fantasy

Jelenlegi hely

Egy világ a hős bukása után (George R. R. Martin – Fekete lapok)

Szerző JKR On the

George R. R. Martin (szerk): Fekete lapokBevallom, az antológiákat némi távolságtartással kezelem, hiszen ahány író, annyi stílus és történetvezetési módszer létezik. Így pedig elkerülhetetlen, hogy az olvasó egymáshoz viszonyítsa a különböző írásokat, vagy éppen rangsorolja őket. Én is állandóan ebbe a hibába esek – ha ezt lehet hibának nevezni – és gyakran előfordul, hogy bizonyos történeteket egyszerűen átlapozok, mert nem érzem olyan jónak, mint a másik művet. Ilyenkor viszont marad bennem némi hiányérzet, hiszen tudom, nem olvastam el mindent, nem lettem teljesen a könyv világának ismerője.

Szerencsére a Fekete lapok nem ebbe a kategóriába tartozik, és a kötet vége felé fellélegezhettem: végre, minden történet a helyén van. Ha nem tudatosítom magamban, hogy nem csak egy író művét olvasom, talán fel sem tűnik, hogy több szerző munkájából áll össze. Az egyes részek tökéletesen belesimulnak a nagy egészbe, egyik fejezet sem lóg ki a sorból. Az pedig különösen elismerésre méltó, hogy mindegyik igényes stílussal van megfogalmazva.  

A George R. R. Martin nevével fémjelezett könyv alaptörténete szerint a II. világháború után, 1946-ban egy földönkívüli vírus sújt le New Yorkra. A lakosság nagy része életét veszti, míg mások, ahogyan a könyv fogalmaz, „húznak egy lapot”. A szerencsésebbek a DC és Marvel világára emlékeztető, csodálatos emberfeletti képességekhez jutnak: van, aki hatalmas tárgyakat tud megmozgatni, mások gondolatolvasóvá válnak, de akad olyan is, aki bárki tudatát a sajátjába tudja olvasztani és még hosszasan lehetne sorolni. Rájuk használják az „ász” megnevezést. Különleges képességeik miatt a kormány mindent megtesz azért, hogy besorozzák őket. Emellett van hátsó szándékuk is: mivel félnek tőlük, igyekeznek az ellenőrzésük alá vonni minden ászt.  

A disztópiák köszönik szépen, jól vannak (Jonathan Strahan – Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017)...

Szerző Csarliprinc On the

David Strahan: Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017...vs. Isaac Asimov/Martin H. Greenberg: Gyilkos idő (1953)

Ha valaha rám bíznák egy időkapszula összeállítását, ügyelnék rá, hogy a föld alá süllyesztett adathordozókon az enciklopédiákon, tudományos és vallási szövegeken túl mindenképpen kapjon helyet a korszak sci-fi termésének legjava is – nincs még egy zsáner ugyanis, amely plasztikusabban tükrözné azt, hogy milyen kérdések foglalkoztatták és milyen félelmek nyomasztották azt a generációt, amely a kapszulát a föld alá temette.

Fenti tételre nincs jobb bizonyíték annál, mintha egymást követően ütjük fel az Isaac Asimov és Martin H. Greenberg által az 1953-as év tudományos-fantasztikus terméséből best-of jelleggel összeállított novella-antológiát (Gyilkos Idő, magyarul megjelent: Maecenas kiadó, 1988) és a hatvannégy évvel későbbi, Jonathan Strahan által szerkesztett párját (Az év legjobb science-fiction és fantasy novellái 2017, GABO kiadó, 2017), mely a fantasyra is kiterjesztette a merítést.

A különbség két emberöltőnyi, és úgy tűnik, hogy a Gyilkos idő univerzumában – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen például Theodore Sturgeon elbeszélése, az E kettő kell neki, mely az akkoriban még tabunak számító homoszexualitást állítja a középpontba – mindent felülírt az atomháború rémképzete, az aggodalom, hogy az emberiség legfeljebb egy gombnyomásnyira van a teljes pusztulástól. A novellák zömében így vagy úgy a hétköznapi ember által nem befolyásolható, de mindent felemészteni képes hatalom áll a középpontban, még ha nem is mindig direkt módon – az írók olykor istennel, olykor a földönkívüliekkel, vagy egyetlen, korlátlan hatalmú gyerekemberrel helyettesítették be a gombafelhőt. A lényeg azonban ugyanaz maradt: mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, méghozzá az emberiség történetében először olyasvalaminek, amihez még imádkozni is teljesen felesleges.

