Fumax Kiadó

2012-t írtunk. Pár évvel korábban az internetnek köszönhetően ismét felfedeztem a képregény médiumát, és javában faltam az olyan rajongói fórumokon kötelező olvasmányoknak kikiáltott címeket, mint a Preacher, Hellblazer, Hellboy, Sandman és a Y: the Last Man. Addiktív hobbi ez, és legyen akármilyen hosszú is egy sorozat, ha jó, az idő csak úgy repül vele, és a végére érve kétségbeesetten keresem a következő adagot. Elkerülhetetlen fejlemény volt hát a Transmetropolitan felfedezése, ám nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire mély benyomást tett rám a mű akkor. Tinédzser korom óta szorosan követtem a politika alakulását, legyen szó a hazai vagy az Egyesült Államok közéletéről, ám 2012-re mély kiábrándultság vett erőt rajtam, és súlyos értékrendi válságba is jutottam. Túlzás nélkül, a Transmetropolitan rántott ki a gödörből, és azóta is az egyik legmeghatározóbb olvasmányként tartom számon a személyiségfejlődésem szempontjából. A sorozat kapcsán a legfőbb bánatom az volt, hogy a médium periférikussága és a nyelvi korlátok miatt milyen kevés olvasóval osztozhattam az élményben. Most a Fumaxnak hála végre a magyar olvasók is elmerülhetnek a mocsokban az Igazság keresésének céljából.

Sokan a DC Comics Vertigo nevű alkiadójának egyik legfontosabb címeként tartják számon a Transmetropolitant, ám a sorozat nem a Vertigónál, hanem a rövid életű, science fiction és fantasy zsánerre specializálódott Helix alkiadónál indult 1997-ben. Az elhibázott marketing és az emiatti alacsony eladás miatt a Helix egy év után megszűnt, és a neve alatt futó több mint tucatnyi sorozat közül egyedül a Transmetropolitan maradt talpon, hogy aztán a Vertigo égisze alatt folytatódhasson tovább. Ez jól látszik a Fumax kiadás első tizenkét fejezetéből is, ami végső soron a Helixnél megjelent tizenkét szám: a sorozat nyitánya egy háromrészes, egymással szoros egységet alkotó történetszál, amit hat, lazábban kapcsolódó epizód, majd egy újabb háromrészes történet, a Fagyassz meg a csókoddal követ. Ezután a sorozat felveszi a Vertigo alkiadóra jellemző öt-, illetve hatrészes történetszálak (story arc) struktúráját, amikből a kötet a Rohadék évét, illetve két különkiadást, a Karácsony pengéit és az Utálom az egészet című történeteket tartalmazza. Utóbbi a főszereplő fiktív könyvének válogatott részleteiből épül fel, amelyek illusztrációjáról harminckét művész gondoskodott – egy mesteri koncepció mentén kivitelezett pin-up gyűjtemény.  

A Transmetropolitan központi karaktere Spider Jerusalem, a trágár, erőszakos, drogfüggő újságíró, akit igen gyakran a gonzo újságírás úttörője, Hunter S. Thompson (Hell’s Angels: Vad rege az Angyalokról; Félelem és reszketés Las Vegasban) jövőbe helyezett hasonmásaként azonosítanak, ám a helyzet némiképp bonyolultabb ennél. Spider nem csupán résztvevőjévé válik az eseményeknek, amikről tudósít, hanem fontos céllal, már-már messianisztikus küldetéstudattal teszi azt, mégpedig az Igazság nevében, ami számára az egyetlen erkölcsileg elfogadható eszköz a történet helyszínéül szolgáló megapolisz, a Város jobbá tételére. Ebben a tekintetben Spider karaktere amolyan, sokadik köbre emelt posztmodern variáció Nietzsche Zarathustrájára, amit már a sorozat nyitánya is egyértelműsít a hegyet maga mögött hagyó magányos hős képével, aki a civilizációba visszatérve próbálja leróni utolsó tartozását a társadalom felé.

