fantasy

Jelenlegi hely

Világépítői anzikszok – Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszett I.-II.

Szerző Makai Péter Kristóf On the

Ursula K. Le Guin: A megtalált és az elveszettRégi adósságot törlesztek, a szó szoros és átvitt értelmében is. Egyrészt erről a két vaskos könyvről jó egy éve kellett volna írnom a Próza Nostrára, de svédországi elszigeteltségemben, tenger más munka közepette valahogy elsikkadt ez a feladat. Az sem segített a kötetek feldolgozásában, hogy – e-könyvek lévén – nem figyeltek ott a polcomon, és nem botlottam beléjük a napi rutinom során (csattanós választ adva a kérdésre, hogy másképp olvasunk-e e-könyveket: igen, már feltéve, ha megtaláljuk őket). 

Ahhoz pedig, hogy az átvitt értelmű törlesztést megvilágítsam, hadd idézzem fel David Lodge Helycserés támadás című könyvét. A hatvanas évek egyetemi szférájában játszódó regény egyik jelenetében az irodalmi élet kiválóságai elkezdik a “Megalázósdi” című játékot, melynek lényege, hogy a társaság tagjai feldobnak egy-egy közismert világirodalmi klasszikust, amelyet sosem olvasnak, majd annyi pontot gyűjtenek be ellenfeleiktől, ahányan olvasták az adott könyvet – ugye, ahhoz, hogy nyerjenek, saját magukat kell megalázni. Ekképp a könyvbeli játék ‘nyertese’ az az irodalomprofesszor lett, akiről kiderült, hogy nem olvasta a Hamletet. Most, hogy ezt tisztáztuk: 2020-ig én biztos azzal szálltam volna be a játékba, hogy semmit nem olvastam Ursula K. Le Guintől. 

A megtalált és az elveszett az első kirándulásom a Szigetvilágra, először találkoztam lapjain a Haini-ciklussal, a szerző antropológiai részletességgel felvázolt társadalmaival és a Le Guin védjegyévé váló, forradalmian feminista világlátással, ami át-átszövi írásait. És micsoda kirándulás, milyen szédítő találkozások ezek! Az igazán megalázó a dologban az, hogy eddig nélkülözni voltam kénytelen ezt az elegáns, ravasz és egyedi hangvételt, ami Le Guin prózáját jellemzi. A magyar kiadást dicséri, hogy gördülékeny és plasztikus a fordítás, a szerkesztői munkát pedig, hogy a sok fordító bevonása ellenére egységes. A két kötet reprezentatív keresztmetszetét adja az író munkásságának, rövidebb novellák ugyanúgy megtalálhatóak benne, mint terjedelmesebb kisregények, noha Le Guin mindig gazdaságosan bánik a nyelvvel, és teret enged az olvasó fantáziájának. Erre szüksége is lesz, hiszen mind a Szigetvilágon játszódó művekben, mind a Haini-ciklus darabjaiban egy páratlan világalkotói teljesítmény végeredményébe nyerhetünk betekintést, amely Le Guin irodalmi “érésével” válik egyre sokrétűbbé.

Tíz éves a Próza Nostra 6. – Tíz interjú az elmúlt tíz évből

Szerző Próza Nostra On the

Próza NostraFolytatjuk a Próza Nostra fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő cikksorozatunkat. Az elmúlt évtizedben számos interjút készítettünk külföldi és hazai szerzőkkel, fordítókkal, és a populáris kultúrát területükként választó kutatókkal, hogy ne csupán a szövegeket, de azokat az embereket is megismertessük az olvasókkal, akik a szövegekkel dolgoznak. Ebből az alkalomból tíz olyan interjút választottunk ki az elmúlt időszak terméséből, melyek írókkal és fordítókkal készítettünk.

“A te döntésed, hová helyezed a kamerát” - Catherynne M. Valente interjú

Catherynne M. Valentével A Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye apropóján beszélgettünk világépítésről, feminizmusról, és az online személyiségekről.

"Csak a tehetség számít" - Interjú Gy. Horváth Lászlóval

Mark Lawrence Széthullott Birodalom-trilógiájának megjelenése kapcsán beszélgettünk  Gy. Horváth Lászlóval, aki az elmúlt negyven évben szerkesztőként és fordítóként is bejárta a világirodalom tartományait. Lawrence szövegeiről, a fatasyirodalomról és a világirodalmi szövegek fordításáról kérdeztük.

