Fekete I. Alfonz

Fordította: Heinisch Mónika

„Lehetséges, hogy nem ismered Fafhrd és a Szürke Egerész történetét?” (443. o.)

Steven Saylor Gordianusának, a Roma Sub Rosa könyvsorozat főszereplőjének, tizenkilenc éves énje Türöszban jár, tanítójával, Antipatrosszal. A történet során fény derül látogatásuk okára, valamint arra is, hogy milyen történetet rejthet egy türöszi kiskocsma.

Saylor nem véletlenül a történelmi kalandregény és krimi egyik páratlan alkotója. Ugyanis rengeteg apróságot, érdekes és különleges információt oszt meg az olvasóval, azonban minden igyekezete ellenére egy rossz és unalmas novellát adott az antológiába. Hiába a figyelemreméltó részletgazdagság, a fő történetszál messze elmarad a várakozásoktól. Figyelembe véve a gyűjtemény kitűzött koncepcióját semmilyen meglepetés nem érheti az olvasót.

A Fritz Leiber-hommage és újramesélés a helyén van. Egyfelől súlykolása a Zsiványok kötet koncepciójának, ami egy kissé bosszantó, másfelől nyit egy olyan kultúrmissziós olvasat felé, amiben az író az újabb olvasói generációnak ajánlja kedvenc műveit.

Maga a novella valóban fordulatoktól mentes, pláne egy olyan írónak, mint Saylor. Neki ez rutinmunka. Ha azonban régi szerzők felfedezését tartjuk fontosnak, akkor ez egy szép gesztus.

„Miért hagyták figyelmen kívül ezt a két érdekes figurát [Fafhrd és a Szürke Egerész] a krónikások, filozófusok, költők és papok?” (471. o.)

Fordította: Galamb Zoltán

„A város útvonalai folyton változtak és alakultak,

akár egy partjai közt nyugtalanul kavargó,

lassú folyó. Asa részben ezt szerette a városban.” (387. o.)

Daniel Abraham saját neve alatt fantasyt és science fictiont ír, valamint ő a James S. A. Corey álnév mögött rejtőzködő írópáros egyike, akinek A Térség könyvsorozatot is köszönhetjük, nem utolsósorban pedig M.L.N. Hanover néven urban fantasyt ad ki. A Zsiványokban szereplő novella egy szerelmes lány küzdelmét meséli el.

Egy törvényektől mentes, koszos, országoktól elszakadt poliszban bújkáló herceg nemesi viselkedése érthető, ám problémás; ha ennek fentartásában partnerre talál egy fiatal lány személyében, aki belészeretett, az különösképpen az. Ez a cselekmény mozgatórugójaként jól működik, azonban végül kevésnek bizonyul, ha azt vesszük figyelembe, hogy a többi fordulatot előre látjuk. S mindezt Asa mindent legyőző érzelme sem tudja megmenteni. Mindezektől függetlenül nagyszerű hangulatú írás, érezni az égő kátrány szagát, a mocskos folyó felbodorodó felhőit és a rabszolgák kiabálásait.

Fordította: Rusznyák Csaba

„Több van benne, mint három nagy körtubában!” (305. o.)

Bradley Denton szövege az első az általam olvasottak közül, ami egy hétköznapi történet. Denton Texasban vélte felismerni a tökéletes helyszínt novellájához. Itt született, itt is nőtt fel. Kisujjában van minden, amit le akar írni. Ez a tudás mégis egy számomra nehezen emészthető formában jelenik meg. A középiskolai helyettesítő tanár, Matthew Marx par excellence Harrison Ford által megszemélyesített zsivány. Nagyszájú és pöffeszkedő, mint Han Solo, talpraesett és intelligens, mint Indiana Jones. A bőbeszédűségére szeretném felhívni a figyelmet. Ez a locsogás az, ami egyfelől megadja az én-elbeszélés erejét, másfelől esetenként idegesítően soknak tűnt, emiatt pedig túlburjánzik a szöveg.