Csellengő gyereknek lenni két dolgot jelenthet. Vagy meg kell tanulnod azzal a tudattal élni, hogy a mi világunkon kívül más világok is vannak, amelyek közül az egyik a saját, másféle szabályaival és rendjével megnyílt számodra egy ajtón keresztül, vagy el kell felejtened a másik világba tett utazásodat, és a gyermekkori fantáziálgatások számlájára írnod a tapasztalataidat és emlékeidet.

Seanan McGuire Minden szív kaput nyit című regényében néhány kamasz gyerekről olvashatunk, akik az Eleanor West Otthona Csellengő Gyerekek Számára tábla mögött álló kellemes, vidéki, színpompásan tobzódó házban találnak megnyugvást. Eleanor az Egyesült Államok szerte gyűjti össze a diákjait, akik a mi világunkba már nem tudnak beilleszkedni azt követően, hogy egy ideig egy másféle, a személyiségükhöz jobban passzoló világban élhettek.

A gyermekek korábban egyik pillanatról a másikra, nyom nélkül tűntek el az otthonukból, és hetekkel, hónapokkal később egészen más személyként tértek vissza. A hazatérésük után már nem találják a helyüket ebben a világban. Szüleik a visszatért gyermekek emlékeit téveszmének, tapasztalataikat ábrándoknak, az életüket pedig kezelhetetlen betegségnek tartják, és legfőbb vágyuk, hogy a gyermekeiket biztonságban, egészségben tudják.

A legjobb döntés a szülők szerint, ha a gyermeküket egy tisztességben megőszült, de méltóságát megőrzött idős hölgy, Eleonor West gondozására bízzák. Eleonor hibás gyermekekről és félrebicsaklott elmékről mesél a szülőknek az első találkozáskor, akiket és amiket ő képes meggyógyítani. Rögtön a regény első fejezetében egy ilyen beszélgetést követhetünk nyomon, ahol a narrátor elárulja: minden, amit Eleonor elmond, jól begyakorolt hazugság. Eleonor nem klasszikus, szigorú nevelőnő, hanem egy elhivatott, szeretettel teli, néha szétszórt asszonnyá vált felnőtt csellengő, aki minél több hozzá hasonló gyereket meg akar menteni. Az intézet nem klasszikus intézet, hanem megértéssel teli otthon, amely védelmet és tudást kínál a csellengő gyerekeknek, akik tele vannak megválaszolatlan kérdésekkel magukról és az általuk ismert világokról.

„Bad boys, bad boys whatcha gonna do?

Whatcha gonna do when they come for you?”

Inner Circle – Bad Boys

Nem véletlen, sőt, szándékos irónia, hogy annak – az egyébként 31 év után pont idén, a George Floyd halálát követően kezdődött tüntetések hatására megszüntetett – műsornak a főcímdalával kezdem a cikket, amelynek attitűdjét szatirikus éllel vizsgálja a Dredd bíró. Azt a macsó, kíméletlen és az az elkövetők (és néha az áldozatok) felé megnyilvánuló emberiességet gyakran nélkülöző attitűdöt, amely a rendőrség felől szerte a világon megnyilvánul. Persze a képregény ennél kicsit több és kevesebb is egyszerre, ami semmiképpen sem hiba, inkább azt mutatja, hogy látszólagos egyszerűsége ellenére milyen sokrétűen vizsgálható alkotásról van szó.