Ahol a sorsfonalak találkoznak (Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz – Ólomerdő 3.)

Szerző b.aletta On the

Kleinheincz Csilla: EzüstkézKleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájának záró kötete, az Ezüstkéz tovább tágítja a regényekben megismert világot, és lezárja Emese kalandját. A második kötethez, az Üveghegyhez képest egy cselekménydúsabb, pörgősebb regényt kap az olvasó, ahol a korábban feszegetett egyéni és családi problémák folytatódnak és árnyalódnak.

A második kötet új területeket mutatott meg az Ólomerdőhöz képest, az Üveghegy pedig az ember- és tündérvilágon túl egy harmadikat, a túlvilágot is beemeli, ami a sárkányok egyre erőteljesebb szerepeltetése miatt – és születésük történetének ismeretében – nem meglepő. Éppen ezért az Ezüstkéz egyik főtémájává a halál válik, illetve a sors, amelyeket a kötet Emese, Lóna, Firene és Rabonbán által, valamint az Ezüstkézről szóló történetek segítségével mutat be. A második kötet zárlata, amely a világban bekövetkező nagy változások kezdetét jelezte, szintén előkészítette a zárókötetet, hogy az ígéretek, illetve a családi problémák után újabb témára fókuszáljon. Mind az új témát, mind a világ felépítésének komplexitásait jól bontja ki a kötet, konzekvens és hiteles marad a trilógia nyitókötetében ábrázoltakhoz képest.

A három kötet közül talán az Ezüstkéz prózája a legsodróbb: a szerző jó érzékkel találta el a nyelvezetet, a metaforák és hasonlatok a megfelelő helyen és mennyiségben jelennek meg, így a sorok nem válnak giccsessé. Olvasás közben nem csak a történet a fontos, hanem a nyelvi megformáltság is, amit már a regény első bekezdése is sugall. A nyelv és a nyelvezet kiemelt szerepe már a korábbi kötetekben is fontos volt, de inkább az ígéret, a szavak általi tett, valamint a beszélő nevek miatt, és nem a narrációban.

Nem csak a mondatok ízlelgetése volt öröm a kötetben, hanem az ismert népmesék – vagy népmesei elemek – beépítése is. A Fehérlófia történetéből merítő szövegrészek voltak talán a legizgalmasabb epizódok, hiszen ezek a részletek Rabonbánhoz kötődnek. A férfi az Ólomerdőben jelentős szerepet töltött be, az Üveghegyben viszont kevés jelenet jutott neki a családtörténetben. Az Ezüstkéz ezt kompenzálva Rabonbán történetével nyit, és a kötet során a férfi aktívabb szereplőként tér vissza. Mégis, a nyitó sorok után nagyobb, dominánsabb szerepet vártam a karaktertől. A korábbi kötetekben megismertekhez és az Ezüstkézben folyamatosan kibomló részletekhez képest kevés újdonságot tartalmazott. Ennek ellenére élvezet volt olvasni a történetét, de a kötet végétől eltekintve mégis kihasználatlannak éreztem a fejezet által sugallt lehetőségeket.

„Ami alszik, az fel is felébred” (Marjorie Liu – Sana Takeda: Monstress: Fenevad 2. – Vér)

Szerző b.aletta On the

Monstress 2.Volt egy pillanat, amikor majdnem felkiáltottam: cicák, cicák mindenhol! A meglepettségem abból fakadt, hogy a Monstress második része remekül ellenpontozza az oldalak színhasználatát és témáját a következő lapokon. Egy macskákban tobzódó oldal pedig nagyon is elüt az antropomorf lényeket ábrázoló és egy utcai árus köré szövődő jelenettől.

Marjorie Liu és Sana Takeda képregényére eredetileg a grafikája miatt figyeltem fel, ami az első kötet során meghatározó élményt jelentett. Aprólékosan kidolgozott, a képregény kulturális hátterét tükröző motívumvilág jelenik meg a bútorokon, ruhákon, falakon. Valójában mindenen. A második kötet, a Vér még ezen is túllép, képes csavarni a kötet egyébként is gyönyörű ábrázolásán.

