fantasy

Jelenlegi hely

Az élet igazi Narrenturm (Andrzej Sapkowski: Narrenturm – Bolondok tornya)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski elsősorban a Vaják-sorozatáról ismert a hazai közönség számára, 2020-ban viszont egy új szériával, a Huszita-trilógia első részével mutatkozott be a Gabo kiadó jóvoltából. A Narrenturm – Bolondok tornya egy eredetileg 2002-ben megjelent történelmi fantasysorozat első része, ami 1425-be kalauzolja az olvasót. 

Előrebocsátom, hogy történelmi regényként számomra talán kevésbé érdekes a kötet. Ennek egyik fő oka, hogy nem ismerem olyan átfogóan a korabeli eseményeket és személyeket, ahogyan Sapkowksi sorjázza azokat – és mégsem csünghetek a keresőn néhány oldalanként egy közel 600 oldalas regény esetében –, ezért a fiktív és történelmi személyek közti határ elmosódott az olvasás során. Másrészt, a huszita háború inkább háttérként és nem központi cselekményként jelenik meg, sokszor mintha csak a vallási eszmefuttatások alibijeként szolgálna. A Narrenturmot mindezek miatt inkább a történet során a háttérben lappangó fantasy kódjai mentén olvastam, amelyek ritkán, de akkor jelentőségteljesen jutnak felszínre.

A regény egyik legizgalmas része a fejezetek felütése. A jól ismert számozott címek mellett egy rövid összefoglaló is megelőzi a történéseket, amivel elég ritkán találkozhatunk a kortárs fantasztikus irodalomban. Mivel Sapkowskit a Vaják-könyvek során az irodalmi hagyományra reflektáló szerzőként ismertem meg, így talán nem meglepő, hogy ez a szerkesztés is játék, ami az újkori irodalmat idézi meg, ahol egy-egy fejezet címéhez gyakran rövid kivonat is tartozik, ezzel előrevetítve a történéseket. Sapkowskinál ezek az összefoglalók inkább kiegészítik, olykor kommentálják a fejezetet, de a cselekményre csak halványan utalnak.

A regény története lassan hömpölyög – valójában nem sokkal több a sztori, mint amit a fülszöveg is elárul –, a fejezetek szinte mindig ugyanazt a sémát kínálják: a Prágában orvoslást és mágiát tanult főszereplő, Reynevan bajba kerül az aktuális társaival, aztán egy ismerős segítségével kimászik a csávából, majd miután gyors búcsút int az újonnan szerzett vagy korábbi ismerősnek, ismét találkoznak. Ez ugyancsak felidézi az olyan pikareszk műveket, mint például a Candide, a Don Quijote vagy a Gulliver utazásai, amelyeknek ugyancsak az utazás és kalandok sora határozza meg a cselekményét. A fejezetek hasonlósága mellett a történet egy másik ismétlődő eleme, hogy Reynevan fut egy nő után, aki vagy az aktuális szerelme, vagy csak távolról emlékezteti a szeretett nőre a fiút. A szerző ezt az egysíkúságot az elmésnek, pikírtnek szánt dialógusokkal és vallási, morális vagy egyéb eszmefuttatásokkal próbálja ellensúlyozni – ami egyébként a Vajákra is jellemző –, viszont itt hiányzik a természetesség, így gyakran kínossá válnak ezek a szöveghelyek.

BFF-ek mindhalálig? (Vera Brosgol: Ánya kísértete)

Szerző Bálint Zsófi On the

Ki ne álmodozott volna gyerekként vagy tiniként egy titkos, mindenki számára láthatatlan barátról? Egy apró, láthatatlan lényről, aki bejut mindenhova, lelesi a dolgozat megoldásait, súgóként kiment a kínos szituációkból, vagy akár házi stylistként is funkcionál. Ezt a fantáziát valósítja meg Vera Brosgol Ánya kísértete című képregénye Ánya, az átlagos kamasz és Emily, a pár száz éve halott szellemkislány történetével. Ám ami kezdetben izgalmas kalandnak tűnik számukra, az hamar rémálommá válik.

