Gaborják Ádám

2020 sok tekintetben emlékezetes év marad a számunkra, hiszen pillanatok alatt váltunk egy olyan globális járvány részeseivé, amelyet sokféle változatban olvashattunk már, akár kedvenc zsánerkönyveinkben is. Alighanem sokan azt tartják majd a legjobb részének, hogy vége lett, de persze messze még a csúcs, pláne a leereszkedés... Közismert tény, hogy a tavalyi év során a kiadókat is rendkívüli módon sújtották a járvány okozta korlátozások, ám hiába voltak nagy elkaszálások, eltolások, mégis szép számmal jelentek meg új könyvek is (ezúton is köszönet nekik a kitartásért), és szerencsére az olvasók is tartották a frontot. A bezárkózás viszont lehetőséget adott arra – kinek többet, kinek kevesebbet –, hogy időt szánjuk az újdonságokra vagy éppenséggel az elmaradások csökkentésére. A képregényes évértékelőnk után tehát érkezzen a könyves áttekintésünk, így olvastak a szerkesztőségünk tagjai 2020-ban. 

Sas Ágnes

Olyan, mintha nem is tavaly, hanem sokkal régebben történt volna, de 2020 elején olvastam az Irha és bőrt Moskát Anitától, és egyértelműen ez lett az egyik kedvencem az évben. Az alapötlet izgalmassága mellett jól aknázza ki a történetben rejlő morális/társadalmi potenciált, anélkül, hogy bárhol didaktikussá válna. Remekek a karakterek is, a történet utolsó harmadában is képesek meglepetéssel szolgálni, közben mégis hihetőek, következetesek maradnak. Egyedül a lezárást sajnáltam, de ez inkább író és befogadó ízlésének szétválása, a szöveg értékeit nem csorbítja. Szintén 2020-ban fedeztem fel magamnak Szvoren Edinát, a kiváló novellistát. Rendkívüli nyelvi világgal képes átadni hétköznapinak érződő történeteken keresztül ezeknek a hétköznapoknak a szorongatóságát, vagy éppen szorongató helyzetek hétköznapiságát. Érdemes interjúkat is olvasni a szerzővel, csodálom a hozzáállását az irodalomhoz. Legvégül pedig nagy felfedezés volt számomra kollégám, N. Nagy Zoltán krimije, a Keselyű. A thriller elemekkel átszőtt szöveg remekül használja a saját magyarságát, feszes tempójú, szórakoztató. Legnagyobb erényének a sajátos atmoszférateremtést tartom, ügyesen kreál önálló mitológiát, miközben valós történelemre, helyszínekre és procedurális ismeretekre épít.

Mindenkinek legalább ilyen jó szövegeket kívánok 2021-re!

Évfordulókban gazdag év volt ez az amúgy embert próbáló 2020. Idén ünnepeltük Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert születésének 100., Zsoldos Péter születésének pedig 90. évfordulóját, és a nagy mesélő, Neil Gaiman is 60 éves lett. Nem csoda, hogy majdnem elfeledkeztünk egy másik évfordulóról: 20 évvel ezelőtt jelent meg a kortárs zsánerirodalom egyik legtöbbet hivatkozott, legmeghatározóbb könyve, a monumentális Perdido pályaudvar, végállomás a mára kultikus szerzővé vált China Miéville-től. Ennek az apropóján úgy éreztük, mindenképpen el kell mondanunk, mennyire szeretjük mi is a könyvet - szerkesztőségünk tagjai ebben a cikkben mesélnek arról, miért is rajonganak egy minden ízében bizarr és szokatlan fantasyregényért.

