Gabo Kiadó

Az ijesztő történetek az emberiséggel egyidősek, és ha van is, aki nem szeret tudomást venni róluk, a kultúra számtalan terméke mutatja, hogy az embereket nem csupán foglalkoztatja a mindenféle borzalom, de egyenesen élvezik, ha tobzódhatnak benne. Egyesek szerint lélektani oka van, mások szerint evolúciós szükségletünk a kontrollált félelem, mindenesetre a horror – annak ellenére, hogy az irodalomban peremterületre szorult –, széles és színes kínálatot felvonultató műfajjá nőtte ki magát. A klasszikus, gótikus vonal ma is él, ám a modern horror szülőföldje a vizuális kultúra, azon belül is a filmek világa.

Grady Hendrix ezen modern horrorfilmek hangulatát idézi meg a Horrorstör oldalain. A történet a műfaj rajongóinak ismerős mintázatot mutat: adott egy épület, amely egy valamilyen szempontból elátkozott helyen épült, és ettől „gonosszá” vált. Aztán adottak az eleinte mit sem sejtő lakók, akik ezúttal dolgozók, és valamilyen okból éjszakára az épületben maradnak. Eleinte csak kisebb furcsaságokra lesznek figyelmesek, idővel azonban komoly veszélyekkel kerülnek szeme. Kiderül, hogy a bevásárlóközpont egy börtön helyére épült, ahol egy őrült tudós a bentlakók „megjavításán” fáradozott, meglehetősen embertelen eszközökkel. Bár a létesítményt bezárták, a megkínzott lelkek ott ragadtak, sőt, kínzójuk sem lépett tovább, és lankadatlan lelkesedéssel „gyógyít” mindenkit, aki csak a keze közé kerül. A jól ismert forgatókönyv azonban ne ijesszen el senkit – a Horrorstör szórakoztató hangnemmel és jópofa, egyedi ötletekkel színesíti a bejáratott történetet.

Tombol a hőség. Patakokban folyik a hátukon a víz. A strandon kisgyerekek sikítoznak, zsákbanfutó versenyt futnak, kincset keresnek, homokvárat építenek. Az ifivezetők úgy-ahogy próbálják kordában tartani a gyereksereget, és szórakoztatni az őket kísérő nagyikat. Aztán este, miután a kis lurkókat ágyba terelték, az öregek meg elszenderülnek a tombolahúzás után, indul az igazi éjszakai élet, az elhajlás, a nyári bulik… csak reggelre józanodj ki, és mire ébresztő van, a saját ágyadban kelj! És söpörd le a zöld zakódról azt a rengeteg katicabogarat, hogy nézel ki?! Katalinka, szállj már el!

David, a jómódúnak semmiképp sem mondható munkáscsaládból származó fiatal is úgy döntött, hogy 1976 nyarán diákmunkával keresi meg a bulizáshoz valót, így egy kicsit a saját lábára is állhat, elszabadul a szüleitől, és akár még csajozhat is. Nyári tábort is tudatosan, felnőtt fejjel választ: a lincolnshire-i Skegnessben vállal munkát, ahol egész nyáron hallgathatja a táborozók kacagását és minden nyűgét, terelgetheti őket kedvére, elpoénkodhatja napjait, és még pénzt is kap érte. Mégis van még, ami ide húzza a szívét: kisgyerekkorában valami szörnyűség történt, a vér szerinti apjáról készült utolsó fénykép itt készült, és Davidet ez azóta sem hagyta nyugodni.