Nagy kaland Kis-Avrynban (Michael J. Sullivan – A koronatorony)

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Michael J. Sullivan: A koronatoronyHadrian Blackwater és Royce Melborn olyanok, mintha a fiaim lennének. Egymás tökéletes ellentétei, a másik idegeire mennek, mégis kitartanak egymás mellett jóban-rosszban (de többnyire rosszban). Majdhogynem “születésüktől” fogva ismerem őket, hiszen az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az, aki az elf nyelven riyria, azaz “páros” névre hallgató duó első kalandját magyar nyelvre ültethettem zöldfülű fordítóként. Öt éve már, hogy botladozva – és a Trónbitorlókba újra belelapozván merem állítani, hogy helyenként különösen szép megoldásokkal – elkísérhettem Royce-ékat nagy útjukra, és útközben megismerkedjek Myronnal, az eidetikus memóriával rendelkező pappal, a klasszik legkisebbfiú-poronttyal, Alrikkal, Percy Bragával és Ezrahaddonnal, az ezeréves rabságban sínylődő mágussal.

Ennek fényében sóvárgó, epekedő nosztalgiával fogtam a hatkötetes Riyria-krónikák első előzménykötetébe, A koronatoronyba. Mielőtt kinyitottam volna a könyvet, tudtam, hogy valami jófajta heist-történetet várhatok, valamit, ami összekovácsolja a cinikus tolvajt és a megkeseredett, sokat látott zsoldost, akinek a szíve aranyból van, és ezt maradéktalanul meg is kaptam. A szereplőkkel úgy jártam-keltem Avryn világában, mintha gyermekkorom nyaralásainak helyszíneire tértem volna vissza, és azok a nagy síkságok, vadregényes fenyvesek, mély barlangok újra megelevenedtek előttem. Talán minden kissé apróbbnak tűnt, ahogy felnőttem, de régi ismerősként köszöntöttem Delgos, Hintindár, Melengár vagy Warrik nevét. (Az a kezdet kezdetétől deklarált célom volt, hogy a túlságosan is angolszászos vagy sztenderd fantasy hangzású neveket kicsit magyarítsam, ékezetekkel lássam el őket, ahogy én magam is ejteném őket.)

Általános megdöbbenésemre az eredettörténetben sokkal több volt a mostanában divatos, sötétebb hangvételű, “gritty” fantasy-jegy, mint a Riyria-hexalógiában. Annak idején Sullivan egyik nyíltan vállalt célja az volt a Riyriával, hogy hátat fordítson az öldöklős-belezős-szeretkezős, antihősöktől hemzsegő, szürke és fekete morális sivatagban túlélésért küzdő fantasykliséktől, és visszatérjen egy tisztább, nemesebb erkölcsű középkorba. Ugyan igaz az, hogy az eredeti hatosfogatban is hullottak az emberek, és ha szexjelenetek nem is voltak, bizony időnként előkerült az érzékiség (ha más nem, Gwen DeLancey karakterén keresztül), de ez eltörpül amellett, amit A koronatoronyban olvastam. Senki se számítson A tűz és jég dala-szintű kendőzetlenségre és szabadszájúságra, de tény, ami tény, az előzményregény keményebb húrokat penget, sokkalta mélyebb, keserűbb világot ábrázol, amiben megjelenik a nemi erőszak, az értelmetlen öldöklés, a machiavellista önzés.

Geralt és Yennefer szíven ütő kettőse (Andrzej Sapkowski – A végzet kardja: Vaják 2.)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski: Vaják – A végzet kardjaNagy elvárásokkal és izgalommal kezdtem olvasni Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának második kötetét, A végzet kardját. Sajnálattal konstatáltam, hogy az első kötet – melyről itt írtam – klasszisokkal jobban sikerült. A világ még mindig izgalmas és magával ragadó, rengeteg felfedeznivalóval, de maguk a történetek az előző kötethez képest gyengék lettek.

A kötet bizonyos mértékben a korábbi rész szerkesztési módját tükrözi, hiszen hat novella alkotja, az egyes történetek között eltelt idő pedig szintén megállapíthatatlan. A végzet kardjában a kalandok nem a világ árnyalását szolgálják, hanem inkább Geralt kapcsolatrendszerének feltérképezését, illetve személyiségének mélyebb körvonalazását. Mindkét kötetre jellemző, hogy a novellacímek gyakran tézisként szolgálnak, amelyek az elbeszélés végére vagy megdőlnek vagy bebizonyosodnak (Renfri története, A kisebbik rossz is hasonló logika szerint épült fel).

