Fekete I. Alfonz

Sok minden történhet egy ember életében tizenhárom év alatt. Ennyi idő telt el Quentin Coldwaterében A varázslók-trilógia kezdete óta. Ezalatt kitanulta a mágiát, több alkalommal került életveszélyes helyzetbe és állt fel a padlóról úgy, hogy nem tudta, hogyan tovább. Az első regény határozottan felvállalta, a második kötet háttérbe tolta a fejlődésregény műfaját, A varázsló birodalma visszatér ehhez, és ezzel be is zárja a kört.

A harmadik regény narratívája az újdonság-érzés és a történet lezárásához szükséges ismétlés között egyensúlyoz. A két történetszál közül az elsőben ismételten Quentin a főszereplő, akit egy férfi és egy holló bérel fel többedmagával egy betöréses munkára. A heist során a kiválasztott varázslók több problémával szembesülnek, mint amire számítottak, és megbízóik is eltűnnek. Rizikósnak tűnhet, hogy az író az utolsó epizódban mutat be egy új szereplőt, Plumot, akit aztán kellő alapossággal és odafigyeléssel dolgoz ki, hogy aztán a fiktív valóság és Fillory közötti állandó kölcsönhatásáról szóló játékban elfoglalja az őt megillető helyet. A második történetszálon Eliot Fillory főkirályaként egy országát északról megtámadó barbár hadsereggel száll szembe, legyőzi Gaz Atyát, a betolakodó loriaiak bajnokát. A küzdelmek után Parázs egy bejelentéssel sokkolja majd lombozza le Eliot-ot és Janet-et, akik hosszabb tanácskozás után kezükbe veszik az irányítást és elindulnak küldetésükre.

Grossman apró darabokra bontja az újdonság és a repetíció kettősségét, és minden részhez igyekszik úgy rendelni valamit, hogy az egyfelől ismerős és megszokott, de ne elcsépelt legyen, másrészt a szorosan kapcsolódó részeket összerakva mégis nóvumot adhasson az olvasóknak, bár a felismerhetőség és kiszámíthatóság a trilógia kötetei közül talán A varázsló birodalmára a legjellemzőbb. A korábbi szereplők és helyszínek ennyi év elteltével való viszontlátása felett érzett ambivalens érzések elindítják Quentinben az újraértékelés aktusát és a megközelítés változását. Azonban elmúltak a kísérletező húszas évek, amikor egyfelől a fiktív valóságban rejtőzködő mágikus világ felügyelt rá, másfelől a Fillory adta lehetőségek és kalandok valószerűtlenné és így mintha súlytalanná tették volna az ott történteket.

(Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 2016. április 23., Könyvbemutató és dedikálás)

A Supka Géza terem levegője olyan, mint egy űrhajó levegője nagymosás után. Nehéz, elhasznált és mellkasra ülő. Nyáry Krisztián és Tóth Csaba, utóbbin a Tardist tenyerén tartó Iron Giantes póló, bejelentik, hogy türelmesen megvárják amíg az előző programokról összesereglenek az érdeklődők. Néhány üdvözlés és gratuláció hangzik el a mikrofonoktól távolabb, majd a falra próbaként kivetítenek egy jelenetet a Star Wars előzmény-trilógiából. Majd megnyílik a parancsnoki híd és özönlenek a kérdések.

A kötetet gondozó Athenaeum kiadó igazgatója faggatja a könyv szerzőjét. Nyáry bemutatja a politológus és szociológus végzettségű, adjunktusi fokozattal rendelkező Tóth Csabát, majd rákérdez A sci-fi politológiájának személyes motivációira. Tóth úgy látja, hogy a politika és a science fiction egyszerre jelent meg az életében, utóbbira részletesebben is kitér: példaként felhozza édesapja Galaktika gyűjteményét és Isaac Asimov munkáit. A következő kérdésben a kérdező arra kíváncsi, hogyan és miként jelenik meg ugyanakkor vizsgálható a politika a zsánerkönyvekben, elsősorban a science fiction és fantasy vonalat értve e megnevezés alatt. A szerző rámutat arra, hogy a politika mindenütt jelen van. A fiktív világok megléte szolgáltatja az okot arra, hogy az általunk ismerttől eltérő politikai rendszerek megjelenhessenek. Hangsúlyozza, hogy a politikai alapdöntések a mérvadóak, vagyis kik és milyen motiváció által hajtva tesznek vagy nem tesznek meg valamit.