A történet középpontjában Ánya, egy Amerikába vándorolt orosz  kislány kalandjai állnak: egy balesetnek köszönhetően kútba zuhan, ahol találkozik a vele egyidős, több száz éve meggyilkolt Emily szellemével. A kísértet Ányával tart a fenti világba, hogy titkos barátnőként segítsen megküzdeni a mindennapok nehézségeivel, ő pedig cserébe segítsen neki kideríteni meggyilkolásának körülményeit.

Az Ánya kísértete 2020-ban jelent meg magyarul a Ciceró Kiadó fiataloknak szánt képregénysorozatában, így mondanivalója is egyértelműen nekik szól. Noha kezdetben felvetődik egy bűnügy felderítésének izgalmas lehetősége, ez a szál gyorsan elveszik, mert bár fény derül a múlt eseményeire, a nyomozás narratív eleme csak pár oldal erejéig jelenik meg. A történet végig Ánya és Emily kapcsolatára, problémáira és a kamaszok mindennapi életére fókuszál: a testalkattal kapcsolatos elégedetlenségre, a népszerűtlenségre, megalázó pillanatok átélésére tesi órán, és elérhetetlen álompasi utáni epekedésre. Titkos énjeként, egyszerre alteregójaként és ellentéteként értelmezhető Emily, aki bár pár száz évvel korábban élt, mégis ugyanazokat az álmokat, vágyakat dédelgeti, mint Ánya. Kapcsolatuk, nézeteltéréseik szórakoztatóak és humorosak, mindennapi küzdelmeik az olvasó számára is ismerős helyzetekben jelennek meg. 

Bár a két lány gondolkodása hasonló, mégis az érem két oldalaként jelennek meg. A történet kezdetén Ánya undok, nemtörődöm, társaitól elhúzódó, míg Emily aranyszívű, kapcsolatokra vágyó szellemként. Ahogy azonban lassan fény derül a múlt eseményeire és Emily jellemére, a két végpont fokozatosan felcserélődik. Emily Ánya álmait kifacsart, végletekig túlzó módon igyekszik megvalósítani, ami kiábrándítja mind barátnőjét, mind a befogadót. A történet zárálatával levonható az a felnőtt olvasó számára kissé didaktikus tanulság, hogy az igazán fontos dolgokat nem a külsőségek jelentik. A mű a mellékszereplők terén is a szokásos sztereotípiákat vonultatja fel: a kedves stréber srác, akit társai kínoznak; az álompasi, akiről kiderül, hogy aljas; és az irigyelt menő lány, akinek csillogó világa csak látszat. Ugyanakkor elnagyoltságuknak köszönhetően a fiatal olvasók könnyedén kapcsolódhatnak a képregényhez, megfeleltetve egy-egy szereplőt a saját mindennapjaiknak.

Bevarrt olvasó (Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress: Fenevad 4. – A kiválasztott)

Szerző b.aletta On the

Mielőtt kinyitom a Monstresst, sosem tudom, hogy pontosan mivel kezdődik az újabb kötet – erőszakkal, múltidézéssel vagy valami aranyossal –, de az biztos, hogy nagyon esztétikus és átgondolt lesz. A negyedik, A kiválasztott című gyűjtemény a 19. fejezettel kezdődik, amelynek bal oldalon látható címlapján a páncél, fémszerkezet, fegyver kerül a fókuszba a szereplők ruházata és tárgyai révén, míg a jobb oldali első, egész oldalas panel a csecsemő Kippát, a kisrókát ábrázolja. Az erőszak jelképei és a gyermek ártatlansága erős ellentétet képez az oldalpáron, ami megalapozza az egész kötet hangulatát, hiszen a harc és szülő-gyermek viszony a kötet fő tematikája. Sana Takeda és Marjorie Liu duója nemcsak az első oldalakat tervezi meg részletesen a hatás érdekében, hanem az egész kötetet áthatja az aprólékos kidolgozás.