Az első novella A lehetőségek határa címet viseli, amely (a korábbi kötetben már megismert) Yennefer és Geralt bonyolult szerelmi szálát szövi tovább egy különböző személyiségekből álló csapat sárkányvadászatával összekötve. Ez így talán egészen érdekesnek hangzik, de az izgalmas kezdet után – úgy nagyjából a történet felétől – valami félrecsúszott, és egy kaotikus tetőpont „csúcsosodott ki”, amelyen a befejezés is csak némileg tudott javítani. A Jégszilánk sem sikerült sokkal jobban, másról sem szól, csak Geralt és egy varázsló Yenneferért folytatott harcáról, valamint a nő vajákra tett hatásáról. Az érdekesebb epizódokban a szerző a vajákokról, mutációkról és Geraltról csepegtet több információt. Elsősorban arról, hogy (a közvélemény szerint) Geraltnak nem lehet(né)nek érzelmei, mert „egy előre beprogramozott, akarat nélküli gólem” (40.). Ezek alapján érzései mimetikus viselkedési foszlányok, hiszen a mutáció következtében csak utánozni tud, valódi érzéseket képtelen megélni. Az elbeszélés központi téziseként is ez a gondolatmenet funkcionál, érdekes kérdésfelvetése miatt pedig várom, hogy milyen újabb irányt vesz.

Az örök tűz üdítően hat a Yennefer-Geralt szappanopera után, hiszen végre történik valami. Megismerhetjük közelebbről Novigrad városát, amelynek utcái a Witcher 3. játékosainak nem idegen terep, valamint Dudu és Geralt találkozásának története is feltárul, de Vimme Vivaldi, a törp bankár is bemutatkozik. A történet során a szerző fontos témákat érint, kibontakoztatja közgazdasági szemléleteit, ír a faji megkülönböztetésről, az urbanizációról, valamint az ezzel járó alkalmazkodásról. Ebben a szövegben már érzek valamiféle javulást az előzőekhez képest, könnyebben meg tudott fogni, bár öreg barátomat, a keresőt is segítségül hívtam, hogy egy-két gazdasági fogalmat értelmezni tudjak.

Boszorkánnyá válni nem csak játék és mese (Terry Pratchett – Égből szőtt kalap)

Szerző Csarliprinc On the

Terry Pratchett: Égből szőtt kalapBe kell valljam, a kezdetektől fogva nem tudok mit kezdeni a young adult-jelenséggel. A dolgot persze könnyen le lehetne zárni azzal, hogy ez – negyven felé közelítve, ami kis hazánk statisztikáit nézve már vígan a B-oldal –  nem is nagy baj, mivel nem nekem írják a zsánerbéli regényeket, másrészről viszont nem vagyok még olyan vén, hogy ne tudnám könnyen felidézni a tinédzserkoromat.  Ez utóbbi körülményből kifolyólag pedig biztos vagyok benne, hogy a húsz évvel ezelőtti önmagam bőszen kikérte volna magának, ha egyfajta majdnem-felnőttként kezelik, akinek még nem fejlődött ki rendesen az agya, és ezáltal simán elfogadja, ha bonyolult kérdésekre sekélyes  és sokszor hazug választ kap.

Pedig ha jó tanulóhoz méltón a történelmi előzményekkel kezdjük, azt látjuk, hogy nem volt ez mindig így.  A zsáner első fecskéi között – ideértve azt is, amit eleve a szépreményű fiatalságnak írtak, és azt is, ami csak néhány évtized múltán  került át az ő részlegükre a  könyvtárak felnőtt szekciójából -  olyan címek vannak, mint a Szép remények vagy a Két város meséje Dickenstől, a Huckleberry Finn vagy a Tom Sawyer kalandjai Twaintől (Istenem, hányszor alkalmaztam életemben a kerítésfestős trükköt másokon, és rengetegszer bejött) de hosszan sorolhatnánk a neveket Stevensontól Kiplingen át C.S. Lewisig.  Valahol vicces és szomorú egyszerre, hogy  a zsánerbéli fősodort manapság világító rinyavámpírok, és a Romana-füzetek hasábjairól átigazolt  tinihősnők karakterei fémjelzik.

