Graham Joyce

Tombol a hőség. Patakokban folyik a hátukon a víz. A strandon kisgyerekek sikítoznak, zsákbanfutó versenyt futnak, kincset keresnek, homokvárat építenek. Az ifivezetők úgy-ahogy próbálják kordában tartani a gyereksereget, és szórakoztatni az őket kísérő nagyikat. Aztán este, miután a kis lurkókat ágyba terelték, az öregek meg elszenderülnek a tombolahúzás után, indul az igazi éjszakai élet, az elhajlás, a nyári bulik… csak reggelre józanodj ki, és mire ébresztő van, a saját ágyadban kelj! És söpörd le a zöld zakódról azt a rengeteg katicabogarat, hogy nézel ki?! Katalinka, szállj már el!

David, a jómódúnak semmiképp sem mondható munkáscsaládból származó fiatal is úgy döntött, hogy 1976 nyarán diákmunkával keresi meg a bulizáshoz valót, így egy kicsit a saját lábára is állhat, elszabadul a szüleitől, és akár még csajozhat is. Nyári tábort is tudatosan, felnőtt fejjel választ: a lincolnshire-i Skegnessben vállal munkát, ahol egész nyáron hallgathatja a táborozók kacagását és minden nyűgét, terelgetheti őket kedvére, elpoénkodhatja napjait, és még pénzt is kap érte. Mégis van még, ami ide húzza a szívét: kisgyerekkorában valami szörnyűség történt, a vér szerinti apjáról készült utolsó fénykép itt készült, és Davidet ez azóta sem hagyta nyugodni.

Mégis kultúrsokként éri, amikor a lepukkant, a negyvenes-ötvenes évek varietézenészeit felvonultató, cikisen retró táborban munkához lát. Itt mindenki stikában nyerészkedik valahogy a táborban lakó gyerekeken és szülőkön, mindenkinek megvan a maga kis biznisze, mindenki ügyeskedik, és senki sem küzd nagyon azzal, hogy a látszatot fenntartsa. A skegnessi nyári táborhoz hasonló üdülőknek a napjai meg vannak számlálva az olcsó repülőjegyek és a változó ízlések miatt: a csillogó szemű tinikhez már a hippikorszak zenéi szólnak, a kiábrándultabbaknak meg a feltörekvőben levő, radikális punkegyüttesek nótái. A táborfelügyelők és David munkatársai pedig fáradt rutinnal űzik az ipart, elegük van a rajcsúrozásból, a Ki mit tud?-versenyek és a táncdalfesztivál műsoraiból, az ócska bűvészmutatványokból – nekik elég, ha legurítanak egy sört munka után, úgyis ugyanez lesz majd holnap, meg a következő turnusban.

Tavaly decemberben más második alkalommal kértünk meg írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat arra, hogy néhány mondatban írjanak egy-egy fontos olvasmányélményükről az elmúlt évből. 2014-ben nyolc irodalommal foglalkozó ismert személyt kértünk fel arra, hogy írjon nekünk ajánlót, amit aztán mi közzéteszünk Facebook-oldalunkon. Az első alkalomtól eltérően már fényképet is kértünk szerzőinktől, amin a bemutatott kötettel láthatóak. Most összegyűjtve itt az oldalon is elérhetővé tesszük az anyagot. A sorrend az eredeti megjelenés sorrendjét követi.

Sirokaï Mátyás - költő, zenész, A beat tanúja
Nemes András: Entropláza

Kezdjük azzal, ami ezzel a könyvvel kapcsolatban hamarosan remélhetőleg idejétmúlt közhely lesz: Nemes András Entroplázájáról hét év alatt legfeljebb hét kritika jelent meg, a könyvet olvasó beavatottak száma pedig valahol hetvenhét és százötvennégy fő között mozog. Pedig a kétezres évek egyik legdögösebb magyar debütkönyve jó okkal nyerte meg a Fiatal Írók Szövetsége kötetpályázatát próza kategóriában. Ezután viszont ahelyett, hogy kultkönyvvé vált volna, feledésbe merült, vagy legalábbis lappangásba kezdett. Megkockáztatom, 2007-ben mintha nagyobb lett volna a szakadék a két nagy mumus, a szépirodalom és a populáris irodalom között, az Entropláza pedig nem udvarias könyv, ami hagyná magát besorolni. 2014-ben viszont már mintha enyhülne a helyzet, ami talán így, utólag is segíteni fogja Nemes András könyvét, hogy a szélesebb közönséghez is eljusson.