Kovács Rezsuk Dániel

A Perdido pályaudvar, végállomásra életem egy olyan periódusában leltem rá, amikor már éppen kezdtem kicsit belefáradni a hagyományos science fiction és fantasy sémákba vagy amiket fiatal, tapasztalatlan olvasóként azoknak véltem. Miéville egy olyan írói attitűdre és világépítési módra nyitotta fel a szemem, ami egyszer és mindenkorra meggyőzött arról, hogy túl kell tekintenünk az aktuális műfaji skatulyák elrendeződésén és határain. Akkor még nem egészen fogtam fel, ám azóta szerencsére ráeszméltem, hogy a szűklátókörűség zsákutcájából történő kilépés nem pusztán idioszinkratikus fantasztikus elemek szabad elegyítését jelenti, hanem olyan hálózatszerű irodalmi tudatosságot, ami ösztönzi a felfedező vágyat ahelyett, hogy a haladás elvű prekoncepciók mentén abba tévhitbe ringatnánk magunkat, hogy pár örök klasszikust leszámítva az új mindig jobb, a régi pedig kezdetleges és idejétmúlt. Így esett, hogy a Perdido által képviselt new weird révén váltam nyitottá az azt ihlető weird fiction és más egykor volt spekulatív irodalmi irányzatok, többek között az újhullámos science fiction és fantasy (hatvanas, hetvenes évek) felé, illetve a Perdido révén lettem befogadó a friss és formabontó művekre és irányzatokra, legyen szó bármilyen médiumról. A new weird tanulságait ugyanis nemcsak a spekulatív irodalomban láthatjuk kamatozni. Gondoljunk csak az utóbbi évek egyik legsikeresebb független képregényére, Brian K. Vaughn és Fiona Staples Saga című sorozatára, a Disco Elysium című számítógépes szerepjátékra vagy a totális műfaji eklektikát megtestesítő asztali szerepjátékra, a Numenerára. 

Száz éve született a huszadik század science fiction irodalmának egyik nagy alakja, a Mars kitartó krónikása, az emberi szabadság hírnöke, a könyvek és a könyvkultúra legendás védelmezője, Ray Bradbury. Nagyságát jól mutatja, hogy olyan szerzőkre volt hatással, mint Margaret Atwood, Stephen King és Neil Gaiman, a sort pedig hosszan folytathatnánk. Alighanem azon kevesek közé tartozik, akit Bush és Obama is méltatott. Kétségtelenül az egyik utolsó humanista gondolkodású alkotó volt, aki még valóban hitt az emberiség (szellemi) fejlődésében, az emberek közti egyenlőségben és az élet értékében.

Érdekes módon Bradbury leginkább a hosszabb lélegzetű műveiről és azok adaptációiról lett világszerte ismert, munkássága jelentős részét mégis a több mint hatszáz darabból álló rövid történetei teszik ki. Bradbury igazi rövidtávfutó volt, és véleményem szerint a regényformával szemben sokkal inkább ez volt az ő igazi terepe. Erre nemcsak az egyik legismertebb gyűjteményes kötete, a 2019-ben magyarul új fordításban megjelent Az illusztrált ember kiváló példa – benne a Fahrenheit 451 előzmény- vagy ikertörténete, A száműzöttek című novella –, hanem maga a Marsbéli krónikák is, ami sokkal inkább rövid történetek laza füzére, semmint összefüggő nagy regény, vagy a Gonosz lélek közeleg, ami szintén egy korai, az Októberi vidék írása során készült elbeszélésből nőtte ki magát.

Az illusztrált emberrel való ismerkedést mindenképp érdemes rögtön az elején kezdeni. Bevallom őszintén, számomra azért is fontos ez a kötet, mert az első olvasása óta imádom az alapszerkezetét, mondhatni, kiváló tankönyvi példa. Arra a kérdésre ugyanis, hogyan érdemes egymástól különböző témájú és terjedelmű szövegeket összerendezni, gyakran szoktam ezt a könyvet felemlegetni. Tedd bele az egészet egy másik történetbe! Ezzel rögtön feladod a leckét az értelmezendő nyomokra éhes olvasóknak, és a kiadó is megnyugodhat kissé, hogy ha már eladhatatlannak számító novellákat írsz, legalább azt mondhatja rá, hogy szinte regény. Bradbury alapötlete, a titokzatos vándor eleven testfestéseinek története kiváló belépő az olvasó számára. A keretszöveg már az elején olyan alaphangulatot ad a kötet novelláinak, amelyek a továbbiakban – már csak a nyitány miatt is – nehezebben sorolhatók a hagyományos sci-fi kategóriájába, a fantasztikum sokkal nagyobb területét, „kaleidoszkópját” láthatjuk. A „minden novella egy testfestés” elképzelése pedig rögtön tűzbe hozhatja az olvasók értelmezői készségeit.