A karakter 1977-ben született a 2000 AD lapjain. Alkotója, John Wagner egy igazi popkulturális ikont, Piszkos Harry-t használta fel a megalkotásához. És a karakter hű is maradt előképéhez: egy radioaktív, posztapokaliptikus világ óriásvárosában, Mega-City 1-ben járja az utcákat és fellép a bűnnel szemben; egy személyben bíró, esküdt és ítéletvégrehajtó. A képregény születésekor ez a jövő némileg eltúlzott kulisszáival félelmetesnek és lehetségesnek tűnt. Nem tűnik kevésbé valóságosnak ma sem, bár más szemszögből: míg anno a nukleáris világégés közeli és fenyegető volt, ma talán kevésbé része életünknek. Ugyanakkor ahogyan az erős, gyakran brutális rendőri fellépés mindennapos volt azokkal szemben, akik nem illettek bele a konformista társadalomba – főleg az 1970-es, de még inkább a ’80-as évek Nagy-Britanniájában –, éppúgy az a mai világban is. A totalitárius rendszerek pedig közelebbinek tűnnek most nyugaton, mint 50 évvel ezelőtt.

Hadrian Blackwater és Royce Melborn olyanok, mintha a fiaim lennének. Egymás tökéletes ellentétei, a másik idegeire mennek, mégis kitartanak egymás mellett jóban-rosszban (de többnyire rosszban). Majdhogynem “születésüktől” fogva ismerem őket, hiszen az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az, aki az elf nyelven riyria, azaz “páros” névre hallgató duó első kalandját magyar nyelvre ültethettem zöldfülű fordítóként. Öt éve már, hogy botladozva – és a Trónbitorlókba újra belelapozván merem állítani, hogy helyenként különösen szép megoldásokkal – elkísérhettem Royce-ékat nagy útjukra, és útközben megismerkedjek Myronnal, az eidetikus memóriával rendelkező pappal, a klasszik legkisebbfiú-poronttyal, Alrikkal, Percy Bragával és Ezrahaddonnal, az ezeréves rabságban sínylődő mágussal.

Ennek fényében sóvárgó, epekedő nosztalgiával fogtam a hatkötetes Riyria-krónikák első előzménykötetébe, A koronatoronyba. Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, tudtam, hogy valami jófajta heist-történetet várhatok, valamit, ami összekovácsolja a cinikus tolvajt és a megkeseredett, sokat látott zsoldost, akinek a szíve aranyból van, és ezt maradéktalanul meg is kaptam. A szereplőkkel úgy jártam-keltem Avryn világában, mintha gyermekkorom nyaralásainak helyszíneire tértem volna vissza, és azok a nagy síkságok, vadregényes fenyvesek, mély barlangok újra megelevenedtek előttem. Talán minden kissé apróbbnak tűnt, ahogy felnőttem, de régi ismerősként köszöntöttem Delgos, Hintindár, Melengár vagy Warrik nevét. (Az a kezdet kezdetétől deklarált célom volt, hogy a túlságosan is angolszászos vagy sztenderd fantasy hangzású neveket kicsit magyarítsam, ékezetekkel lássam el őket, ahogy én magam is ejteném őket.)

Általános megdöbbenésemre az eredettörténetben sokkal több volt a mostanában divatos, sötétebb hangvételű, “gritty” fantasy-jegy, mint a Riyria-hexalógiában. Annak idején Sullivan egyik nyíltan vállalt célja az volt a Riyriával, hogy hátat fordítson az öldöklős-belezős-szeretkezős, antihősöktől hemzsegő, szürke és fekete morális sivatagban túlélésért küzdő fantasykliséktől, és visszatérjen egy tisztább, nemesebb erkölcsű középkorba. Ugyan igaz az, hogy az eredeti hatosfogatban is hullottak az emberek, és ha szexjelenetek nem is voltak, bizony időnként előkerült az érzékiség (ha más nem, Gwen DeLancey karakterén keresztül), de ez eltörpül amellett, amit A koronatoronyban olvastam. Senki se számítson A tűz és jég dala-szintű kendőzetlenségre és szabadszájúságra, de tény, ami tény, az előzményregény keményebb húrokat penget, sokkalta mélyebb, keserűbb világot ábrázol, amiben megjelenik a nemi erőszak, az értelmetlen öldöklés, a machiavellista önzés.