A Vér oldalról oldalra játszik az olvasóval: a következő lapon gyakran teljesen új színvilágú képsorokat találhatunk. Ez a különbség a kötet borítóján a formákban is testet ölt, hiszen a baloldalon az épített, mesterséges világ részeit láthatjuk, ezzel szemben jobbra a természet áll. Ahogy a borítón, úgy a kötetben is gyorsan váltakoznak a terek: külső és belső, városi és természetközeli, kihalt és élettel teli, szárazföldi és hajós. Nem csak a helyek és színek erős kontrasztja hoz újat a kötetben, hanem a panelek is belépnek a játékba – akár a szövegbuborék formáját vagy a benne foglalt „nyelvet” tekintve.

A Vér új helyszínekre is elvezeti az olvasót, például egy Isten testébe. Az első kötet szereplői, az apácaboszorkányok csak a dialógusokban jelennek meg, ahogyan az Alkonyudvarhoz tartozó karakterek is. Az utazás ebben a kötetben is meghatározó, az ismeretlen helyszínek pedig új lényeket és rejtélyeket hoznak magukkal. Ennek ellenére olvasóként sokkal otthonosabbá válik a világ. Az a hiányérzet, amely az első kötet során meghatározó volt, feloldódik.

Az utazás nem csak a Monstress világának valós tereiben zajlik, hiszen a képregény belső utazásra is invitálja az olvasót. Az emlékek, azok elvesztése és felbukkanása sokkal meghatározóbb a Vérben, mint az Ébredésben volt. A Vér Maika és a benne élő szörny múltjába vezet vissza, így a világ felfedezése is több szinten zajlik: a jelenben, a múltban, illetve „a nagyra becsült Tam Tam professzor” előadásai által. Az emlékezés előtérbe kerülésével Maika és anyja, Moriko viszonya is árnyalódik. Az anya figurája az előző kötetben a hiány és nosztalgia felől volt meghatározható, míg a Vérben ugyan jelen van ez az érzés Maika részéről, mégis egy negatívabb anyaképet ismerhet meg az olvasó. Nem csak Maika epizódjaiban fontos Moriko, hiszen – egészen más kontextusban – más szereplők is fel-felidézik.

Középfölde – Új-Zélandon innen (Wayne G. Hammond, Christina Scull – A hobbit művészete)

Szerző minka On the

A hobbit művészeteA 21. század mainstream fantasyjét már nehezen tudnánk elképzelni vizualitás nélkül. Ha egy regény megtalálja a maga közönségét, hamarosan megjelennek a neten az első fanartok és képmontázsok; ha pedig nemcsak az átlagolvasót nyűgözi le a történet világa, akkor akár játék, sorozat vagy film is készülhet belőle. Ma már a zsáner klasszikusai is sok esetben előbb jutnak el a közönséghez vizuális, mint verbális formában. Magyarországon, úgy gondolom, ez fokozottan érvényes, hiszen a fantasy széleskörű olvasottsága nagyban köszönhető a 2000-es évek elején mozikba kerülő Peter Jackson-féle A Gyűrűk Ura trilógiának, és azok számára, akiknek akkor nem volt lehetősége vagy türelme átrágniuk magukat a három vaskos köteten, Középfölde látképe örökre összeolvadt Új-Zéland tájaival (meg persze kicsit azoknak is, akik olvasták a könyveket). Ha egy picit hátralépünk, akkor persze a filmek látványvilága mögött is ott találjuk Alan Lee és John Howe kiváló illusztrációit, hogy csak azokat a művészeket említsem, akik Jackson stábjának munkáját is segítették. Ha még tovább megyünk, eljutunk azokhoz a rajzokhoz és akvarellekhez, amelyeket maga Tolkien készített. A hobbit művészete című kötet ennek a vizuális időutazásnak a legtávolabbi pontjáig kalauzolja olvasóját: sorra veszi A hobbithoz készült illusztrációk feltételezett történetét a legelnagyoltabb, de a későbbi elképzeléseket már jól sejtető vázlatokig, amelyek a professzor íróasztalában lapultak. Az album korábban már megjelent magyarul az Európa gondozásában, most viszont a Magvető újrakiadásában vehetjük kézbe. (A Magvető logója egyébként gyönyörűen belesimul a borítóképbe – mindig is azt gondoltam, hogy a quenya írás mellékjeles betűire emlékeztet; ez a közeg csak még jobban kiemeli a hasonlóságot.)

Az emlékezés útjai (Andrzej Sapkowski – Fecske-torony: Vaják 6.)

