Futu.re

Nincs még egy ennyire átpolitizált irodalmi közeg, mint a kortárs orosz irodalom. A szemünk láttára igyekszik Oroszország megmutatni a világnak, hogy igenis a Szovjetunió bukása után húsz évvel még mindig erős világhatalom, és hogy az ország vezetői – éljünk ezzel az eufemizmussal – érdekesen értelmezik a demokrácia fogalmát és eszközrendszerét. Amióta a Kremlből „kisöpörték” az egypártrendszert azóta az orosz irodalom világhírűvé vált művei nem nélkülözik az állásfoglalást hazájuk állapotáról, legyen az a vadkapitalizmus, a média erős cenzúrája vagy valamilyen sajátosan oroszos jelleg. Emellett az orosz irodalom másik nagy jellemzője – ami mindig is jelen volt benne – a fantasztikum használata. Megemlíthetjük Pelevint, mint a legismertebb példát, aki írt már vámpírokról (Empire V) és virtuális valóságról is (A rettenet sisakja), de idecitálhatjuk Szorokint, akinek beteg elméjéből a legfélelmetesebb orosz jövővíziók kúsznak elő (vegyük kézbe Az opricsnyik egy napját), de bedobhatjuk Tatyjana Tolsztaját is (Kssz!).

A Futu.re elolvasása után az embernek az lehet az érzése, hogy annak szerzője, a Metro-regényekkel világhírre szert tevő Dmitry Glukhovsky ebbe a díszes társaságba szeretne belépni, hiszen könyve egy vérbeli disztópia, ami ugyan Európában játszódik, de olyan elemeket is használ, amelyek hazájára (is) ráhúzhatóak. De mégsem mondhatjuk azt, hogy sikerrel ugorja meg a nagyok szintjét, sajnos még a közelükbe sem ér, sőt, a Futu.re önmagában nem több egy gyenge tucatdisztópiánál.