Sokan emlékezhetnek A tökéletes trükk című filmben a Robert Angiert alakító Hugh Jackman tanácstalanságában felkeresi a látványos bemutatókat tartó különc, heterokrómiás feltalálót, Nikola Teslát, hogy segítséget kérjen a teleportáló ember nevezetű bűvészmutatvány modern megvalósításában. A kísérletezéseket azonban abba kell hagyni, mert egy bizonyos Mr. Thomas Edison emberei szétverik Tesla műhelyét. Christopher Nolan filmje ugyan csak felvillantotta a két feltaláló közti rivalizálást egy másik rivalizálás árnyékában, de megmutatta, hogy a fizikatörténet és a technológiai fejlődés korántsem olyan unalmas, mint azt néha a fizikaórákon láthattuk, hanem akár vérre menő küzdelem is lehet. Bizonyára a technológia és a viktoriánus kor iránt rajongó steampunk mellett ez a néhány perc (és a Teslát alakító zseniális David Bowie) is hozzájárult ahhoz, hogy a két tudós versengése újra a köztudatba kerüljön, és hogy napjainkban valóságos Tesla-reneszánsz alakuljon ki, a könyvek és filmek mellett már zenés színpadi produkciók is születnek.

Nolan filmje nem tért ki arra, hogy e küzdelem mögött jóval bonyolultabb és több szereplővel futó szálak vannak, de szerencsére mások éppen ennek járnak utána. Az Alan Turing életéről szóló Kódjátszma Oscar-díjas forgatókönyvírója, Graham Moore átalakítva ugyan, de a maga teljességében próbálja meg összefoglalni az „áramháborúként” elhíresült eseménysort. Az áramháború elsősorban a híres feltaláló, az elutasításokat nehezen tűrő üzletember Thomas Edison és a szintén híres feltaláló, az üzleti életben kevésbé erőszakos George Westinghouse között zajlott. Az ellentét pedig különböző találmányok szabadalma feletti versenyből, valamint több száz perből bontakozott ki, amivel a korabeli sajtó is sokat foglalkozott. És ha konkrét fegyveres háború nem is tört ki, de számos, a törvény által már nehezen tolerálható megmozdulás (gyakran fizikai kontaktussal) azért bőven előfordult ennek során.

Arról az időszakról beszélünk egyébként, amikor már van távíró, világhódító útjára indult a telefon (Edison vs. Bell, de ez egy másik történet), zajlik a hagyományos gáz alapú technológiáról az elektromosságra való váltás, hogyan lehet a gázlámpákat például izzólámpákra cserélni, vagy az egyenáramról váltakozó áramra átállni. Mindennek oszlopos tagjai voltak az áramháború szereplői, akik éppen azon dolgoznak, hogyan lehet minél gazdaságosabban és messzebbre elektromosságot vinni a városokba, kerületekbe, vagy a lakásokba és gyárakba, és hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, azt a mellékelt New York-i utcakép is mutatja.

Mikor a tavalyi év végén Baby Yodával leszőnyegbombáztak mindent, én már tényleg csak az évtized végét vártam. Hiszen még alig múltak el Gangnam Style fájó emlékei, és éppenhogy kihevertük a Despacitót, és azért a végére ez már igazán nem kellett volna. Kétségtelen, hogy egyébként is egy elég zaklatott évtizeden vagyunk túl, vagy ahogy a South Park alkotói Donald Trump nyomán megállapították: a valóság hülyeségben lekörözte a fikciót. És valóban, a politikai szinteken (is) zajló ostobaságnak és következményeinek köszönhetően egyre nagyobb a tét a különböző régiókban, kultúrákban, és mindez előbb-utóbb utat talál majd magának a populáris kultúrába és a zsánerirodalomba egyaránt (l. előszélnek a Hugo-díj körüli szélsőjobbos trollkodást vagy a Gamergate botrányt). Nem lesz egyszerű kiértékelni ezt az időszakot. De persze ezek nélkül is bőven voltak emlékezetes pillanatok a populáris kultúrában. Mégiscsak ez az az évtized, amit úgy emlegethetünk majd, hogy a mozit és a filmipart Nagy Sándorként hódították meg a képregényfilmek (bocs, Scorsese), illetve úgy egyáltalán a képregénypiac robbanása; hogy amikor N. K. Jemisin egyedülálló módon történelmet írva háromszor is megkapta egymás után a Hugo-díjat; amikor  megjelent A Szolgálólány meséjének folytatása, a Testamentumok (és a televíziós sorozat hihetetlen sikere); vagy amikor Stephen Kinget kitiltották Donald Trump oldaláról. És nehéz lesz arról is eldönteni, vajon az 1984, A Szolgálólány meséje vagy esetleg A szürke ötven árnyalata jellemzi-e e jobban ezt a korszakot. 