Marx azt a benyomást keltette, hogy ő az a tolvaj, aki minduntalan a talpára esik, történjen bármi. Mégis élete a mélyponton van, bár igyekszik mindent tőle telhetőt megtenni, hogy ez ne így legyen. És attól sem riad vissza, hogy ha kimászás közben lehetősége nyílik belerúgni általa kevésbé kedvelt felebarátaiba. Nem egy begyepesedett pali, a lopásban segítségül hívja a modern technikát, illetve reflektál saját foglalkozásának a populáris kultúrában való megjelenésére: „A filmek a magányos tolvajt általában elegáns mesterbűnözőként ábrázolják,” (310. o.).

Kedvelhető szöveg, kiváltképpen Harrison Ford rajongóinak, azonban Marx állandó szájalása levon a novella értékéből.

„Nem tudtam, mit csúsztatott be kabátzsebébe.

De azt tudtam, hogy meg fogom szerezni.” (355. o.)

Fordította: Bozai Ágota

„Közelebbről megnézve kivillan néhány agyar és karom, szárnyvég, hátrasimított hajból kikandikáló szarvhegy - testrészek, amikről csak találgatásokba bocsátkozhatnék, és nagy valószínűséggel tévednék is.” (218. o.)

Carrie Vaughn nem először ad novellát a szerkesztőpárosnak. Korábban szerepelt a Warriors, Songs of Love and Death és Dangerous Women című antológiákban egy-egy írással. Vaughn-t a paranormális, romantikus urban fantasy sorozata miatt lehet ismerni, amelyben egy Kitty Norville nevű vérfarkas lány kalandjait követheti nyomon az olvasó.

Az írónő történetében a szesztilalom idején látogatunk el az Egyesült Államokba, ahol két, kísérő nélküli fiatal hölgy sétál be egy zugkocsmába. Az erős női karakterek tettre készen állnak, ám nem találnak kihívóra, mert cselekvésre képtelen, teszetosza férfiak veszik őket körül. Vaughn szövegében mind a történelmi háttér, mind pedig az urban fantasy stílusjegyei mindössze szinesítő elemek, nem szerves részei az alapszituációnak. Emiatt számomra vérszegénnyé válik az Azok a dübörgő húszas évek.

Mert hiába az illegalitás túlhangsúlyozása, a jazz állandó brummogása a klubban, a női nem kompetens fellépése, maga az elmesélt történet sekélyes. Nem rossz határfeszegetés, mégis kevésnek érzem.

„Őrült boszorkák vagyunk mind a ketten, és ki tudja, mi a célja az ilyeneknek, amikor intrikát szőnek, nem igaz?” (230. o.)

Fordította: Holló-Vaskó Péter

„Ahol tengeri kígyók vontatnak el hajókat zombi munkások által megművelt földek mellett,” (153.o.)

Sokat gondolkodtam azon, hogyan kezdjem el a novella ismertetését, mígnem a Goodreads-en rábukkantam az író ars poétikájára: „az írás megfelelő egyensúly megtalálása a dinoszauruszok és a szodómia között”. Swanwick e szövege talán nem köt össze ránézésre ennyire egymástól távol eső dolgokat, sokkal inkább a fantasy, a science fiction, a weird fiction valamint a steampunk négyesét házasítja össze egy alternatív történelmi kor New Orleans-ával.

A morálisan is mocsárban dagonyázó város a(z) (adós)rabszolgaság intézményének segítségével virágzik. A vudunak mindennapi helye van a hétköznapi életben. Így, amint két simlis figura felbukkan és örökösnő után kajtat aligha számít kirívó esetnek. A világépítés ilyen részletessége felülírja a történet viszonylagos linearitását, így a rácsodálkozás a kibontakozó világra nagyobb, mint maguk a karakterek. A megkonstruált nyelv hívja igazán életre a korrupt tisztviselőket, a busás hasznot szimatoló kalózokat és a borbélyházat üzemeltető polgármester asszonyt.

Mindebben a fortyogó fiktív világban érezhető egy csipetnyi társadalomkritika is. Tehát ezeket figyelembe véve úgy gondolom, hogy az Igyunk a nőkre! közelebbi rokonságot mutat a kalandregénnyekkel, mert egyfelől a remek világ hatására szinte minden más szempont lényegtelenné válik, másfelől egy csavarosabb történet nagyobb élvezhetőséget biztosított volna.