Mégis kultúrsokként éri, amikor a lepukkant, a negyvenes-ötvenes évek varietézenészeit felvonultató, cikisen retró táborban munkához lát. Itt mindenki stikában nyerészkedik valahogy a táborban lakó gyerekeken és szülőkön, mindenkinek megvan a maga kis biznisze, mindenki ügyeskedik, és senki sem küzd nagyon azzal, hogy a látszatot fenntartsa. A skegnessi nyári táborhoz hasonló üdülőknek a napjai meg vannak számlálva az olcsó repülőjegyek és a változó ízlések miatt: a csillogó szemű tinikhez már a hippikorszak zenéi szólnak, a kiábrándultabbaknak meg a feltörekvőben levő, radikális punkegyüttesek nótái. A táborfelügyelők és David munkatársai pedig fáradt rutinnal űzik az ipart, elegük van a rajcsúrozásból, a Ki mit tud?-versenyek és a táncdalfesztivál műsoraiból, az ócska bűvészmutatványokból – nekik elég, ha legurítanak egy sört munka után, úgyis ugyanez lesz majd holnap, meg a következő turnusban.

Mindig is imádtam, amikor egy fantasy világban, ahol alapvetően olyan dolgok történnek, amikre nincsen tudományos törvényekkel adható magyarázat, egy-egy szereplő mégis a fejébe veszi, hogy biztosan vannak tudományos magyarázatok. Ezért imádtam Isaac Dan der Grimnebulint, China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című regényének főszereplőjét, és ezért figyeltem érdeklődéssel Vazilt, Moskát Anita új regényének egyik főhősét. De nem ezért lesz a Horgonyhely az utóbbi évek legjobb és legfontosabb magyar fantasztikus regénye.

A könyv alappremisszája már magában hordozza azt, hogy egy több rétegű regényről beszéljünk. Ebben a világban – ami egyébként földrajzilag és neveiben Skandináviára hasonlít – az emberek születési helyükhöz kötöttek, onnan kb. 2000 lépésnyire távolodhatnak el. Ha ezt túllépik, fájdalmak, belső vérzés és ájulás következik be. Azonban egyvalakik szabadon mozoghatnak: ezek a terhes nők. Erre már csak azért is szükség van, hogy ne váljon minden emberi település beltenyészetté, de emellett a terhes nők ebben a világban minden olyan munkát elvégeznek, ami megköveteli a horgonyhelyük elhagyását, legyen az a favágás, a kereskedelem, vagy éppen bírói feladatok ellátása. Itt a férfiak másodlagos lények, akik fölött feleségeik, anyjuk, lánytestvéreik uralkodnak. A helyhez kötöttség alól egy férfi csak akkor nyerhet látszatszabadságot, ha hajón születik – a vízen hajójával bárhová mehet, de a szárazon őt is visszahúzza horgonyhelye.

Annak ellenére, hogy lassan több könyv került a kezembe virtuális, mint nyomtatott formában, életem során ez az első alkalom, hogy e-könyvet recenzálok. Nem tudom, hogy érezhet a könyv írója: vajon az új típusú, magyar könyvpiac első fecskéi közé sorolja magát? Vagy szeretné már nyomtatásban látni nevét, és művét, amelyen vért izzadva dolgozott?  Legyen rá bármi is a válasz, kétségtelen tény, hogy ennek a fantasztikus könyvnek nyomtatásban is ott volna a helye, természetesen az eredeti e-megjelenés mellett.

Székesfehérvár mellett él egy lány. Eszternek hívják, aki szürke, unalmas hétköznapjait tengeti egy AluTech nevű, hasonlóan szürke és unalmas kkv-nál, ahol felületes csajbarátjával trécselget és ügyet intéz, miközben titkon még mindig fáj, hogy szakított vele egykori pasija, és kínos, hogy egy tesze-tosza irodakukac, valami Zoli csorgatja rá a nyálát, de még arra sem képes, hogy elhívja randizni. Önmarcangolással teli, egyhangú életét csak az dobja fel, hogy munka után amatőr festéssel múlatja az időt – ilyenkor fantáziái, vágyképei megelevenednek, és egy kicsit enyhül a valóság szorítása. Ebbe az irigylésre cseppet sem méltó életvitelbe tör be a galériatulajdonos Botond mert feltűnik neki, hogy Eszter kreativitásában van valami természetfeletti. Nem csoda, hiszen akárcsak Eszternek, Botond ereiben is ott csörgedezik a mágia, az istenektől örökölt ősvérűek adománya, aminek révén kiemelkednek az egyszeri halandók világából, és zavarba ejtő képességek birtokosaként vívják saját játszmáikat.