Josh Malerman első regénye, a Madarak a dobozban az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt számomra a horror műfajában. Másfajta rettegést mutatott be ezzel a történettel, mint amelyekről eddig olvastam, és a kötet minden egyes oldala borzasztóan intenzívnek bizonyult. Mindezek után mondanom sem kell, nagyon vártam második kötetét, a Ház a tó mélyént, mert úgy gondoltam, hozni fogja ezt a színvonalat, sőt, akár erősebb írás is lehet az elsőnél.

Ezúttal azonban egy kisregényről van szó: a Ház a tó mélyén alig százhatvan oldal. Az érdeklődésem kissé hanyatlani kezdett, mikor felütöttem a regényt: nagyon úgy tűnt, hogy két tizenhat éves kamasz lassan kialakuló szerelmi viszonyáról fog szólni a történet. Ez egy kissé távol áll az ízlésemtől, de reméltem, hogy Josh Malerman tolmácsolásában – és horror-elemekkel átszőve – elégedetten fogom majd becsukni a kötetet. De érzésem szerint valahol nagyon kisiklott ez a regény.

A történet egyszerű és jól követhető: a 17 éves James, aki apja barkácsboltjában dolgozik, randira hívja a már régóta kiszemelt Ameliát. A lány igent mond, James pedig azon kezd szorongani, hogy mi legyen a találka helyszíne és mit csináljanak – izgalmas első randevút akar, hogy meghódítsa Ameliát. Végül csónakázni viszi el a lányt, és olyannyira jól sikerül a randi, hogy sokkal messzebb eveznek, mint bármelyikük eddig valaha. Így találják meg azt, ami a továbbiakban a közös titkuk, illetve idővel megszállottságuk tárgya lesz: egy kétszintes családi házat az egyik ikertó mélyén, melynek teteje nem messze a felszín alatt látható.

Eddig a pontig erős regénykezdés, az ezután következő oldalak pedig talán a tetőpontjai az írásnak. Újra és újra visszatérnek a házhoz, először csak leúsznak, majd James az apja boltjából szerez eszközöket a búvárkodáshoz. Ez a mánia a házzal kapcsolatban odáig fajul, hogy végül nagyobb mennyiségű élelmet visznek magukkal, majd építenek egy tutajt, ahol azokat az órákat töltik, amelyeket épp nem a víz alatt.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül: félek a haláltól. Függetlenül attól, hogy ki milyen világnézeti magyarázatot ad a zsigeri halálfélelemre, ami kisgyermekkorunktól velünk él, a halál ténye rádöbbent, hogy életünk vélt és valós értelme, tetteink súlya eltörpül a világegyetem fenségessége mellett. Ha valóban amiatt félünk, mert a halál (és a földi lények élete nélkülünk) a legmegismerhetetlenebb dolog a világon, akkor Miriam Blacknek nincs oke félelemre: látomásai révén pontosan tudja, hogy akiket megérint, milyen körülmények között veszítik el életüket. Egyedül saját halálát nem láthatja. A számos White Wolf szerepjáték megírásából oroszlánrészt vállaló, valamint a Csillagok háborúja: Utóhatás-sorozatot jegyző Chuck Wendig ebből az ötletből kerekített egy természetfeletti krimisorozatot. A sikeresnek mondható Vészmadarak folytatása azonban állatorvosi lova a másodikkönyves-szindrómának, és a magyar kiadásban megmutatkoznak a piac jelenlegi bizonytalanságából, illetve a magyar könyvkiadás árapályrendszeréből fakadó betegségek. Egyszerűen: gyenge. Pedig lehetett volna ütősebb.