A negyedik kötet ismét új történetszálakat és titkokat hoz, ami kissé sematizálttá teszi a kötetet, hasonlóan épül fel, mint a korábbiak. Az első fejezetben Kippa kap nagy jelentőséget. Eddig a cuki útitárs volt, aki gyermekből felnőtté kezdett válni, viszont a nyitó oldalak új megvilágításba helyezik a kisróka szerepét a történetben, érezhetően fontosabb figura. A történetbe aktívan belép Maika apja is, akivel meglehetősen problémás a főszereplő kapcsolata. A narratív ismétlődés ellenére mégis izgalmas a kötet, ami megint csak a vizualitásból fakad. Sana Takeda aprólékosan megtervezett paneljei rengeteg apró pluszinformációt kódolnak. Az egyik legszembetűnőbb, amikor Kippa egy régi barlangba kerül. A falat rajzok borítják, amelyek olyanok, mintha egy próféciát ábrázolnának: a Monstress főbb szereplői jól dekódolhatóak ezeken a képeken. A másik eset egy hálószoba-jelenetet mutat be, ahol első ránézésre a hasonlóság miatt Maika és nagynénje könnyen összetéveszthetővé válik. Az apróbb testi jegyek – konkrétan az eltérő sebek – segítenek elkülöníteni, hogy melyik panelen ki látható. Itt a szöveg helyett a vizualitás veszi át a mesélés szerepét és a szereplők érzéseinek megismerését.

A vizualitás másik érdekes aspektusa, hogy nem enged a világ minden pontjához hozzáférést a befogadó számára. Akadnak olyan panelek, amelyeken az olvasó számára ismeretlen, fiktív írás jelenik meg, csak sejtései lehetnek, hogy mit jelentenek. A fejezetek végén található Tam Tam professzor-féle informatív blokkok – amelyek ebben a kötetben már nincsenek minden fejezetben – éppen ellenkező funkcióval bírnak. Szinte bevarrják az olvasót azzal, hogy az idős macskaprofesszor a cicáinak beszél, akik háttal vannak az olvasónak, így a befogadó szinte eggyé válik az előadás hallgatóságával. A tudást gyűjtő kiscicák más szempontból is az olvasó pozícióját képviselik. A Tam Tam professzorhoz kötődő oldalak gyakran valamilyen vizuális tartalmat ábrázoltak már a korábbi könyvekben is (például plakátot, térképet, rajzot, könyvet), amit nemcsak az olvasó, de a képregény figurái is néztek és értelmeztek, akárcsak a befogadó. Ebben a kötetben a Sámáncsászárnő hagyományos ábrázolástól való eltérésének dekódolása történik meg az előadás keretében, egy másikban pedig egy szörnyekről szóló könyv oldalaiba nyerhetünk betekintést. Az utóbbi szövegének szervezőereje a mi és a másik retorikára épül, ahol a macskák jelentik a másságot. Olvasóként azért is érdekes ez a rész, mert a macskák olvassák az emberek által írt szöveget, vagyis a másiknak tartott csoport önmagáról olvas egy eltérő szűrőn keresztül. Másrészt azért is érdemel figyelmet, mert bár más viszony jelenik meg a cicákhoz, mint a kultúránkban, mégis felismerhetünk mémesedett megközelítéseket: „A Macska veszedelmes csábító, óvakodjunk nagy szemüktől, amellyel állítólag hipnotizálni képesek egyes legyengült Embereket.”

„Az Idő beleszeretett a Sorsba.” (Erin Morgenstern: Csillagtalan Tenger)

Szerző Bálint Zsófi On the

Az Éjszakai cirkuszhoz hasonlóan  nehéz megragadni, hogy pontosan miről szól Erin Morgenstern második regénye, a Csillagtalan tenger. Talán a történetekről: egyről vagy többről, összefonódó és széttartó, összekuszálódó, olykor kibogozhatatlan vagy elenyésző történetekről. Az Agave 2020-as kiadásának ajánlója találóan fogalmaz, hiszen a Csillagtalan Tenger valóban „egy könyvrajongókhoz írt szerelmes levél”, megtalálható benne minden, amiért szeretünk olvasni: fantázia, érzelmek, kaland, elmélkedés a történetmondás fontosságáról és szerepéről. Mint a regényben is szerepel: „Ez a hely egy szentély a történetmesélők, történetőrzők és a történetek szerelmesei számára.” (11)

A kötet cselekménye Zachary Ezra Rawlins kalandjait követi, aki az egyetem könyvtárában a múltja egy részletét megörökítő könyvre bukkan. A könyv rejtélyének és szimbólumainak nyomába ered, hogy felkutassa a mesékben szereplő Csillagtalan Tengert és a titokzatos Kikötőt, ahol minden könyvekből és elmesélésre váró történetekből áll. Kutatása során lassan ráébred, hogy feladata sokkal több, mint saját szerepének felgöngyölítése, mivel sorsa összefonódik mind a hely jövőjével, mind az egymástól tragikusan elválasztott Idő és Sors szerelmi mítoszával.