A Próza Nostra stábja tavaly Budapesten és Szegeden is kilépett az online térből, a kapott visszajelzések és a pozitív tapasztalatok hatására pedig úgy döntöttünk, megpróbáljuk havi rendszerességgel megszervezni a fővárosi ViTa-esteket és a szegedi Próza Nostra Irodalmi Esteket. Így ebben a hónapban két eseményt ajánlunk a figyelmetekbe: egy beszélgetést Alan Moore munkásságáról és Kele Fodor Ákos könyvbemutatóját.

ViTa-est: Alan Moore

2019.02.20. (szerda), 19.00

Facebook esemény

Nem Adom Fel Kávézó, 1082 Budapest, Magdolna u. 1.

Az est ingyenes, de regisztráció szükséges:

nemadomfel.regisztracio@gmail.com vagy 06706993307

Mi a közös a diktatúrába süllyedt Angliában és az atomháború küszöbén egyensúlyozó Amerikában? Ugyanaz mozgatja a titokzatos, Guy Fawkes maszkos férfit és a félelmetes Mocsárszörnyet? Valóban hős Rorschach és Éji Bagoly, vagy a szövetségbe tömörült Nemo kapitány és Dr. Jekyll? Van-e különbség az őrült Joker és a titokzatos Hasfelmetsző Jack között?

Alan Moore a nyolcvanas évek óta írt kultikus képregényeivel egyike azoknak, akik alapjaiban változtatták meg, hogyan gondoljunk a képregényekre és a szuperhősökre, közben pedig magát a képregény műfaját is gyökeresen újraértelmezték. 2019 első ViTa-estjén erről a különös alkotóról lesz szó, a résztvevőkkel igyekszünk mélyebb bepillantást nyújtani Moore munkáiba és válaszokat keresni a fenti kérdésekre.

“It's written in the wind / It's everywhere I go”

Már csak pár napot kell aludni, és itt a Karácsony. Reméljük, mindenki felkészült már a Reszkessetek betörők- és az Igazából szerelem-maratonra, de addig is gondolunk az ajándékvadászokra. Itt, a Próza Nostránál is úgy gondoljuk, a tökéletes ajándék a könyv (meg a szeretet), így szétnéztünk a boltokban, hogy miket érdemes a fa alá tenni az elmúlt hónapok megjelenéseiből.
 

Naomi Novik: Ezüstfonás, ford. Heinisch Mónika (Gabo)

Fülszöveg:

Mirjem pénzkölcsönzők családjába született, de apja olyan nehézkesen szerzi vissza kölcsönadott pénzét, hogy az éhhalál szélére sodorja családját. Mirjem kénytelen kezébe venni a sorsukat. A megkeményedett szívű lány elindul begyűjteni a tartozásokat, és hamarosan elterjed a hír, hogy arannyá tudja változtatni az ezüstöt.

A héten indul a 89. Ünnepi Könyvhét, a magyar könyv ünnepe, a standokat pedig újra elárasztják hőn szeretett tárgyaink legújabb példányai. Halálos veszélybe sorolva ezzel az elmúlt hónapokban a nyaralásra gondosan félretett összegeket. Valljuk be őszintén, magyar olvasónak lenni kitolás: kevés olyan ország van, ahol a Könyvfesztivál–Képregényfesztivál–Könyvhét triumvitásuát szűk 3 hónap alatt kell túlélni. Mégis imádjuk ezt a kalandparkot. Örvendetes tény viszont, hogy egyre több magyar zsánerszerző könyve is erre az alkalomra lett időzítve, így összeszedtünk néhány címet, amit szívesen hazavinnénk .

Veres Attila: Éjféli iskolák (Agave)

Kezdjük rögtön a jokerrel. Sokaknak ugyanis az Éjféli iskolák az egyik legjobban várt kötet az idei termésből. Veres Attila első regénye igen nagy sikert aratott, nálunk is előkelő helyen szerepelt az év végi listánkon. Ezúttal a horrorosztikus, abszurd, szürreális és remek ötletekkel teli, szó szerint weird írásai jelennek meg egy kötetben. Rövidtávon már magabiztos alkotóval találkozunk. Kortárs tárlat egy másik Magyarországról.

