Európa Könyvkiadó

Legutóbb Greg Egan Diaszpórája esetén jártam úgy, mint A Háromtest-problémával; bevetettem magam az internet, de főleg a Wikipédia zugaiba, hogy választ kapjak bizonyos kérdésekre. Vagy legalább rájöjjek arra, milyen kérdéseket is kell feltenni. Ám míg az ausztrál mester esetében a kutakodásom csak a matematika és a fizika kérdéseire terjedt ki, addig Cixin Liu könyvénél bizony a kínai történelem bugyrait is áttanulmányoztam, ami hasznosnak bizonyult a kötet mondanivalójának értékeléséhez.

Ye Wenjie 1967-ben, a kulturális forradalom idején végignézi, ahogy egyetemi oktató apját a feldühödött vörös gárdisták gyakorlatilag kivégzik. Politikai számkivetettségét követően egy titkos bázison kezd dolgozni, ahol végül egy döntő kérdésben kell választ adnia. 40 évvel később Vang Miao tudtán kívül ennek a döntésnek a következményeit kutatja, ami összefügg a világhírű tudósok öngyilkossági hullámával, egy világméretű szervezettel és a Háromtest nevű internetes játék tudományos problémájával.

Nem véletlenül kezdtem a cikket és a cselekményt is a kínai kulturális forradalommal.  Ez az eseménysorozat, amelynek során Mao Zedong (magyaros átírásban Mao Ce-tung) politikai és ideológiai leszámolást indított ellenfeleivel szemben, egész Kínát átformálta, és nagy törést jelentett az ország fejlődésében. Az értelmiség jelentős részét megölték vagy vidékre száműzték, az egyetemek évekig nem nyitottak ki, de később sem voltak képesek megfelelő színvonalú oktatást biztosítani, így ezek az események generációk életére voltak hatással.

Mindezt azért írom ennyire részletesen, mert ez a kulcs Ye Wenjie személyének megértéséhez is, aki elindítja a regény fő konfliktusát. A könyv plasztikusan mutatja be a kulturális forradalmat és hatásait, amelyben a fiatal nő elszakad családjától, megszakadnak érzelmi kötelékei, és helyette az értelmiségre kiszabott sorsként deportálták és munkaszolgálatra kényszerítették. Itt találkozik az értelmetlen emberi tevékenység pusztító hatásával, valamint az árulással, amely tovább távolítja az emberiségtől. Ezáltal válik megérthetővé az a kiábrándulás, ami az eseményeket megindító tettéhez vezet.

Ez a könyv az őrületről szól.

Nem patológia, hanem dokumentumregény: a bárhol és bármikor élő bárki esetének leírása és nem pszichologizáló feltárás. Az eltávolítás miatt lesz mégis megrendítő olvasmányélmény, mert nincs meg benne a megőrülés, mint folyamat misztikája. Mindent készen kapunk. Ezért a recenzió címe: itt is egy búsképű lovagol felénk, akit csak sajnálni lehet, mert tudjuk, hogy menthetetlen. Akit csak sajnálni lehet, mert nem tudunk nem együtt érezni vele. Mert nem tudjuk nem azt gondolni, hogy ez velünk is megtörténhet.

Részleges feloldozás az csupán a regény nyomasztó világából, hogy ez a búsképű is, név szerint Bart Dawes, céltudatos. Legalábbis tudja, hogy megőrült. És nem csak amiatt, hogy az összes többi szereplő ezt ismételgeti neki, bármily rövid ismeretség után. Dawes tudja, hogy átlendült a holtponton, mert már nem képes az ésszerűség fátylát borítani az életére. „Nekem nincs oldalam”, összegzi lakonikusan az állapotát. Régi közhely, hogy az őrült pont azért őrült, mert nincs tisztában saját őrületével, jelentsen ez bármit is. Stephen King (itt most, mint Richard Bachman) leszámol ezzel a közhellyel és épp az öndiagnózis tisztaságával azonosítja az őrület állapotát. Dawes többé már nem képes rendszerezni az őt ért benyomásokat, rétegelni a kialakuló helyzeteket, nem képes képzettársításokra és nem képes többé azt hinni, hogy lesz ez még így se. Egy dimenziósra szűkül a valóságérzékelése, nem tudja már elhitetni magával, hogy az eseményeknek többféle értelmezésük is lehet. Az in medias res kezdődő regény legelejétől tudja, hova fog kilyukadni, nem töpreng, nem akarja elrántani a kormányt, mert annak már nincs értelme. Számára a világ elvesztette a képzelettel alakítható jellegét.