Noha a regény középpontjában Zachary kalandjai állnak, az elbeszélések közé rengeteg rövid mese ékelődik, történetek a történetben, amelyek mind a Csillagtalan Tenger rejtélyes világához kötődnek. Mitológia, eredetmítosz, a hely múltja és jelene: mesék kalózokról, történetszobrászokról, tragikus szerelmekről. Morgenstern ismét világirodalmi hagyományokra támaszkodik. Merít például C. S. Lewis, Neil Gaiman, Lewis Caroll munkásságából, illetve felhasznál számos népmesei (aranyerdő) és mitológiai motívumot is (megszemélyesített Hold, Sors és Idő). A szöveg legszebb részei az eredettörténetek és a gyakran töredékes, mozaikszerű meserészletek. Az írónő leírásai, hasonlóan Az Éjszakai Cirkuszhoz, gazdag, részletes képekben bontakoznak ki. Az olvasó szeme előtt festményszerűen jelennek meg a Kikötő arany színű termei a plafonig érő könyvespolcokkal, macskákkal és labirintusszerű folyosókkal.

Ugyanakkor az élvezetes fantáziavilág túlzottan aprólékos leírása és a beékelődő történetek töredezetté, nehezen követhetővé teszik a kötet feltételezett fókuszában álló Zachary-szálat. A regény számos szimbólumának megfejtését a szerző az olvasó fantáziájára bízza. A melléktörténetek, bár gazdagítják a Csillagtalan Tenger világát, de sok esetben lezáratlanok, vagy csak több száz oldallal később kapunk rájuk magyarázatot. Nem segít ezen a mozaikszerű, töredezett szerkesztés sem, ahogy egyik szálról a másikra ugrálunk, illetve a rengeteg metafora, aminek köszönhetően az olvasó jegyzetelni kénytelen vagy egyszerűen feladja, hogy mindent megértsen.

Elmosódó határok (Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik)

Szerző b.aletta On the

Vannak könyvek, amelyek a megjelenés előtt rengeteg műfaji, tematikus címkét kapnak. Ezek vagy segítenek abban, hogy az olvasók könnyebben felfedezzék a terméket a piacon, vagy félrevezetik a közönséget. Az utóbbi kétélű fegyver: okozhat csalódást és meglepetést. Tamsyn Muir első, eredetileg 2019-ben megjelent regénye, a Gideon, a Kilencedik talán kevésbé találkozik azokkal a címkékkel, amelyek pozícionáljak a piacon. LMBTQ? Részben, bár a téma kedvelőinek csalódást fog okozni. Sci-fi? A történet környezete, díszlete igen, viszont a cselekményt tekintve nem. Ami valóban érvényesül a címkék közül, az a fantasy és a nekromanták. Muir regénye olyan, akár a főhőse. Ahogyan a koponyasmink alatt és az eljátszott rítusok marketingje ellenére Gideon közel sem egy rideg vagy szektás személyiség, úgy a regény sem igazán tekinthető sci-finek vagy LMBTQ-nak.

A regényben kilenc Ház van, Gideon pedig annak a Kilencediknek a tagja, amely sokkal elzártabb, konzervatívabb és hagyománytisztelőbb a vallásából adódóan. A Házak különböző erősségekkel, eltérő nekromantaképességekkel rendelkeznek – a Kilencedik nekromantája, Harrowhark Nonagesimus apró csontokból tud csontvázakat növeszteni. A sztori a Kilencedik Ház bolygóján indul, megismerjük a két főszereplőt és a versengő, viszálykodó kapcsolatukat. A regény fokozatosan vezet be a Ház hierarchiájának és a nekromanta pozíció megismerésébe. Ez a bonyodalom kibontakozásával válik hasznossá, hiszen hirtelen nem egy, hanem hét további, hasonló felépítésű Házzal találkozhat az olvasó. Mindből két-két szereplőt ismerhetünk meg: egy nekromantát és a lovagját. A Kilencediknél ez Harrow és Gideon, Az Első, de esetükben a két szereplő dominanciája nem érvényesül, hiszen ez a Császár Háza, ami a többi fölött áll. 