Az Olvassuk a Zsiványokat című cikksorozatunkban a Fumax Kiadó jóvoltából magyarul is olvasható Zsiványok (szerk.: George R. R. Martin & Gardner Dozois) című antológia írásait fogjuk bemutatni. Mivel a kiadvány a szó minden értelmében óriási, úgy gondoltuk, hogy minden benne lévő írást bemutatunk nektek egy-egy rövid kritikában, ahelyett, hogy egyetlen - óhatatlanul is felületes és leegyszerűsítő - recenziót közölnénk a kötetről. Az antológiáról ketten írunk és minden héten két írást mutatunk be nektek: az egyiket hétfőn (stv), a másikat szerdán (Fekete I. Alfonz).

A Hét Áldás Fogadója (Fordította: Galamb Zoltán)

„Raffalon kivette a szobrot, hogy alaposabban megvizsgálhassa.” (89. o.)

Amikor fogyasztói társadalmunk arra igyekszik felhívni figyelmünket, hogy keressük minduntalan a csavarokat és olvassuk el az apróbetűs részt is, ha pedig nem tesszük, akkor pórul járunk, úgy mindezek hiánya viszont csalódottságot eredményezhet. Ehhez az irodalom is hozzátartozik, vagyis megvannak az ilyen hajtásai, ahol keressük, várjuk, sőt elvárjuk a meglepetést. S ha az elmarad, akkor hajlamosak vagyunk az adott szöveget negatívan értékelni.

Úgy gondolom, Matthew Hughes A hét áldás fogadója című szövegének hasonló előítéletekkel kell megküzdenie az olvasás során, kiváltképpen, ha sorban halad az olvasó az antológiában. A történetben Raffalon, a tolvaj egy messziről szemlélt rajtaütés után, magához vesz egy szelencét, amiben egy istenség lakik. Ez az istenség arra kéri őt, szabadítsa ki a most foglyul ejtett szolgáját az emberevők hálójából. Raffalon némi tépelődés után engedelmeskedik. Továbbiakban a főhős találkozik egy lánnyal és egy férfival, akik ideig-óráig társául szegődnek.

Nehéz idők (fordította: Kamper Gergely)

„egy sötét alak közéjük ugrott, és egy pillanattal később azon kapta magát, hogy üres a keze.” (31. o.)

Kétes egzisztenciák olyan helyen érzik csak otthon magukat, ahol már csavarni lehet az adott városból a mocskot és a bűnt, mint vizet a vizes ruhából. Joe Abercrombie immár Locus-díjas kisregénye Sipani városában játszódik. A helyszín az Első Törvény-sorozat a magyarul még meg nem jelent Red Country című kötetében bukkan fel. A történet elején Carcolffal, a futárral találkozik az olvasó, aki egy csomagot kell, hogy eljuttasson ismeretlen megrendelőjéhez. A mindenféle gyülevész népségnek fedelet biztosító városban azonban egy kabát belső zsebében elrejtett doboznak könnyen lába kél.

Az olvasó végigutazhatja a város sikátorait, hátsókertjeit és gyéren megvilágított utcáit, ahol a bizonytalan eredetű áruk gazdát cserélnek. Az ideiglenes tulajdonosok kezei közül pedig újra meg újra kicsúszik céljuk, ezért a nézőpont gyakran változik. Dacára a temérdek eltérő foglalkozásnak, mindenkinek a csomag a legfontosabb.

Éppen a gyors szempontváltások miatt volt az az érzésem, mintha egy börleszk fogócska leírását olvasnám. A zsiványok se nem fekete, se nem fehér világát Abercrombie egy olyan keretbe zárja, ami után mindenki azt kívánja, bárcsak tovább utazhatna Carcolffal.

„Hát végül is a te csomagod.” (50. o.)

01. Neil Gaiman új, kis terjedelmű munkáit tartalmazó kötete, február harmadikán látott napvilágot angolul, magyar fordítása az idei Könyvhétre jelenik meg az Agave Kiadó gondozásában Felkavaró tartalom címmel.

02. Elöljáróban talán annyit, hogy bár az író figyelmeztetett az esetleges megrázkódtatásokra olvasás során, azonban a várt élmény egy kicsit alulmaradt a várakozásaimmal szemben.

03. Most is lenyűgözően sok ember(i)séget, legyen az jó vagy rossz, fog közre az első és hátsó borító, a szerző hozzáadott néhány szörnyet, majd az egész meghintette egy csipetnyi csodával és balszerencsével.