Nyáry úgy gondolja, hogy a science fiction rendelkezik mind természettudományos, mind pedig társadalomtudományos háttérrel, míg a fantasy esetében ez nem mondható el. Tóth meglátása szerint a fantasy gyakran nem ad magyarázatot a világában történő eseményekre, míg a sci-fi ezzel ellentétben igyekszik ezt megtenni. A következő kérdés a vizsgálati szempontot firtatja. Az adjunktus feleletében elmondja, hogy tartózkodva az értékítéletektől, leíró megközelítést alkalmazott, vagyis a kulturális antropológia módszertana mellé az in-universe szemléletmódot részesítette előnyben - nincs külső, behozott szempont, a jelenségeket az adott fiktív világ normái szerint értelmezi az elemző.

Idén is összeszedtük, hogy újságíróink mely megjelenéseket várják a leginkább az erre az évre tervezettek közül. Ez a listánk sem készült a teljesség igényével, illetve jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók az ezévre tervezettek közül, ám ezekről továbbra is tájékoztatunk majd titeket.

Rengeteg kitűnő kötet várható az idén is, a Próza Nostra csapata pedig hozni fogja róluk a kritikát. Ahogyan az alábbi címeket végigböngészve látható, több átfedés is van a listák között, a szerzők ugyanis egymástól függetelnül állították össze személyes listájukat; így azok a kötetek, amelyek több listára is felkerültek, különösen ígéretesnek tűnnek.

Égünk a vágytól, hogy megismerjük a véleményeteket, ezért írjátok meg nekünk kommentben (az írás alatt), hogy Ti milyen megjelenésekre számítotok, mi maradt le a listánkról vagy mit vennétek le róla!

Acélpatkány

Cixin Liu: The Three-Body Problem (Európa)

Kínai sci-fi, ami ráadásul még Hugo-díjat is nyert? Kell ennél többet mondani? Az Európa most belenyúlt az SF fortyogó üstjébe és az egyik legérdekesebb címet húzta ki onnan. A kínai kulturális forradalom története keveredik a (hard) science fictionnel, mindez érdekes történettel, a kínai és a modern (angolszász) sci-fi legjobb elemeinek ötvözéseként. Ez a könyv olyasmi, amit mindenkinek, aki érdeklődik a sci-fi iránt, el kell olvasnia: annak is, aki szerint az angol nyelvű világon kívül nincs érdekes SF és annak is, aki szerint meg csak ott van.

Újra PopJak! 2016. január 18-án, 19 órai kezdettel a Rácskertben Lev Grossman A varázslók és A varázslókirály című regénye lesz terítéken (az első kötetről írt kritikánkat itt olvashatjátok és a második kötettel sem késlekedünk sokat).

Az első kritikák „felnőtteknek szóló Harry Potterként” méltatták Lev Grossman regényét, ami 2015-ös megjelenésekor itthon is nagy sikert aratott, és az évértékelő toplisták egyik állandó szereplőjévé vált. 2016 első PopJakján többek között a szerzőről, varázslóiskolákról és a Pán Péter-generációról beszélgetünk a magyar kiadás szerkesztőjével és a Próza Nostra kritikusával.