Kivételek persze mindig akadnak: ehhez azonban nem árt, ha történetesen zseni az ember, aki tollat ragad. Bizony mondom néktek, itt van a kutya elásva: ha az író elég tehetséges, gond nélkül meg tudja szólítani ugyanazzal a regénnyel a fiatalabb  és az érettebb korosztályt is  (ez utóbbiaknál persze nem árt, ha képesek némi önreflexióra, s még fel tudják idézni azt a bizonyos fiatalembert a Duna-partról). Sir Terry Pratchettet teljes bizonyossággal aposztrofálhatjuk zseniként, az Égből szőtt kalap című regény pedig ékes bizonyítéka fentebb taglaltaknak.

Ha máshonnan nem, Neil Gaiman köszöntéséből – tavaly magyarul is megjelent gyűjteményes kötetben az Agavénál – tudhatjuk, hogy a nagy kacagtatóként elkönyvelt író álarca mögött ott rejtőzött egy végtelenül dühös lélek is. Nincs is ebben semmi meglepő, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint gondolkodó ember kétféleképpen reagálhat arra az őrültek házára, ami körülveszi: megtehetjük, hogy befelé fordulunk, vagy –  talán ez a hatékonyabb módszer – azt is, hogy egész egyszerűen kinevetjük. Ez utóbbiban kétséget kizáróan ő volt a kortársak közül a legnagyobb (talán Douglas N. Adams tudta egyedül megközelíteni), aki az embertársai elé tartott görbe tükör kereteként legtöbbször a fantasy nyújtotta szabadságot használta. Pratchettnek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy oltsa egymásba  a szó nemesebb értelmében vett pátoszt a szarkazmussal, s hogy tudálékos komolykodás nélkül, nevettetve meséljen komoly dolgokról. Nála megtalálta a számítását az is, aki csak a habkönnyű burleszket, és az is, aki a magvasabb mondanivalót kereste a botcsinálta varázslók és  tűzrőlpattant boszorkányok kalandjaiban.

2016-os sci-fi és fantasy ajánló a moly.hu közösségétől

Szerző Próza Nostra On the

Molyos sci-fi ajánlóMolyos fantasy ajánló

A moly.hu könyves közösségi oldal felhasználói tíz sci-fi és tíz fantasy regényt ajánlanak a 2016-os év megjelenései közül. A rendszeres olvasókból összeállt zsűri kiválogatta a legjobb könyveket, hogy iránymutatást adjanak a többi „moly” számára, és hogy felhívják a figyelmet az esetleg kevésbé ismert remekművekre is. A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött, ahol a felhasználók szavazatait augusztus 31-ig várják.

Az olvasás és a könyvek köré szerveződő közösségi oldal 2008 óta létezik, azóta több ezer felhasználó jelöli olvasásait, osztja meg a nagyvilággal a könyvekről írt véleményét vagy épp a kedvenc idézetét. Emellett azonban a hasonló érdeklődésű tagok rendszeresen ajánlanak egymásnak könyveket, beszélgetnek, vitatkoznak a művek érdemeiről és gyengeségeiről – így a moly.hu fantasztikus regények iránt érdeklődő tagjaiból az elmúlt években komoly, nem csak virtuálisan létező közösség alakult ki.

Szörny+felhívás=vaják (Andrzej Sapkowski – Az utolsó kívánság: Vaják 1.)

Szerző b.aletta On the

Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság (Vaják 1. – Witcher)

„Tavaly télen Hrobarik herceg, aki nem volt ily kegyes, megpróbált engem felbérelni, hogy keressem meg azt a szépséges leányzót, aki elmenekült a bálból, miután elege lett az ordenáré udvarlásból. Még a cipőjét is elvesztette. Nehéz volt elmagyaráznom neki, hogy ehhez udvari vadász kell, nem pedig vaják.” (132.)

Ha azt mondom, hogy Ríviai Geralt, akkor sokaknak valószínűleg a Witcher játékok jutnak eszébe, nem pedig a lengyel Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata, amely a játék univerzumának forrásaként szolgál. A kötetben egy szétbontott novellába illeszkedik hat önálló történet (közte a címadó novellával), amelyek előzményként vagy a hős visszaemlékezéseként szolgálnak. A szövegek egy-egy megbízás eseményeit mesélik el szarkasztikus, fekete humorral fűszerezve.