04. A gyűjtemény ezúttal is bevezetővel kezdődik, ezt követi huszonnégy írás, amelyek közül 2004-es a legkorábbi és 2015-ös a legkésőbbi, amely az Amerikai istenek univerzumában játszódik a főszereplője Árnyék.

05. Ahogyan az előzőekben, itt is műfaji kavalkáddal van dolga az olvasónak: akadnak tündérmesék, szerelmes levelek, látomás versek (aisling) illetve rá jellemzően horror, sci-fi és dark fantasy keverékéből összeálló írások.

06. Többek között William Wordsworth, Lewis Carroll, John Keats hagyták irodalmi nyomukat ilyen-olyan módon az írásokon, illetőleg Sherlock Holmes és Doctor Who közvetve és közvetlenül fel is bukkan két novellában.

01. A Wayward Pines trilógia első kötete napjainkban, az Amerikai Egyesült Államokban, az Idaho állambeli Wayward Pinesban kezdődik, főszereplője pedig Ethan Burke, különleges ügynök.

02. Crouch hívószónak tette meg a Twin Peaks-et, kilencvenes évek televíziós sorozatainak nagyágyúját, míg Mark Frost és David Lynch nagyszerűen keltették életre ezt a közeget, addig Crouch esetében az lehet az olvasó benyomása, mint a kezdő szerepjátékosnak a kezdő kalandmester első kalandjánál: elvan, de visszanézve nem akarná még egyszer lejátszani.

03. Burke eleinte emlékeit vesztve kóborol, majd ezek visszatérte után, menekül, harcol és újrakezd, vagyis miközben intuíciója és kényszerképzetei óvatosságra intik, honvágya és indivídumként való önállóságra törekvése meggondolatlanná, a túlélésre játszó ösztönlénnyé teszik.

04. Wayward Pines városka helyszíne, atmoszférája, Édenbe illő nyugalma és rendezettsége az, ami a könyv igazi erejét adja: Crouch saját elképzeléseivel toldja meg azt a hitet, ami Amerikát az új Édennel azonosítja.

05. Az Új Világba vetett hit felülírja a civilizációról alkotott olvasói koncepciót, így előfordulhat, hogy a kisvárosi horrorisztikus, rituális gyilkosságok problémamentesen simulhatnak bele az új világ íratlan törvényeibe.

Patrick Rothfuss 2007-ben adta ki angolul A szél neve című könyvétt, 2009-ben Bihari György fordította le, majd a Gabo kiadó jelentette meg ugyanabban az évben, majd 2014-ben újra kiadták. Az amerikai kortárs epikus fantasy mesterműveként tartják számon A királygyilkos krónikája trilógiát. Az első kötet a főszereplő, Kvothe felcseperedését, egyetemi gólyaévét meséli el, mindezt egy jól ismert toposzt használva: egy isten háta mögötti helység kocsmájában egy kupa alkohol mellől, ahol a minden szinten sikeres főhős tollba mondja az életét.

Tett (vagy állítólagos tett), szóbeszéd, mendemonda majd végül legenda. Mire egy történet eléri ezt, a látszólagos utolsó állomását, addigra a mesélők és továbbadók fantáziája újabb rétegekkel gazdagítják a történteket. Ez a fejlődési ív hézagos, visszafejthetetlen és ellenőrizhetetlen. A regényíró erre a folyamatra mutat rá, illetve arra:  „mindenki mesél egy mesét. Mindig. Folyton. Ez a mese tesz azzá, aki vagy. Ebből a meséből építjük fel magunkat” (804).

Kvothe meséje keretes történet – a kocsma helyszíne mindig visszatér. Az első történetszál szerint a híres Kvothe, akit Kote néven ismernek és a Jelkő fogadó kocsmárosaként talált helyet a közösségben, a tévedhetetlen Krónikásnak adja tovább eddigi életének eseményeit, ami három napot vesz igénybe. A második szál a fiatal Kvothe életét követi időrendben, felfejtve a titkokat és egyszerű magyarázatokkal szolgálva a volt színész, utcagyerek, leendő arkanista életéből. A harmadik narratív szint pedig egy nem összefüggő, a fantasy világ felépülését, mitológiájának hihetőbbé tételét segítő legendák összességéből épül fel.