Kinek ajánljuk?

Nehezebb zsánerek kedvelőinek és cellofoida-tulajdonosoknak mindenképp, illetve akik arra kíváncsiak, az emberi testrészek hányféleképpen hasznosíthatók a mezőgazdaságban egy író szerint. Vigyázat, lefekvés előtt csak mértékkel fogyasztható!

Fülszöveg:
Magyarország, ahogy még sosem láttuk.

Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol.

Nem tudtál eljönni a ViTa-estre? El tudtál ugyan jönni, de annyira király volt, hogy újra át akarod élni?

Akkor van egy jó hírünk! Mától elérhető a hanganyag a SoundCloud-on!

A hanganyag a következő beszélgetéseket tartalmazza:

Idegenség és elnyomás a kortárs SFF regényekben 
Brandon Hackett: Xeno (Agave) ; N. K. Jemisin: A megtört föld-trilógia (Agave); Naomi Alderman: A hatalom (21. Század Kiadó); Rivers Solomon: Kegyetlen szellemek (Főnix Könyvműhely)
Résztvevők: Brandon Hackett, Kleinheincz Csilla (szerkesztő, Gabo) és Ballai Mária (fordító)

Határátlépések: a tér a kortárs fantasyben
China Miéville: A város és a város között (Agave); Lőrinczy Judit: Elveszett Gondvána (Gabo); Kameron Hurley: A tükörbirodalom (Delta Vision)
Résztvevők: Juhász Viktor (fordító), Borbíró Aletta (kritikus, PN), Benczik Vera (adjunktus, ELTE Amerikanisztika Tanszék) 

Éjféli iskolák: Veres Attila könyvbemutatója (Agave)
Résztvevők: Veres Attila és Pintér Bence (Spekulatív Zóna)

A Próza Nostra novellapályázatára, melyet Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából hirdetett meg, ötven érvényes pályamunka érkezett. Nagyon örülünk, hogy a pályázatunk elnyerte a tetszéseteket és ilyen sokan elküldtétek az írásaitokat. A tavalyi pályázathoz képest (melyet a csernobili atomkatasztrófa 30. évfordulója alkalmából írtunk ki) idén talán speciálisabb, szorosabb volt a téma, hiszen míg ott egy eseményt kellett feldolgoznia a pályázóknak, idén már szövegekből kellett, hogy kiinduljanak az alkotók. Nem is akármilyen szövegekből, hiszen a magyar költészet csúcsteljesítményeinek számító Arany-balladákat kellett valamilyen zsánerben újramixelni.

A pályázati határidő lezárult, most a zsűri dolgozik. A tavalyi alkalomhoz hasonlóan idén is bemutatjuk a munkafolyamatot és a zsűri tagjait.

A zsűrizés folyamata

A zsűrizés hasonló módon működik, ahogyan az már a Csernobil 30 pályázatunk esetében is történt.

Első lépésként letöltöttük az összes novellát, majd Steve (aki idén nem vesz részt a zsűrizésben) készített egy táblázatot a szerzők nevével és a pályamunkák címével. Ezután mindegyik pályamunkához hozzárendelt egy fedőnevet. A már jól bevált NATO kódolást használtuk (Alpha, Bravo, Charile és így tovább), mert az még mindig menő. Majd minden novella elejéről kitörölte a szerző nevét és a fedőnévvel helyettesítette. Ez azért szükséges, hogy a zsűri véletlenül se legyen részrehajló, amennyiben ismerős névvel találkozna. Amikor a NATO kódok elfogytak, számokat kezdtünk használni.

Ezután véletlenszerűen elosztottuk az 50 novellát az öt zsűritag között, akik alább bemutatkoznak nektek. Egy közösen szerkesztett Google dokumentumban mindenki röviden véleményezi az általa olvasott szövegeket, majd ezek közül kiválasztja a megítélése szerinti két legjobbat. Az így kiválasztott 10 novella kerül fel a shortlistre.

Az első körös válogatás után bennmaradt 10 novellát minden zsűritag elolvassa, majd kiválasztja a számára legjobbnak ítélt hármat és sorrendet állapít meg közöttük. Végül összevetjük a zsűritagok által egyénileg megállapított sorrendeket, melyek kombinációjából előáll a végeredményt.