A cselekmény lényegében a körül forog, hogy a Házak egy új, a Császár elitjeit jelképező Lyctor pozíciót szeretnének elnyerni, amelyért bizony meg kell dolgozniuk. A versengés során néhányan az életüket vesztik, ami elindít egy krimire emlékeztető szálat. Bár a nyomozásnak is van szerepe a történetben, de inkább a versenyszellem hajtja a szereplőket, nem pedig az elkövető megtalálása. A műfaj kódjainak beemelése is mutatja, hogy Muir játszik a különböző zsánerekkel és trendi témákkal. Viszont ahelyett, hogy kategóriákba sorolnánk, miszerint ez a kötet krimi, sci-fi, LMBTQ vagy fantasy tizen-, huszonéves szereplőkkel – ami a YA- vagy NA-hagyományt felidézheti – inkább hibrid, szinkretikus műként érdemes tekinteni rá, ahol különböző műfajok motívumai érvényesülnek.

A szörnyek bennünk lakoznak (Limpár Ildikó (szerk.): Rémesen népszerű)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

A Limpár Ildikó szerkesztette Rémesen népszerű a kortárs magyar popkultúra-kutatás kiemelkedő műve, amelynek szerzői közérthetően, de tudományosan megalapozott értelmezési keretben fejtik fel, hogy a horrorban, a weird irodalomban, a képregényekben, valamint a tudományos-fantasztikus és fantasyregényekben, illetve -filmekben megjelenő szörnyalakok a puszta elrettentésen és édes borzongatáson túl milyen kulturális jelentéssel bírnak. De a kötet tizenkét tanulmányát nem tudom a kritikus hideg, elemző tekintetével olvasni – a tizenegy szerző között barátaim, témavezetőm, opponensem, kritikuskollégáim, mentoraim is helyt kapnak, ami egyszerre dobogtatja meg a szívemet, és hívja fel az olvasók figyelmét a magyar popkulturális kutatások áldatlan állapotára, mivel más, hasonló méretű és történelmi fejlődésű országhoz képest is igen csekély (még?, már?) Magyarországon azon tudósok száma, akik a médiapiac legnagyobb horderejű műfajait kutatják. Hiszem azonban, hogy a bölcsészettudományok szférájában kevésbé járatos olvasó is minden tanulmányban fog találni valami meghökkentőt és elgondolkodtatót, ami után már más szemmel fog nézni szeretett filmjeire, sorozataira, könyveire.

A kritikai kultúratudomány szörnyetegekkel foglalkozó kutatói között széles körű egyetértés van abban, hogy a fantasztikus szörnyszülöttek megalkotásával az írók és művészek mindig az adott kor társadalmi feszültségeit, félelmeit próbálják megtestesíteni, hiszen a popkultúra akkor igazán sikeres és marad emlékezetes, ha az emberi psziché bugyraiból feltörő rettegés mellett az adott társadalmat foglalkoztató történelmi és filozófiai kérdések, szorongásra okot adó események is beleszövődnek egy-egy szörny alakjába. A monster studies arra vállalkozik, hogy egyensúlyt teremtsen azon értelmezések között, melyek szerint a szörny erejét egy tudatalatti, mély evolúciós rétegekbe is lenyúló, ösztönszerű viszolygás adja, és azok között, amelyek rámutatnak, hogy a mű keletkezése hogyan reflektál azokra a létbizonytalanságokra, amelyekkel a szörny közönsége szembetalálja magát a mindennapi életben.