A regény alaphelyzete meglehetősen egyszerű. Dawes városán keresztül autópályát építenek és szomszédjaihoz hasonlóan, neki is tekintélyes összeget ajánl fel az önkormányzat a házáért, ami történetesen az új út nyomvonalára esik. Dawes egy mosoda ügyes-bajos dolgait intézi középvezetőként (ahol annak idején a mángorló mellett kezdett dolgozni, King tehát itt is javíthatatlanul „fantáziaszegény”), felesége háziasszony.

“Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem…”

Fjodor-Kuzmicsszkban rend van és fegyelem! A pógárocskák, a hajdani moszkoviták éldegélnek a gemencék körül, kétszáz évvel a Robbanás után. A Fűtők biztosítják a tüzet, egerecskéket lehet enni, de abból ám ruhát is varrhat az ember, meg néha ki is osztanak valamit a raktárakból, de ha nincs más, ott van a mindenféle vadon termő dolog. Igaz, hogy némelyik világít, mástól meg csak a nyavaja tör ki az emberen, de hát mit tehet a szegény pógárocska? Egy dologra kell nagyon vigyázni: a régi világ könyveit, na azt kerülni kell! Beteg lesz tőlük az ember, akinek esetleg már így is van valamilyen Következménye – egy plusz láb, púp a hátán meg a mellkasán, nagy fül, és így tovább –, de ha mégis könyvet találnak nála, na, akkor jönnek a Szanitécek, és elviszik a pógárt. Jól tudja ezt Benedikt, aki a nagy Fjodor Kuzmics (áldassék a neve) írnoka. Nap mint nap a vezér műveit körmöli, lejegyzi a nagy államfi szavait. Az öregek persze – akik már a Robbanás idején is éltek, csak valamiért nem akarnak azóta sem meghalni – azt mondják, ezek bizony nem Fjodor Kuzmics szavai. Nem-nem, ezek mások szavai, valami Dosztojevszkij, Puskin meg ki tudja még, kié. De Benedikt nem hisz ebben, hiszen Fjodor Kuzmics találta fel a tüzet, a kereket, ő miatta kel fel a nap, ő minden pógárocska atyja. Hát lehet az ilyen ember rossz?

Dimitrij Glukhovsky, a Metro-kötetek népszerű szerzője újra hazánkba látogat legújabb könyvének, a Metro 2035 megjelenése kapcsán.

Glukhovsky 1979-ben született, újságíróként, tévés és rádiós műsorvezetőként kezdte pályáját, majd online íróból rövid időn belül a kortárs orosz populáris irodalom legnagyobb sztárjává vált, aki sok kollégájához hasonlóan előszeretettel gyakorol politikai és társadalomkritikát szóban és írásban egyaránt.

Az első könyve, a moszkvai metróhálózatában játszódó posztapokaliptikus sci-fi Metró 2033 és folytatása hozták meg számára a világsikert. Az általa teremtett világot azóta igazi franchise lett. A rajongók a Magyarországon is megjelenő Metró 2033 Univerzum néven írják tovább, bővítik, de számítógépes játék is született már a sorozat nyomán. Sőt, a Metro 2034 online változatához a szerző egy híres orosz elektronikus előadóművészt és egy festőművészt is segítségül hívott a művészeti projektté alakításhoz. A Metro 2035 a szerzői ígéretek szerint az záró fejezete a sorozatnak. Érdekes módon a kötet a már korábban elkészült, Metro Last Light című számítógépes játék ötleteiből született meg, így egy sajátos visszacsatolást, remedializációt láthatunk a különböző közegek között.

Az orosz bestsellergyáros egyébként írt már izgalmas történelmi regényt (Szürkület), egy akció-sci-fit  Futur.re címmel [kritikánkat lásd itt], vitriolos társadalomkritikáját pedig Orosz népellenes mesék elbeszéléseiben olvashatjuk.