A dél-afrikai írónő 2014-ben megjelent kötete tematikájában kötődik előző regényéhez, a Tündöklő lányokhoz. Ezúttal is egy brutális gyilkosságokat elkövető férfi tettei körül forog a történet, ugyanakkor kiemelt helyen szerepel a helyszín, Detroit. Beukes szerint itt kezdődött el és ért véget az amerikai álom. Vannak további visszatérő témakörök is, mint például az anya-lánya kapcsolat, a rasszizmus és a gender kérdések. Ezek mellett Beukes felveti a szociális média hátulütőit, úgy mint a stalkerkedés egyszerűsödése vagy az állandó, görcsös információszükséglet vagy esetleg a hamis személyazonossággal való online visszaélés. Beukes írói eszköztárában a realizmus veszi át a vezető szerepet, a fantasztikum csak mélyen lappang, búvópatakként fel-felbukkan. A Broken Monsters idegborzoló olvasmány, amely elveti a bűntények magyarázataként olvasható esztétikai koncepciókat és kísérletet tesz, hogy kemény, szarkasztikus zsaruhumoron keresztül olvashatóvá és érthetővé tegye az elkövetett tetteket.

A sötét borító ezúttal is krimit rejt, amit felerősítenek a thriller és, egyes esetekben, a horror műfaj jellemzői. A történet kezdetén a detroiti rendőrség egy félig szarvas, félig kisfiú tetemét találja meg egy alagút szájánál. A fősodor a rendőrségi munkát követi, erre további temérdek történetszál épül. A nyomozást irányító Gabriella Versado detektív életét követhetjük nyomon valamint tinédzser korú lányának, Layla Jane Stirling-Versadonak, és barátnőjének internetes pedofilvadászatát izgulhatjuk végig. Betekinthetünk Jonno Haim, egy útját vesztett író újjászületésébe, együtt kóborolhatunk egy hajléktalanokból álló csoporttal, ahogy a bank által elvett házakból elviszik a használható értékeket, majd egy templom ingyenkonyháján étkeznek és beszélgetnek, illetve, olvashatunk a gyilkos, Clayton Broom kétségbeesett próbálkozásairól arra nézvést, hogy egyenesbe jöjjön, majd későbbi revelációjáról, hogy mit kell tennie, hogy új álmai megvalósulhassanak. Rengeteg részletesen kidolgozott szereplő megy el egymás mellett a történet során, hogy a tetőponton végül néhányan közülük találkozhassanak.

Nőknek alárendelt férfiak a fjordokon, trójai háború a Marson, tengermélyi horror a Mariana-árokban, virágba borult világvége Berlinben. Ez mind a Próza Nostra év végi toplistájának könyveiben. Idén is arra kértük a szerkesztőség tagjait, hogy minden nehézség ellenére próbálják meg áttekinteni és legalább egyszeri alkalommal rangsorolni kedvenceiket. Lentebb találhatjátok kollégáink szubjektív listáit, előtte azonban jöjjön egy kis analízis.

Örömmel konstatáltuk, hogy idén sokkal nagyobb a merítés, azaz egyetlen könyv sem lett egyeduralkodó, kevesebb az átfedés, jobban kijöttek az egyes preferenciák, így kissé nehezebb is volt összeállítani egy egységes képet. Mind műfajilag, mind szerzőket tekintve sokkal változatosabb a tavalyi listánkhoz képest. Ez persze annak is a jele, hogy szuper kollégákkal bővült a csapat (sokan ráadásul igazoltan távol maradtak), de felmerül azért a gyanú, általánosságban véve sem volt egy kiemelkedő könyvsiker ebben az évben, vagy inkább több nagyszerű olvasmányról kell-e beszélnünk?