A Vaják-sorozat egy feudális világban játszódó fantasy széria, amelyet nemcsak hogy (lengyel) mitikus lények laknak, de bonyolult politikai játszmák tere is, amellyel jelen kötetben csak utalások formájában találkozhatunk. Noha a környezet a feudális rendszert idézi, mégsem kizárólag középkori tudományokkal találkozhat az olvasó; ennél Sapkowski szélesebb spektrumot teremt. Az asztrológia, az alkímia és a mágia mellett fontos szerepet kap az anatómia magas fokú ismerete, valamint a mutációs eljárás. A vaják univerzum “szakterületeinek” terminusai ismerősen csenghetnek az olvasók számára, hiszen napjaink tudományos közegéből származnak. Éppen ez az egybeolvadás teszi nagyon érdekessé a világ felépítését, a feudális viszonyok és napjaink ismeretének találkozása. A legkülönfélébb szörnyek élnek a világban, melyek kiirtására különböző mutagén anyagokkal létrehozták a vajákokat, akik megfelelő ellenszolgáltatásért levadásszák őket. A kötetből csak annyi derül ki, hogy a vajákok teszik a kisfiúkat “mutánsokká” különböző füvek és szerek segítségével. A főhős, Geralt is a vajákok kasztjához tartozik, a novellák pedig kalandjain keresztül ebből a világból adnak ízelítőt; illetve előkészítésként szolgálnak a későbbi eseményeknek.

Egy örök történet újramondva (Gerencsér János – Kósza utak legendája)

Szerző Katsa On the

Gerencsér János: Kósza utak legendájaEgyre gyakoribb problémának tűnik a könyves szférában, hogy a fülszövegen szereplő leírás nem tükrözi a valóságot egy adott kötet kapcsán, vagy egyszerűen rossz kategória-megjelölést kap a mű. Ez több problémát is felvet. Az egyik legkárosabb hozománya ennek, hogy nagymértékben módosíthatja az értelmezést is. Illetve, nyilván a legnaivabb hozzáállással: legtöbbünk azért emel le a polcról egy fantasy/sci-fi kötetet, mert azt szeretne olvasni. Így a sok negatívum javarészt annak tudható be, hogy maga a műfaj nem felelt meg az előzetes elvárásoknak.

Gerencsér János 2017-ben megjelenő első regénye egy új magyar fantasynek aposztrofálva került ki a nyomdából, igen szépre sikerült borítóval. Nagy reményekkel szaladtam végig a könyvön, de a fantasy elemek legapróbb nyomaira sem bukkantam közben. A Kósza utak legendája inkább valamiféle fiktív történelmi írás: egy feudális alapokon nyugvó államot mutat be 1151-ben, és a történetvezetés következtében az uralkodók és a nép világába is betekintést enged. A könnyű olvashatóság mindenképpen pozitívuma a kötetnek: a történet viszonylag gyorsan beszippantja az olvasót. Helyenként azért erősen kiléptem komfortzónámból (erről majd később), de csakis azért, mert nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Aztán vége lett, és csak ültem értetlenül, hogy ez most mégis mi volt.

A történet két szálon futó cselekménye fejezetenként váltakozik. Az egyik szál egy üldözött, koldusruhába kényszerülő király történetét meséli el, akit letaszítottak a trónjáról. Ő Aceras király, akiből az alcímnek megfelelően hamar Kalászkirály válik: hajdani népe között megbújva mezőgazdasági tevékenységet folytat és a fenséges palotából a parasztság szerény körülményei közé jut, megtapasztalva az ínséget.

A másik egy hasonló és szorosan kapcsolódó történetet. Eime hercegnő, Ektíria birodalmának egykori uralkodója ugyanerre a sorsra jut, ám őt épp Aceras király fosztotta meg hatalmától. Így hát Aceras király és Eime hercegnő is bujdosásra kényszerül, a túlélés érdekében pedig meg kell válniuk régi identitásuktól és a társadalomban elfoglalt helyüktől. Mondani sem kell, hogy a két szál a végén összefut: megtörténik a találkozás. Ezzel nem árultam el sokat a történet alakulásáról, hiszen ez az információ bizony már a fülszövegen is megtalálható. Az állandó kiszámíthatóság – legyen szó a közeli történésekről vagy a szereplők egymáshoz való viszonyáról – szintén rontja az olvasmányélményt. Ez alól természetesen vannak kivételek, például a legelső oldalon felbukkanó Nagyúr, akinek kiléte csak a történet végére tisztázódik.

A kard útja (Robert Jackson Bennett – Pengék városa)

Szerző acélpatkány On the

Robert Jackson Bennett: Pengék városa“Számodra a háború mindig is egy nagyszabású előadást jelentett. Szerintem nem több egyszerű öldöklésnél, ami meg a legundorítóbb dolog, amit ember művelhet. [...] Ha tehát muszáj gyilkolni, akkor szükségtelen nagy feneket keríteni a dolognak.”