Szerző b.aletta On the

Andzej Sapkowski: Fecske-toronyAndrzej Sapkowski Vaják-sorozatának hatodik kötete ismét egy új arcát mutatja meg a Witcher-világnak, bár a vaják mesterség végképp a háttérbe szorul. A Fecske-toronyban már nem Geralt, hanem sokkal inkább Ciri a főszereplő, akinek történetét visszatekintések által ismerhetjük meg. A kötet fokozatosan bontja ki, hogy az ötödik, a Tűzkeresztség vége és a hatodik rész első jelenete között mi történt Geralttal, Cirivel és Yenneferrel.

A Fecske-toronyban Ciri utazása megtorpan. A korábbi kötetek során az önkeresés metaforájaként értelmeztem az állandó mozgását, amiben egy hosszú szünet valamiféle változást jelent. Ebben az esetben azt, hogy Ciri már nem a rablóbandához tartozó Falka, hanem ismét vajáklány és Cirilla, Cintra hercegnője.

Geralt esetében az utazásnak még nincs vége, viszont sokkal nyíltabb problémává válik a vajákság kérdése, hiszen már kötetek óta nem ebben a szakmában tevékenykedik. Erre az út folyamán döbben rá. Izgalmas kérdést vet fel, hogy mi történik a férfival a későbbiekben, az út befejeztével, de azt is kíváncsian várom, hogy identitásáról végre meg tudunk-e valamit magától Geraltról, vagy a továbbiakban is csak társai monológjai és Geralt-definíciói által ismerhetjük meg a mutánst.

A Fecske-torony története jóval lassabb és lazább szövésű, mint az előző részé, holott a kötet vaskosabb. A regény nem is a történetre fókuszál, hanem sokkal inkább narrációval kísérletező szöveg. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a szerző a narráció módjával nyújt igazán emlékezetest, hiszen mindig kísérletezik, mindig újat mutat, amivel minden egyes kötettel ismét meg tud lepni. Eddig egy-egy kisebb részben vagy fejezetben billentette ki az ismert és megszokott narrációs sémákat. Például kihasználva, hogy a regény szöveg és nem vizuálisan reprezentáló médium, a harmadik részben Ciri kiképzésének egy rövid leírásában az utolsó mondat fedi fel, hogy a lány bekötött szemmel végzi a gyakorlatokat. Vagy a negyedik kötetben egy futárhoz kapcsolódnak a történet szálai, az ő pozíciója által kap képet az olvasó a politikai helyzetről.

Ezekhez képest a hatodik kötet sokkal homogénebb a narrációs kísérletet tekintve, hiszen a legtöbb fejezet elején Ciri jelenét látjuk, aki egy remetének meséli el a történetét. Ahogyan a visszaemlékezés megindul, Sapkowski nem az elbeszélő – Ciri – szempontjából szövi az elbeszélést, hanem egy külső, objektív narrátoréból. Ez nem csupán Ciri visszaemlékezéseit jellemzi, hanem az egész fejezet elbeszélésének lépcsőzetes szerkezetét. Ebből a felépítésből csak néhány fejezet lóg ki: így kap például hangot Triss, Yennefer vagy Geralt.

Tíz éves a Próza Nostra 4. – Revízió

Szerző b.aletta On the

Próza Nostra3 éve jelent meg az első írásom a Próza Nostrán. Valójában ez volt az első recenzióm. 2017 elején Steve megkeresett, hogy írnék-e Scott Hawkins regényéről, Az Égett-hegyi könyvtárról, hiszen korábban szóba került, hogy olvastam és szerettem. A felkérés után újraolvastam a regényt, és április 15-én meg is jelent a szövegem. Ekkor csatlakoztam hivatalosan a Próza Nostra szerkesztőségéhez, amiért nem tudok elég hálás lenni. Rengeteget tanultam az évek során a csapattól az offline és az online projektek során egyaránt. 

10 év hosszú idő – ahogyan Ádám és Steve is írja –, nagy változások történhetnek ezalatt. A Próza Nostra évfordulójának közeledtével pedig adódott a kérdés számomra: vajon az olvasásomban, értelmezésemben mi változott az elmúlt három év hatására? 

Ha egy újraolvasás meghatározta az első posztomat, akkor most, a lap születésnapjához közeledve, különösen aktuálisnak éreztem a visszatekintést, a revíziót. Ismét a kezembe vettem Hawkins regényét, és megírtam róla a második kritikámat a korábbitól teljesen függetlenül. Aztán persze egymás mellé helyeztem őket, hogy lássam mi változott.