Patrick Rothfuss 2007-ben adta ki angolul A szél neve című könyvétt, 2009-ben Bihari György fordította le, majd a Gabo kiadó jelentette meg ugyanabban az évben, majd 2014-ben újra kiadták. Az amerikai kortárs epikus fantasy mesterműveként tartják számon A királygyilkos krónikája trilógiát. Az első kötet a főszereplő, Kvothe felcseperedését, egyetemi gólyaévét meséli el, mindezt egy jól ismert toposzt használva: egy isten háta mögötti helység kocsmájában egy kupa alkohol mellől, ahol a minden szinten sikeres főhős tollba mondja az életét.

Tett (vagy állítólagos tett), szóbeszéd, mendemonda majd végül legenda. Mire egy történet eléri ezt, a látszólagos utolsó állomását, addigra a mesélők és továbbadók fantáziája újabb rétegekkel gazdagítják a történteket. Ez a fejlődési ív hézagos, visszafejthetetlen és ellenőrizhetetlen. A regényíró erre a folyamatra mutat rá, illetve arra:  „mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük fel magunkat” (804).

Kvothe meséje keretes történet – a kocsma helyszíne mindig visszatér. Az első történetszál szerint a híres Kvothe, akit Kote néven ismernek és a Jelkő fogadó kocsmárosaként talált helyet a közösségben, a tévedhetetlen Krónikásnak adja tovább eddigi életének eseményeit, ami három napot vesz igénybe. A második szál a fiatal Kvothe életét követi időrendben, felfejtve a titkokat és egyszerű magyarázatokkal szolgálva a volt színész, utcagyerek, leendő arkanista életéből. A harmadik narratív szint pedig egy nem összefüggő, a fantasy világ felépülését, mitológiájának hihetőbbé tételét segítő legendák összességéből épül fel.

2015. április 26-án, vasárnap, 13 órakor kezdődik a Millenáris Parkban (Budapest, Kis Rókus urca 16-20; Szabó Magda terem) a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál fantasztikus irodalommal foglalkozó programja. A beszélgetésben részt vesz a magyar fantasztikus irodalommal foglalkozó kiadók közül háromnak a képviselője, akik megosztják gondolataikat arról, hogy hol tart ma a világ spekulatív irodalma, miként tesz fel érvényes kérdéseket korunkra vonatkozóan és mindehhez képest hogyan lehet elhelyezni a magyar trendeket.

Résztvevők:

Kleinheincz Csilla (GABO)

Németh Vladimir (Fumax)

Velkei Zoltán (Agave)

Moderátor:

Szabó István Zoltán (stv - Próza Nostra)

Facebook event

Napokon belül megjelenik a Gabo SFF sorozatának legújabb kötete, a Régi Királyság-sorozat Sabriel címet viselő nyitódarabja. A Sabriel mára klasszikusnak számítóifjúsági fantasy, amelyet számos nyelvre lefordítottak és világszerte több mint egymillió példányban kelt el.

Tartalom:

Sabriel, akit gyerekkorában küldtek Ancelstierre egyik bentlakásos iskolájába, nem sokat tud a zabolátlan mágiáról vagy a holtakról, akik a Régi Királyságban nem hajlandók halottak maradni. Utolsó tanévében azonban apjának, Abhorsennek nyoma vész, és Sabrielnek be kell lépnie a Régi Királyságba, hogy megkeresse. Hamarosan társául szegődik Mogget, a macska, akiben komisz lélek lakozik, és Harlekin, egy fiatal chartamágus. Ahogy egyre mélyebbre hatolnak a birodalomba, úgy növekszik a fenyegetés, amely a halál kapuin túlnyúlva már az élők világát veszélyezteti.