Ugyanakkor akadnak duplázók is, s ezért már külön kijár a taps. Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy Moskát Anita Horgonyhely c. idei  könyvével is igen magabiztosan szerepelt a Próza Nostra kritikusainál. A szerkesztőség le sem tagadhatná, hogy igen kedvére való a szerző, sokunkat megszólított, s éppen ezért ajánljuk most őt ismét a legelső helyen. Moskát Anita már most meghatározó alkotója a kortárs magyar irodalomnak, s reménykedésre ad okot, hogy ezúttal már a szépirodalommal foglalkozó Litera oldalán is bemutatkozhatott, amire tényleg ritkán adatik alkalom. A Horgonyhely fiktív, mágialapú világa önmagában is izgalmas, amelyben a nők uralkodnak, a férfiak pedig alárendeltek, a terhesség pedig az egyetlen üdvözítő út a szülőföld megtartó (és halálos) erejével, a röghöz kötöttséggel szemben. Ezzel a fojtogató alaphelyzettel küzdenek a történet szereplői, a hajós Vazil, aki mániákusan keresi a rejtély eredetét és az elszakadás lehetőségét, lánya, aki inkább apja börtönéből szökne már, s a földmágus Lars, aki pedig az uralkodó feleség hatalma elől menekülne. Moskát olyan bátran nyúl bele az anyaság és az eredet problematikájába, ahogy azt nagyon kevesen teszik mostanában. “Mágikus és realista, de a mágikus

Úgy döntöttem, nem fogok kertelni, hanem egészen egyszerűen megírom, hogy miért vett le ez a 2004-ben megjelent kötet a lábamról. Az angliai Susanna Clarke 1993-ban kezdett el dolgozni első könyvén, mely megjelenése után hat díjat nyert, majd 2015 tavaszán, nyarán a BBC One levetítette hétrészes minisorozatként. A kulturális, irodalmi, politikai, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, filológiai témákat körüljáró, azokat esetenként kifordító, majd újraolvasó fantasy regény elképesztő részletgazdagsággal tárja az olvasó elé a Régensség korabeli Anglia szociális szokásait, különcségeit és furcsaságait. Mindezt két teljesen különböző személyiségű férfi állandó, a korabeli társas érintkezést figyelembe vevő, manírokkal súlyosan terhelt szócsatáin keresztül írja le Clarke. A hollókirály egy lassan hömpölygő és a 19. század elejei Angliát vállára emelő pasztiche, ami minden szavát komolyan veszi, mulattatóan vitriolos, de nem bántó.

A könyv az angol irodalom szerelemgyereke: a gótikus regény, a comedy of manners, ami itt fantasy of manners-ként (is) olvasható, alternatív történelmi regény és kalandregény. Ezen műfaji sokszínűség igazodik a narratíva hullámzásához is. Egyfelől jellemző rá a Jane Austen-i történelem-kizárás, másfelől az a Charles Dickens-féle történelemszemlélet, ami szerves és a narratívát alakító tényezőként számol a világtörténelem eseményeivel. Ez a két elképzelésrendszer a két főszereplő viselkedésében is észrevehető. Strange aktív résztvevője és formálója a valódinak ismert történelemnek, találkozik valós személyekkel, míg Norell kevésbé él publikus életet, gondolatai befelé irányulnak és egy eszmének szenteli életét. Ugyanakkor nem ez az egyetlen választóvonal kettejük közt. A mester és tanítvány alá- és felérendeltségi viszonyában előbbi alul, utóbbi felül van, ami további konfliktusforrás, valamint katalizátor is a történetben.

Egy megkerülhetetlen, kultikus könyv, ami ellenáll mindenféle konstruktív újraolvasásnak, újragondolásnak rákfenéje tud lenni az irodalomnak. A Nagy Könyv keltette farvizen temérdek követő úszik és igyekszik hullámokat verni. Vannak azonban olyan könyvek, amik sikerre viszik új elképzeléseiket egy-egy témával kapcsolatban. Lev Grossman A varázslók trilógiájából az első kötet, A varázslók például ilyen. A történet szerint egy new york-i tizenhét éves srác, Quentin Coldwater, felvételt nyer egy varázslók által vezetett egyetemre, szorgalmasan tanul majd diplomát szerez. Az egyetem kapuin kilépve elkezdi zűrös, fiatalkori felelőtlenséggel teli életét – szexszel és alkohollal. A könyv az álmodozástól a megvalósulásig, majd onnan a felnőtt lét hepehupáin keresztül vezet, vagyis a téma a fejlődésregény fantasy-ben, egész pontosan az anti-fejlődésregény anti-fantasy-ben.