Az előző könyv végén a sorsot megváltoztató Miriam megmenti Louist a biztos haláltól, mivel a regények világában a lelkeket afféle mérlegképes könyveléssel számlálják, ahol nem az számít, hogy konkrétan ki fog meghalni, hanem az, hogy valaki elhagyja a földi árnyékvilágot. Ám Miriam, ez a Tom Waitsbe oltott Marla Singer nem tud megbirkózni a nagy feladattal, hogy végre megállapodjon egy pasinál, kasszában dolgozzon egy rendes állásban és békés családi életet éljenek lakókocsijukban. A nyárspolgári lét fojtogató egyszerűsége messze kívül esik a médium komfortzónáján, de szerencsére nem kell sokáig jókislányt játszania. Egy szép napon megjelenik egy gyilkolni készülő férfi a Long Beach Island-i Ship Bottom vegyesboltjában, de Miriam közbelép. És ezzel felégeti a reményét is, hogy valaha problémamentesen betagozódjon a fogyasztói társadalom “munka-család-gyerek” szentháromságába. Louis a maga módján próbál “jót tenni vele” és támogatja, de lélekben maga is tudja, hogy a jó szándék önmagában is kevés, a hála, a szeretet konvencionális, édeskés gesztusai leperegnek Miriamról. Így aztán a legtöbb, amit tehet, hogy munkát szerez neki a Caldecott lányiskolában, egy luxusfelszereltségű javítóintézetben, ahol az igazgatónő haldoklik, és tudni akarja, hogyan fog elmúlni. De nem ő lesz az egyetlen. Amikor Miriam megérinti az egyik leánynövendéket, világosan látja, hogy rituális halála mögött egy sorozatgyilkos keze van. És Miriam megmentheti. De milyen áron?

Az 'Osztott képernyő' rovatban minden alkalommal két szerző kritikája jelenik meg ugyanarról a szövegről. Úgy gondoltuk talán nem csak a szerzőknek, de az olvasóknak is érdekes és hasznos lehet egy ilyen vállalkozás, hiszen mindjárt két véleményt kap ugyanarról a könyvről.

A közlés előtt egyik szerző sem ismeri a másik szövegét, valamint arra is törekszünk, hogy a tárgyalt regénnyel kapcsolatban ne legyen aránytalanul nagyobb ismereti előnye egyik írónak sem (jelen esetben többek között ezt úgy igyekeztünk megvalósítani, hogy a kritikák szerzői most olvasták először a szóban forgó szöveget). A limit 4000 karakter.

Első alkalommal John le Carré Suszter, szabó, baka, kém (korábban: Árulás) című regényéről volt szó.

Másodszorra Kleinheincz Csilla Ólomerdő című könyvéről írtunk a rovatban.

Ezalkalommal pedig Anett és Steve írt Peter Clines 14 címet viselő kötetéről.

Peter Clines: 14

Fumax Kiadó, Budapest, 2016.

Fordította: Habony Gábor

A kötet a Fumax oldalán.

Az ismert szólás: a tudás hatalom, akár Scott Hawkins regényének, Az Égett-hegyi könyvtárnak a mottója is lehetne. A könyvtár a világ szabályainak, működésének titkait rejti, így nem csoda, hogy már a puszta belépésért is ádáz harcot folytatnak.

Már itt kijelenthetem, hogy Hawkins izgalmas és sokrétű történetet alkotott, habár a borító eleinte távol tartott az elolvasásától. A Fumax kiadványai általában nagyon igényesek, időnként már az is örömet szerez, hogy a polcomon láthatom őket, ám Az Égett-hegyi könyvtár esetén valami félrecsúszott: a borító kifejezéstelen, annak ellenére, hogy a történetből merít.

A regény két dimenzióból áll: napjaink világából és a könyvtárhoz tartozó univerzumból. A könyvtár élén Apa áll, aki (szinte) isteni szerepet tölt be, tanítványai pedig a könyvtárosok, akiket még gyerekkorukban adoptált. Mindannyian egy-egy katalógust tanulnak, amelyről nem beszélhetnek egymásnak, ellenkező esetben büntetésben részesülnek. A katalógusok nem (csak) a mai tudományos eredményeket gyűjtik össze, sokkal több ismeretanyagot tartalmaznak, hiszen a nyelvekbe például beletartoznak az emberi és az állati nyelvek is.