A meséket hátrahagyva (Kleinheincz Csilla: Üveghegy ­– Ólomerdő 2.)

Szerző b.aletta On the

Kleinheincz Csilla: ÜveghegyAz Üveghegy egyszerre az Ólomerdő folytatása, és közben valami radikálisan más. A trilógia első részének fantasztikus mesei elemekben bővelkedő, kalandos, akcióorientált világát egy sokkal lassabb, meditatívabb és érzelmesebb történet folytatja, amelyben a mágia ritkábban jut szerephez, de akkor sokkal súlyosabban. Kleinheincz Csilla sorozatának második kötete két kisregényt rejt magában. Az első Lónához, Emese tündér anyjához kötődik szorosabban – ez az “Üveghegy”, amely a kötet címadója –, míg a második, a “Kősárkány” Emesére fókuszál, aki nem találja a helyét a világok közt.

Az első történet ott veszi fel a fonalat, ahol az Ólomerdő elengedte. Emese apja, István meghalt, de az évek óta nem látott Lóna visszatér a lány életébe, és ki akarja szakítani az emberi világból, hogy a Héterdőben éljenek. A kisregény Emese és anyja kapcsolatának alakulását mondja el, illetve a gyászt, amellyel küzdenek. Az “Üveghegy” szembeállítja az emberi és tündéri létet, abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak az elmúláshoz. Ezen kulturális különbség által nagyon aprólékosan és pontosan mutatja be kettejük kapcsolatának nehézségeit. Ez persze csak az egyik oka a köztük lévő távolságnak, hiszen Emese az anyjára vetíti a fájdalmát, amit apja elvesztése miatt érez.

Az előző kötetet meghatározó mágia és ígéretek a háttérben maradnak, helyette egy középkorias világban élő, egyedülálló nőt látunk, aki kétkezi munkával próbálja helyrehozni birtokát, így inkább a szereplők jelleme és érzelmi világa dominál a két kisregényben. Ebből fakad, hogy az első kisregényben szinte felejthetővé válik, hogy Lóna tündér, hiszen jóformán csak az elmúláshoz viszonyul másképp. Az érzelmei kimutatásának módja, amely inkább a szociális és kulturális tapasztalataiból fakad – és persze az entszerű bérese –, érzékeltetik, hogy nem ember, vagy legalábbis nem az általunk ismert közegben nőtt fel. A mágia – ami a világok közti különbséget és szabályokat meghatározza – jelentősebben a kisregény végén jelenik meg, de ebben az esetben is a gyásszal, a fájdalommal és a veszteségekkel kapcsolódik össze. Az első részben elsősorban az ígéretek fontossága vezette a mágiát, az Üveghegyben az érzelmi, belső folyamatok tetőpontjaként jelenik meg. A varázslat betörése a regénybe ismét magával hozza azt a rendkívül szabályozott rendszert, ami akár az ígéretek megszegésének árában, akár a sorsfolyó szerepében is benne van – röviden, az individuális tapasztalat helyett a tündérek kiterjedtebb világát, ahol sokkal hangsúlyosabbak a tettek következményei, és szinte hiányzik a szabad döntés lehetősége. A fantasztikus első rész ellenére a kisregények nagyobb részében szinte realisztikus prózát kapunk.

Lovagok, mágia és technika (On Sai – Apa, randizhatok egy lovaggal?)

Szerző b.aletta On the

On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?On Sai Apa, randizhatok egy lovaggal? című regénye a magyar young adult irodalom csoportjába tartozik. A regény a tipikus YA narratívák szerint épül fel: fiatal, meg nem értett lány, aki nem találja a helyét, a családjával – jelen esetben apjával – nem jön ki jól, majd hirtelen rátalál a szerelem a legelnagyoltabb, a legszürkébb, a “legek” ifjú titánjával. A sablonok ellenére a regény nem unalmas, és nem válik kliséhalmazzá, hiszen több olyan izgalmas ötletet tartalmaz, amelyek a sematikus narratívát újszerűvé teszik. 