A hibriditás, a különféle, jól elhatárolt kategóriák egymásba olvadása talán az egyik legfenyegetőbb formája a szörnyűségnek. Az ember ugyanis szeret világos, tiszta fogalmi kategóriákban gondolkodni („ez ilyen, de kicsit sem olyan”), és minden, ami az elméjében bonyolítja, összemossa ezeket a tiszta kategóriákat, az az egész rendszer hitelességét, és így a szilárd(nak hitt, valójában folyamatosan változó) világképünket rombolja. A matematika nyelvén ezt kis egyszerűsítéssel nevezhetjük boole-i logikának, az antropológia és szociológia terminusával pedig bináris oppozíciónak, amelyben a különféle kategóriák egymástól való eltérésükben ellentétpárként rajzolódnak ki. E szerint a logika szerint mindenről egyértelműen megállapítható (akkor is, ha a valóság bonyolultabb), hogy melyik kategóriába tartozik. A szörny pedig hibrid, is-is volta révén a kategóriák dobozait önfeledt tombolással töri pozdorjává.

Köldökzsinór és Szentháromság (Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress: Fenevad 3. – Rejtek)

Szerző b.aletta On the

A Monstress-sorozat harmadik részéről, a Rejtekről ugyanaz jut először eszembe, mint az első kettőről: Marjorie Liu és Sana Takeda képregénye egy vizuális élmény. A pasztellszínek, az emberi és állati testrészek keveredése, az aprólékosan kidolgozott és a kultúrát tükröző belső terek és tárgyak az ismerősség érzetét keltik. A paneleken felerősödő steampunk elemek viszont azt sugallják, hogy Maikával együtt új helyszínre ér az olvasó.

Maika és útitársai Pontosba érkeznek, a város jelentősége pedig abban áll, hogy a korábbi háború során a védőpajzsa által menedéket tudott biztosítani a menekülteknek. Maikára hárul a feladat, hogy ismét mozgásba hozza a szerkezetet, viszont a felkészületlensége miatt elrontja, így a Sámáncsászárnő városban található laborjába kell mennie az új alkatrészért. Mindeközben Pontost támadják, és összecsapás alakul ki.

A történet kevésbé érdekes, bár ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jó a kötet. Inkább arról van szó, hogy a megismert karakterek személyiségfejlődése, egymáshoz való viszonya egészen más a Rejtekben. Maika például szelídebbé válik, az érzései valamivel nyíltabban mutatkoznak meg. A kis rókafigura, Kippa már nem egy félős, oltalomra váró kölyök, hanem éppen ellenkezőleg, bátran kiáll a sajátjaiért, és keresi, hogyan tud tenni értük. Mindez vizuálisan is jól leképződik, hiszen nem bújik mások háta mögé védelmet remélve, hanem aktív szereplőként keresi, hogyan tudja biztosítani a fajtája túlélését. Kippa tevékenyebb szereplése a rókanép helyzetébe is betekintést enged, viszont újabb rejtélyeket hoz magával a története. Mindez másik útitársukkal, a nekomantákhoz tartozó Rennel is összekapcsolódik, aki a mindentudó tanácsadó helyett ugyancsak új pozícióba kerül. Míg Kippa által a rókák társadalmából láthattunk életképeket, addig Ren a nekomanták irányába nyitott meg egy új, kérdésekkel teli szálat.

A legkisebb óriás lázadása (Hubert & Bertrand Gatignol: The Ogre Gods v1 Petit)

Szerző bobzenub On the

Petit, az Ogre Király fia, a nemesi klán legkisebb óriása. Alig nagyobb egy egyszerű embernél, így ő a legújabb előjele családja fokozódó hanyatlásának, aminek következtében minden nemzedék egyre kisebbre nő az előzőnél. Apja szégyenében megölné, ám az anyja a vérvonal megújulásának lehetőségét látja benne, hiszen Petit képes lehet az emberekkel új utódokat nemzeni, éppen úgy, ahogyan az óriások dinasztiájának őse, az Alapító tette egykoron. Kétségbeesésében az anya Desdée nénire, a klán legidősebb tagjára bízza a gyermeket. Desdée kegyvesztetté vált a király előtt az emberek iránt érzett szeretete miatt, és a kastély egy elhagyatott szárnyában él a családtagjaitól elzártan. A The Ogre Gods világában az emberek nem többek az óriások szolgáinál és táplálékánál. Desdée útmutatása ellenére Petit-t az édesanyja időnként titokban meglátogatja annak érdekében, hogy bevezesse a családi hagyományokba, beleértve az ezzel járó kegyetlen ösztönök kiélésébe is. Petit úgy lép hát be a felnőttkorba, hogy az anyai neveltetése által szerzett étvágy és a nagynénjétől tanult együttérzés között örlődik. 

