A Foucault-inga

A nyolcvannégy éves szemiotika professzor, A rózsa neve, A Foucault-inga, A prágai temető és más nagyszerű regények szerzője, a posztstrukturalista irodalomtudomány kultikus alakja pénteken halt meg otthonában. A szerző régóta küzdött a rákkal.

A kortárs világirodalom és -kultúra meghatározó alakja távozott személyében, akinek hatása egyelőre felmérhetetlen. Szövegei stílusa, témája és jellege a popkultúrát is erősen befolyásolta, A Foucault-inga egyszerre a tökéletesen végigvitt összeesküvéselmélet foglalata és azoknak paródiája. A kötet letagadhatatlan hatással volt azokra a szerzőkre, akik a művészettörténetet a thriller irodalom témájává tették köteteikben.

Umberto Eco számos esszét és tanulmányt írt a tömegtájékoztatásról és a modern kultúráról, Gyufalavelek című esszékötetében ezek egy része olvasható. Az 1967-es A nyitott mű és az 1968-ban íródott A hiányzó struktúra című alkotásában a művészi alkotás és a tömegkommunikációs eszközök kapcsolatát, valamint a műalkotás többértelműségét boncolgatta.

„A föld forog, de az a pont, amelybe a huzal kapaszkodik, a világegyetem egyetlen szilárd pontja.”

Ez a könyv hosszú.

És nem mindig úgy, mint egy kisiskolás számára a nyári szünet. Inkább, mint egy tehervonat a pirosnál várakozónak.

Eco óriási lexikális tudással büszkélkedhet, amit ebben a könyvben sem akar véka alá rejteni, szerintem sokszor éppen ez teszi oldalak tucatjait szárazzá. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy e regény után nem sok értelme van összeesküvés-elméletekkel foglalkozó szöveget írni. Persze, persze: Dan Brown. De ő egy másik eset. Brown olyan, mint Eco, csak összetett mondatok és lenyűgöző műveltség nélkül.

Umberto Eco könyve 1988-ban jelent meg először olaszul, az olvasóközönség nagy érdeklődéssel várta. A rózsa nevét ugyanis egyedüli regényként tartották számon, ezért amikor felröppent a hír egy második Eco-regény készültéről, mindenki kíváncsi volt, megismételhető-e a siker (erről Szabó Gábor Tiszatájban megjelent tanulmányában részletesebben is olvashatunk – itt elérhető). 1992-ben jelent meg a magyar fordítás, mely több utánnyomást és egy 2008-as második kiadást ért meg eddig.

A regény az okkult összeesküvés-elméletek rendkívül aprólékos katalógusa. Három kiadói szerkesztő különös „játékának” lehetünk tanúi, mely váratlanul véresen komolyra fordul. Casaubon, Belbo és Diotallevi egy könyvsorozatot szerkeszt, ami az okkult „hagyomány” által kutatott titkokról, a titkos szervezetek történetéről, az emberiség történelmének ismert eseményei mögött húzódó valódi okokról szól. Munkájuk során rengeteg kéziratot kell, hogy átolvassanak és számtalan különös alakkal hozza őket össze a sors. Természetesen mindhárman szkeptikusok és egy pillanatra sem hisznek a vadabbnál vadabb összeesküvéseknek, ám remekül szórakoznak rajtuk. Egy napon úgy döntenek, hogy megalkotják a végső titkot, a nagy Tervet. Az emberiség teljes történelmét újraolvassák és értelmezik, egy olyan prekoncepción keresztül, miszerint minden összefügg mindennel. Vagy másképp: a világon minden jelként működik, vagyis önmagán túl mutat. Az összefüggések ilyen totális rendszere feltételez valamifajta tervszerűséget.