A regény szépen tematizálja a célkorosztályt foglalkoztató problémákat. A főszereplő, Mia Anne tudós édesapjával, Amonnal Budapestre érkezik az apa új kutatói munkája miatt. A költözésekből fakad, hogy a lány nehezen illeszkedik be az új közösségekbe, ami új osztályával kapcsolatban is megjelenik, bár nem ez válik a fő problémává. A szülő-gyerek viszony, a kettőjük közötti kommunikációs hiba a regény egyik legfontosabb megoldandó konfliktusa, amelyet egyértelműen rajzol meg az érzelmektől szélsőségesen mentes apafigura személyében. Amon racionális tudós, aki érzéketlenül tekint lányára, valamint autóbalesetben elhunyt barátnőjére, és csak a tudomány és a felfedezések mozgatják. A világot fenyegető veszély legyőzése során Mia Anne és Amon közelebb kerülnek egymáshoz, sikerül megérteniük egymást, de a regény végén mégsem veszítik el teljesen személyiségüket, karakterhűek maradnak. A következetes karaktervezetés csak kis időre szorul a háttérbe, amikor is Amon, hogy Mia Anne lehessen a hős megmentő, nem kapcsolja össze a nyomokat. Ez a narratív megoldás főként a YA irodalmi konvenciókból fakad, ami a fiatal lány szülőről való leválását, illetve az önálló problémamegoldó képességét hangsúlyozza, amely a YA irodalom célkorosztálya számára is fennálló, mindennapi probléma. 

A történet szerint egyre több ember kerül át egy kollektív álomvilágba, amely egy mágikus, kvázi feudális korban játszódik. Mia Anne is átsodródik ebbe a világba, és itt talál szerelemre az ifjú lovaggal, Kószával. A lovag a regény egyik legüresebb karaktere, nem sok mindent tudunk meg róla  szerénységén, lábfetisizmusán, bátorságán, jóságán, kedvességén, hősiességén kívül. És valljuk be, ezek nem igazán árnyalják a hőst, ehelyett az említett tulajdonságok valójában az eszményi lovag képét festik meg az olvasó előtt. Sem személye, sem motivációi nem tartogatnak újdonságot, éppen ezért a regény legelnagyoltabb és talán legunalmasabb karaktere; inkább skicc, sablon, és a befogadónak kell feltöltenie a karakterépítés hézagait. A regény cselekvőképes, erős karakterei a főszereplő páros javára háttérbe szorulnak az éles helyzetekben. Ez a történetalakítás is a young adult irodalom sajátja, hiszen az olvasó (főként tini lányok) azonosulását fokozza az elnagyolt karakterek megalkotásával és cselekvőképessé tételükkel. Emiatt akad egy-két olyan helyzet a regényben, ami hiteltelenné válik.

Atwood, afrofuturizmus, szerepjáték-reneszánsz – III. Világok Találkozása a Bem Moziban

Szerző Próza Nostra On the

III. Világok TalálkozásaA Próza Nostra november 30-án harmadik alkalommal rendezi meg a zsánerirodalommal foglalkozó 'Világok Találkozása (ViTa)' c. egész napos rendezvényét a Bem Moziban. A kerekasztal-beszélgetéseken ezúttal is írókkal, szerkesztőkkel, fordítókkal, kutatókkal és kritikusokkal vitatjuk meg a zsánerirodalom aktuális kérdéseit. Idén a következő témákkal készülünk: a szerepjátékok reneszánsza, az afrofuturizmus irodalma, testábrázolásoka fantasztikumban, Kuczka Péter munkássága, továbbá bemutatjuk Margaret Atwood magyarul most megjelenő Booker-díjas regényét, a Testamentumokat. Az esemény a szakma képviselőinek járó Hexa-díj átadásával és filmvetítéssel zárul.

Program

Megnyitó (10.1510.30)

RPG-n innen és túl – A szerepjátékról (11.3013.00)

Úgy tűnik, a szerepjáték reneszánszát éli úgy itthon mint külföldön. Klubok alakulnak, találkozókat és táborokat szerveznek az RPG szerelmesei, számos kiadvány jelenik meg minden hónapban, melyek már nem is csupán a játékrendszerre, vagy a lejátszható kalandokra fókuszálnak, de magára a jelenségre reflektálnak. Az asztali szerepjátékok múltját, jelenét és jövőjét járjuk körül a beszélgetésben.

Résztvevők: Pozsár Anett (kritikus, PN), Dinnyés Gergely (kritikus, youtuber), Kornya Zsolt (író). Moderál: Szabó István Zoltán (Steve) (PN)

 

Oldalak