Sokáig kétkedve fogadtam az olyan műveket, amik kijelölnek egy fantasztikus koncepciót, és a lehető legnagyobb részletességgel, ám a mitológia vagy a zsánerhagyomány által meghatározott kontextusából kiemelve, kizárólagosan, azaz más koncepcióktól függetlenül térképezik fel azt. Ez a fajta világépítés a képregények terén leginkább Japánban figyelhető meg (lásd: Tokyo Ghoul, Demon Slayer, Attack on Titan). Alapvetően nem a feldolgozott tradíció enciklopédikus kidolgozottságát hiányoltam az ilyen művekből, sokkal inkább azt éreztem, hogy a kiragadott elemek egyedi feldolgozása gyakran öncélúnak bizonyult, és reflexió híján nem gazdagította a hagyományt, inkább csak kisajátította azt. A The Ogre Gods tetralógia bár elsősorban az óriások koncepcióját járja körül, mégsem esik bele ebbe a csapdába. 

A képregény több irodalmi tradíciót is egyesít magában: az ókori görög és északi mitológiát, kora középkori francia folklórt, XVI. századi szatírát (François Rabelais), újkori pikaresz regényt (Voltaire, Jonathan Swift), valamint a XX. századi epikus fantasy-t. Ez a keveredés kifejeződik a cselekmény elsődleges helyszínéül szolgáló palotakomplexum változatos építészeti stílusában is (klasszikus ókori, bizánci, gótikus és barokk elemek keverednek egymással). A palota korszakokon át egyre csak bővült annak érdekében, hogy megfelelő szállást nyújtson a gyarapodó és annak fénykoráig méretükben is csak egyre hatalmasabbra növő óriás-dinasztia számára. A kastély a képregény cselekményének idejére kietlen, romos mauzóleummá züllött, ami egyszerre fenséges és gyászos, így a gótikus regénnyel is némi rokonságot mutat. 

„Valamit véget ért, és valami új kezdődik” (Andrzej Sapkowski – A tó úrnője: Vaják 7.)

Szerző b.aletta On the

Rég voltam ennyire csalódott egy regényt elolvasva. Andrzej Sapkowski minden egyes kötettel mutatott valami újat, amit aztán az egész regényben a végletekig kihasznált és forgatott, így annak ellenére, hogy a történet színvonala részről részre esett, mégis izgalmas maradt. A sorozatban a szláv mitológia is fokozatosan a háttérbe szorult a kelta és angolszász kultúra előtérbe kerülésével. A hetedik kötetre csúcsosodott ki a történet gyengesége és a folklór forrásának megváltozása, de a legszomorúbb, hogy ebben a szövegben semmi nem maradt az előző részek invencióiból. Egy hosszú, unalmas, inkoherens lezárásszerűséget kap az olvasó, ahol a kötetek során felvetett társadalmi, kulturális kérdések eltűnnek. Mintha nem lett volna az előző hat kötet, ami megalapozott egy világot és egy világ problémáit. A Vaják hetedik része, A tó úrnője egy szinte szokványos fantasy lett: vannak a jók és vannak a rosszak.

Néhány résznél azért még átüt Sapkowski zsenije, és felvillan a lehetőség, hogy ismét fejest ugorhatunk a szláv folklórba, a keserédes, vajákok lakta világba. Ilyenek a Toussaint-ban játszódó jelenetek, amelyek szinte maradéktalanul kiválóak. Vagy kezdetben a Merlin-mondakör beemelése is izgalmas, de hamar elfárad, a kötet felénél eltűnik, aztán a zárlatban szinte súlytalanul ismét előkerül. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni az ötlettel, egyszerűen csak kifújt a szál, igazi elvarrást sem kapott, helyette terjengős háborús fejezetek sorjáztak, amikben Sapkowski már semmi újat nem tudott mutatni, sőt, valójában visszalépést láthatunk bennük.