Aki tehát már vagy még nem ismeri a szerzőt, ne hagyja ki a programokat.

Kezünkben az életmű: Kamocsay Ildikó fordítása az utolsó darab Robert Merle regényei közül, elindítva talán egy újabb reneszánszot ez oly kiváló szerzővel kapcsolatban, aki, legalábbis édesapám szerint, a nyolcvanas években volt a csúcson hazánkban. Ám ne legyünk e népszerűség irigyei, hisz megérdemelt. Regényei a tudományos fantasztikum műfaji kereteit feszegetik változatos formában és lebilincselő stílusban ablakkal a pszichére (avagy az egyén pszichózisára), de a szexualitásra is, amely mindenhol ott lappang – mégis, mindez finoman adagolva, (politikai) távolságtartással, esetleg prüdériával. Ismert, hogy a(z algériai) francia író a Kommunista Párt tagja volt, de megelőző rendszerünkben talán nem csak e tény tette népszerűvé, hanem írásmódja is, amely ugyan ezerszer aláhúzza a testiséget, de sosem viszi a sztori rovására, az erotika nála jól megfér a politikai és tudományos kitekintésekkel és a „jóslatokkal”. Könyveiben óvó tekintetet vet a világra, számba veszi a lehetőségeinket és elmeséli, mi lehet velünk és belőlünk. Távolságtartása és az, hogy nem (feltétlenül) bízik az egyén önértékében mindenesetre szimpatikussá teszi az ő apokalipszisét a mai olvasó számára is – legalábbis különlegessé. Mert ugyan nem ezt, a világvégét fogalmazza-e meg mindenhol (kivéve talán a francia históriát)? Elnyomó politikai mítoszok, fájdalmas fajfenntartás, a terrorizmus, amely az ajtónkon kopogtat, a saját hibájából kihalófélben lévő emberiség – aligha véletlen, hogy a manapság legnépszerűbb zombi-sorozat egyik cinikus, mégis hősies szereplőjét éppen Merle-nek hívják… Merle élesen látja az embert, tetteiben, jóslatai valójában következtetések, a mese így válhat hitelessé. Erről szól a legújabban lefordított regény is – a recenzáló hiányérzetét talán a szokatlan szcéna táplálja.

01. Amennyire vártam ezt a kötetet, annyira csalódtam végül benne.

02. Nagyon sokat ígér ez a könyv, ám ebből keveset tart be: Howard Phillips Lovecraft és Arthur Machen nyomán járva King kozmikus horror regényt igyekezett alkotni, ám ez alkalommal nem volt képes felnőni a nagy elődökhöz.

03. A regény történetét Jamie Morton elmondásából ismerjük meg, aki kisgyermek korától kezdve meséli el életét, ami már korán összefonódik Charles Jacobs tiszteletes sorsával.

04. Jacobs egy tragikus baleset során elveszíti feleségét és kisgyermekét, ennek következtében pedig hitét is, majd minden energiájával az eddig őt hobbiként érdeklő elektromosság kutatásába kezd, emberek gyógyításával kísérletezik.

05. A hitehagyott tiszteletes, aki cinikus módon isteni csodának titulálja gyógyításait és ebből rengeteg pénzt keres, jóval önzőbb és veszélyesebb, őrültebb célt tűzött maga elé, mint az emberek gyógyítása és ezen a ponton kapcsolódik a történetbe Machen és Lovecraft irodalmi öröksége.

06. A valóság mögötti valóság témáját King egyébként korábban - ennél jóval színvonalasabban - már feldolgozta a Napnyugta után novelláskötet N című írásában, melyen szintén erősen érezhető Machen és a The Great God Pan című kisregény hatása.

„Az agy az az izom, ami a világot mozgatja.”

(324. o.)

01. Igazi, régi vágású Stephen King regény 1980-ból, sci-fi elemekkel, összeesküvés elméletekkel; mégis végig hihető és persze ijesztő marad.

02. Ám egyáltalán nem szakszerű: egy jelenet olyan naiv, a szöveg mögött húzódó elképzrelésekre világít rá a számítógépes információkereséssel és –feldolgozással kapcsolatban, hogy az minden informatikával foglalkozó számára nosztalgikus csemege.