A fantasy bildungsroman egy hálás téma, hosszan lehet értekezni a különbségekről az általunk ismert világ és a fiktív világ közt; az új világról, ahová a fiatal ember belecsöppen; az ott kapott feladatokról, amelyeknek elvégzése elvezet az élettapasztalatokig; illetve a Jó, amit a főszereplő képvisel és a Rossz párharcáról. Ezeket tartja szem előtt többek közt J. K. Rowling Harry Potter sorozata, Ursula K. Le Guin Szigetvilág könyvei, de még Patrick Rothfuss A királygyilkos krónikája trilógiája is többé-kevésbé ide sorolható. Ezeket szeretné A varázslók írója más szemszögből láttatni. Talán nagyobb gesztust tesz a fantasy felé, mint a fejlődésregény irányába, azonban egy olyan olvasatot szeretnék nyújtani, ahol előbbi beépül az utóbbiba.

Quentin gondolatvilágát akármelyikünk magának vallhatná. Keserű és kiábrándult, néha nihilista, mégis felvillanyozódik, amikor egy általa ismeretlen helyre téved New York-ban és átlép Varázskapuba. Grossman stilisztikai eszköztára a főszereplőhöz idomul, nincsenek túláradó metaforák, hasonlatok és megszemélyesítések. Nyelvileg világosan, lényegretörően és realistán fogalmaz, ugyanakkor a párbeszédek helyett sokszor nyúl a szabad függő beszéd eszközéhez, ami ebben a műfajban talán szokatlan. Ezen aktusok miatt egyfelől a szöveg eltávolítja olvasóját, nehezebbé teszi a befogadást, másfelől az elképzelt elvárási horizont meghökkentő összetétele, a „felnőttek Harry Pottere”, is ad egy különc újdonság-érzetet a regénynek. Utóbbi meghatározás felfejtésén érdemes elgondolkodni.

Fordította: Rusznyák Csaba

„ - Mit játszanak – kérdeztem.

- Nem tudom – vont vállat Zara. – Csomó mindent – ami azt jelentette,

hogy nem a film a lényeg. Micsoda meglepetés.” (661. o.)

Connie Willis science-fictionbe oltott kritikája a fogyasztói társadalomról egy fontos, bár kissé összeesküvés-elméletszerű elképzelést mozgat. A megközelítés és elképzelés annyira erős, hogy gyakorlatilag ez az ötlet elviszi a hátán a novellát. Ennek azonban az az ára, hogy a történet másodlagossá válik.

Az írónő által felvázolt fiktív világ és annak kritikája ellenére a fókusz a párbeszédeken van. Adott egy férfi zsivány, Jack Weaver és egy rá haragudó női karakter, Lindsay. Kettejük vitáiból, szlalomozásaikból a pláza éber szemei elől, végeláthatatlan filmcím- és színésznév-sorolásaiból áll össze a történet. Éppen emiatt a szatíra hangsúlya átkerül a két karakterre és az olvasó számára triviálisnak tűnő, ám a páros számára nagyon is életbevágó, szópárbajokra, vagyis itt bukkannak fel az írónő stílusára jellemző comedy of manners műfaji jegyei.

A komédia jelenléte miatt pedig rengeteg felesleges locsogás és információ kerül a szövegbe, ami végeláthatatlanul és körkörösen örvénylik mélyre nyomva az olvasót. Ha úgy tekintesz az írásra, mint egy túlírt drámai szövegre, akkor jól szórakozhatsz, ha nem, úgy a rengeteg részlet bosszantani fog.

Fordította: Kleinheincz Csilla

• Tovább Olvassuk a Zsiványokat 18. - Lisa Tuttle: A halott feleségek furcsa esete tartalomra
• Hozzászólások