A kiemelt két szál már a kötet elején feltűnik, és éppen ezért ígéretesen indul a kötet. Az olvasó gyorsan bevonódik, gondolkodik, nyomoz, hogy pontosan mik is ezek az új irányok. A Toussaint-i szál kerek, szépen lezárt, bár az unalmasabb pillanatokban a gondolat vissza-visszatér az olvasás során a királyi udvarba a korábban megismert szereplőkhöz. Ezzel szemben a Merlin-mondakörre épülő felületes zárlatot kapó szál több figyelmet érdemelt volna a narrációja és a kérdésfelvetései miatt. Az alaphelyzet szerint – és a kötet is erre építve kezdődik – Nimuéhoz egy álomlátó varázslónő érkezik, akivel együtt próbálják megfejteni Ciri igazi legendáját, a valós eseményeket. A valóság és a fikció, a monda és a történelem, illetve a győztesek által írt narratívák kérdésével játszik el ez a rész, amelynek a pikantériáját az adja, hogy számunkra ismert népcsoportokra hivatkozik a szöveg, mint például a szászok, piktek, írek. Utólag izgalmassá teszi a hatodik kötet mottóit, ahol már nem csak a regény világának fiktív könyveinek idézetei állnak, hanem Sapkowski létező munkákból is átemelt részeket.

Amitől a csontok is életre kelnek (Huszti Gergely: Mesteralvók viadala)

Szerző minka On the

A fekete színű Mesteralvók hajnala kötet után a második rész, a Mesteralvók viadala fehérben, nem kevésbé lenyűgöző borítógrafikával került a könyvesboltok polcaira. A két könyv gerince remekül mutat egymás mellett; aki pedig olvasás után alaposabban szemügyre veszi a borítók aranyszínű motívumait, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a mesteralvók világában semmi sincs véletlenül. Az átgondolt külső láttán joggal feltételezi az olvasó, hogy hasonló tudatossággal felépített történetet tart a kezében, Huszti pedig ennek az elvárásnak mindkét kötetben eleget tesz. Az első rész lassú, aprólékos építkezéséhez képest azonban a második részben igencsak felpörögnek az események: az egymástól elszakított családtagok újra találkoznak, a szemben álló felek drámai csatában mérik össze erejüket, a szabadjára engedett varázslattól pedig még a holt mesteralvók csontjai is életre kelnek. Mi mást várhatna az olvasó egy fantasy duológia befejező kötetétől? Nos, én vártam volna a Mesteralvók hajnalában megismert részletgazdag építkezést, a gondolati játékokat és a kifordított előfeltevéseket is. A második kötetben azonban nincs idő a részleteken töprengeni: a hangsúly egyértelműen a mozgalmas jelenetek és drámai fordulatok felé tolódik el. 

Ennek megfelelően a történet szintjén a Mesteralvók viadala maradéktalanul megválaszolja az első kötet cselekményéből fakadó kérdéseket. Megtudhatjuk, hogyan került Milán haverja, Koffer a mesteralvók világába és mire készül ott, újabb részletek derülnek ki Admira szüleinek múltjából, többet tudhatunk meg a korhosi kormányzó család nézeteltéréseinek hátteréről és természetesen a csontcsipkéző rend évszázados titkaiba is beavatást nyerhetünk. A szereplők találkozásain keresztül újabb kapcsolódási pontok alakulnak ki a két világ között, és ezek a jelenetek az első kötetből már jól ismert, de továbbra is friss és szórakoztató, a világok közti eltérésekre rájátszó nyelvi humorral társulnak. Ráadásul a Mesteralvók viadalában olyan szereplők is egyre gyakrabban bukkannak fel közös jelenetben, akiknek saját nézőpontjuk van (láthatjuk például Milánt Vulgarus szemszögéből), így lehetőségünk van őket a másik világ lencséjén keresztül is szemügyre venni. Bár az események nagy része ebben a kötetben a mesteralvók világában játszódik, az ilyesfajta szembeállítások továbbra is fenntartják a mi világunkkal való párhuzamot. Hasonló célt szolgálnak Milán visszaemlékezései a családjára, sőt a történet vége felé egy egészen konkrét (és a szövegből ennél fogva kiszóló) utalást is találunk a 2020-as évre.

Oldalak