Sabrielnek szembe kell néznie végzetével egy olyan világban, ahol az élők és holtak közti határvonal néha nehezen látható – és időnként el is tűnik.

A Gabo Kiadó SFF sorozatának részeként heteken belül megjelenik Robert Holdstock Lavondyss című regénye, mely annak a sorozatnak a második része, melyet a Mitágó-erdő nyitott meg. A sorozat első kötetéről mi is írtunk. A Gabo ismét hangulatos borítót választott a magyar kiadásnak, amely a kolumbiai művész Marcela Bolívar egyik műve.

Nagyon várjuk, hogy írhassunk erről a kötetről.

Tartalom:

Amikor Harry Keeton eltűnt a Ryhope-erdőben, húga, Tallis még csecsemő volt. Most viszont tizenhárom éves, és hallja, amint bátyja szólongatja a Túlvilágról. A szorult helyzetbe került férfin csak Tallis segíthet, aki a nagyapja által ráhagyott maszkok és nyomok sugallatát követve rájön, hogyan léphet be a titokzatos rengetegbe. Keresése során eljut Lavondyssba is, az álomszép és életveszélyes birodalomba, ahol ő maga is örökre megváltozik.

A World Fantasy-díjas Mitágó-erdőt a fantasy alapművei között tartják számon, a folytatásban Robert Holdstock tovább építi egyedülálló mitológiáját.

A tavalyi évet egy szerkesztőségi listával zártuk, amelyen 2014 általunk legjobbnak ítélt megjelenései szerepeltek. Az idei évet ennek megfelelően a szerkesztőségben legjobban várt 2015-ös megjelenésekkel kezdjük. Természetesen jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók, ezeket érthető okokból nem tettük fel a listára (ami egyébként sem készült a teljesség igényével), ám folyamatosan tájékoztatunk titeket ezekről, ahogyan eddig is tettük.

Az előző listán első helyre került Moskát Anita Bábel fiai című kötete, nem csoda, hogy nagy izgalommal várjuk a szerző következő, idén megjelenő könyvét, a Horgonyhely című regényt (Gabo Kiadó). Moskát Anita második könyve az előzőhöz hasonlóan fantasy, ám itt minden további hasonlóság véget is ér. A Horgonyhely világában az emberek valóban röghöz kötöttek, képtelenek messzire eltávolodni születési helyüktől. A világnak e szabálya alól egyedül a terhes nők jelentenek kivételt. A várhatóan gender problémákat is erősen feszegető regény a tervek szerint a júniusi Könyvhétre jelenik meg. További információkat a szerző blogján találhattok. A kötet a Próza Nostra több szerzőjének listájára is felkerült.

Nic Pizzolatto első regénye a Galveston, ami 2010-ben jelent meg, közvetlenül azelőtt, hogy a szerző elhatározta volna, hogy Kaliforniában folytatja életét forgatókönyvíróként. A True Detective sikerét figyelembe véve, könnyen elképzelhető, hogy a tucatnyinál alig több novellát jegyző szerző tollából jó ideig nem születik semmi, irodalmi formátumban legalábbis. A Galveston éppen ezért már önmagában is rendkívül érdekes szöveg, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a karrierváltást követően a saját hangjára és közönségére rátaláló szerző egyetlen könyvével lehet dolgunk. A magyar megjelenés sajátossága pedig, hogy elkerülhetetlenül a True Detective felől próbálja feldolgozni az olvasó, amire a kiadó szándékosan rá is erősít. Pedig azon túl, hogy felfedezhetők hasonlóságok a szöveg és az HBO sorozat között (ami a nyilvánvaló átfedéseket leszámítva, legfőképp a szerzői attitűd erős jelenlétének köszönhető) a Galveston egy teljesen különálló világ és történet.