A bosszútól fűtött Jorg ezért tíz évesen elszökik apja udvarából, és egy kegyetlen rablóbanda tagjává, majd az évek alatt vezérévé válik. Négy évvel később visszalovagol apja udvarába, hogy elvegye az örökségét. Nagyon vázlatosan ezt a történetet beszéli el a regény. Ám nem éri meg korán fanyalogni, ugyanis e könyv esetében is igaz a mondás, miszerint nem az a lényeg, hogy mit mesélünk el, hanem az, hogy hogyan.

Mark Lawrence-t az angol George R. R. Martinként szokták emlegetni. Minden jóérzésű embernek feláll a szőr a hátán az effajta összehasonlításoktól, de ez egyszer nézzük meg közelebbről ezt az állítást. Szóval Lawrence az angol George R. R. Martin, akit viszont az amerikai John Ronald Reuel Tolkienként szoktak emlegetni. Mindebből végső soron az következik, hogy az angol Mark Lawrence tulajdonképpen az angol J. R. R. Tolkien. Már csak az efféle képzavarok miatt sincs értelme az ilyen összehasonlításoknak.