Vúrtya a háború istennője volt. Nevét milliók rettegték, és ugyanennyien éltették, parancsára emberfelettivé vált katonái kegyetlenül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került. De ennek már lassan kilencven éve: az istennőt a kadzs a csatatéren lelőtte, ezzel pedig kezdetét vette az eddig rabszolgaként tartott szájpúriak hadjárata, aminek végén eltűntek az istenek a Kontinensről a csodáikkal egyetemben. A háború fővárosa, Vúrtyasztán ma egy viskókból és sátrakból álló, vad és elmaradott hely a Szolda-folyó torkolatánál, a hajdani, elsüllyedt isteni város mellett.

Ide érkezik Robert Jackson Bennett előző regényének, a Lépcsők városának egyik szereplője, Thurjin Mulagesh tábornok, hogy utánajárjon egy szájpúri terepügynök rejtélyes eltűnésének. A helyzete korántsem egyszerű: az itteni szájpúri vezetés úgy tudja, Mulagesh csupán rutinszerű körútját végzi, mint a hadsereg egy kegyvesztett tisztje, így viszont sokkal óvatosabban kell eljárnia, mintha nyíltan felfedhetné lapjait. Ráadásul a helyiek és a megszállók közt folyamatosan feszült a viszony, ugyanis a Szolda-folyó torkolatában létesítendő kereskedelmi kikötő a sok pozitív hozadék mellett egyeseknek kárt is okozhat. És, ha mindez nem lenne elég, a nemrég megalakult, északi drejlingek fiatal állama végzi a kikötői munkálatokat, újabb érzékeny elemmel gazdagítva az amúgy is pattanásig feszült diplomáciai helyzetet.

Hamarosan azonban kiderül, hogy minden politikai és gazdasági játszma csak apró perpatvar ahhoz képest, ami a háttérben húzódik: egyes rejtélyes gyilkosságok és egy különös anyag felfedezése arra engednek következtetni, hogy talán Vúrtya még mindig jelen van a Kontinensen. Ez pedig mindenkit csontig hatoló rettegéssel tölt el, aki valaha is hallott már meséket a vúrtyasztáni istennőről és legyőzhetetlen strázsáiról.

Az idő két lehetséges helyretolójáról (N. K. Jemisin – The Obelisk Gate)

Szerző Fekete I. Alfonz On the

N. K. Jemisin: The Obelisk GateAz előző kötet Hugo-díja és közönségsikere után, A megtört föld-trilógia második része mind kritikailag, mind olvasói elvárások tekintetében hatalmas várakozásoknak kellett, hogy megfeleljen. Az írónő társadalmi és ökológiai szempontokat is figyelembe vevő kritikája Az ötödik évszakban, a The Obelisk Gate narratívájának már kevésbé integráns része. A történet egyik részében az első könyvben megismert idősebb főszereplőre, Essunra koncentrál, a másik szemszöget képviselő karakter szerepében pedig megszöktetett lányát, Nassunt követheti az olvasó. Rezdületlen világán az apokaliptikus események következtében az összezártság, a megváltozott viszonyok és a félelem új kötelékeket hívnak életre, ahol a korábbi társadalmi rend hierarchiája már nem érvényes, csak és kizárólag a túlélés a döntő. Itt, ahol a lét minden korábbi formáját aggasztó ütemben errodálja a kataklizma, remek ellenpontként érthető a lassan épülő, folyamatosan változó és állandó újraértékelésre kényszerítő két női fejlődéstörténet, amely valójában a regény gerincét adja.

A történetszálak megfogyatkoznak, összefonódnak és ezért még a korábbinál is fókuszáltabbnak hatnak. Az előző részben folyamatosan haladó cselekmény minél több oldaláról igyekezett bemutatni Jemisin posztapokaliptikus világát, még ha ezt visszafogott, titkolózó tempóban tette is. Ezzel ellentétben a The Obelisk Gate Nassun apjával, Jijával való vándorlását, majd egy különös közösséghez való csatlakozásukat tudja újdonságként, mintegy felfedezetlen területként a korábbi témákhoz csatolni. Essun fejezetei egyetlen túlélői közösségre koncentrálnak, az ottélők mindennapjait követhetjük nyomon, ezért ezekben a részekben a haladást más módon határozza meg az írónő. Ez a váltás egyúttal azt is jelenti, hogy inkább a világot irányító erők és politikai akaratok megismerésének szentel teret a szerző, illetve az átívelő szál is nagyobb figyelmet kap.

Oldalak