A történet középpontjában Apa eltűnése áll. A könyvtárosok meg akarják találni őt, ezért be kell jutniuk a könyvtárba, amelyet egy mechanizmus véd. Ennek hatástalanításához egy balekot keresnek; így válik kulcsfigurává a teljesen átlagos Steve. Fontos még megemlíteni Erwint, a nemzetbiztonságiaknál dolgoz, szabad szájú nyugdíjazott katonát, aki a könyvtárosok okozta furcsaságok utáni nyomozással keveredik bele a történetbe. Minden ugyanazoknak a kérdéseknek a megválaszolására törekszik: mi történt Apával, és ki helyezte el a könyvtárosok távol tartására szolgáló szerkezetet? A különböző történések összefonódása olyan hatalmi harcban csúcsosodik ki, ahol minden egyes apró cselekedet, félmondat értelmet nyer.

Kicsit olyan ez a könyv, mint egy Shakespeare királydráma: rengeteg a halott és csak nyomokban tartalmaz szimpatikus karaktereket. Itt azonban nagyjából meg is áll a hasonlóság; Chuck Wendig persze így is örülhet, hogy egy platformra került az angol nyelv mesterével. Egyébként nehéz eldönteni, hogy ki a legtaszítóbb szereplő ebben a könyvben, mert van belőlük bőven. Ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, és döntenem kellene, talán azt mondanám, a főszereplő Miriam az egyik legkevésbé szimpatikus karakter. Cinikus, fanyar humort szántak neki, ami működhetne jól, sajnos azonban minden olyasmi, ami szerethetővé tenné a megszólalásait, hiányzik belőle.

A Vészmadarak főszereplőjét különös képességgel verte meg a sors. Amint hozzáér valakihez, Miriam előtt leperegnek az illető jövőbeni utolsó percei, így pontosan tudja, hogy az adott személy mikor, hol és hogyan hal meg. Lássuk be, egy ilyen képesség bárkit cinikussá, kiégetté és antiszociálissá tenne. Ezzel nincs is probléma, Miriam ebből a szempontból kifejezetten autentikus karakter. Fatalizmusa abból a közölhetetlen tapasztalatból ered, amellyel teljesen egyedül van a világban. Mivel azonban Wendig láthatóan nem egy igazán sötét lélektani thrillert akart írni, ezért humorral és lazasággal igyekszik oldani a feszültséget. A Vészmadarak sokkal jobb könyv lehetne, ha nem tenné ezt. A sötét, komor részek minden erőlködés nélkül, jól működnek, nem úgy a baljós atmoszférát ellenpontozni szándékozó lazább epizódok, amelyek kifejezetten izzadtságszagúak. Leginkább a lazának szánt szövegek, poénok nyelvi megoldása tűnik működésképtelennek: az emberek egyszerűen nem beszélnek úgy, ahogyan időnként ebben a könyvben, s ez a magyar fordításban is szembetűnő.

Idén április 20. és 23. között rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A rendezvényre látogatók megszokhatták, hogy a kiadók nem csupán sok új és érdekes könyvvel készülnek, hanem maguk az írók is megjelennek, még ha csak egy-egy dedikálás erejéig. Idén a fantasztikus irodalom kedvelői örülhetnek, hiszen több híres és közkedvelt szerző is felbukkan a dedikálók sorában. Ebben a cikkben a Fesztiválhoz köthető fantasztikus eseményekből, megjelenésekből szemezgetünk.

A Visegrádi Négyek meghívottai közt találjuk Andrzej Sapkowski lengyel fantasyszerzőt, aki a Vaják sorozat alkotójaként világhírnévre tett szert. A szerző április 22-én, szombaton délután öttől fogja dedikálni könyveit, köztük az új, Fecsketorony című regényét, amit a dedikálás előtt négy órától mutat be.