Európa Kiadó

Az Európa Kiadó Zöldcsont-saga könyvsorozatának első kötetéből, a Jáde város című urban fantasy regényből teszünk közzé ma részletet a kiadó jóvoltából.

Fülszöveg

A jáde Kekon szigetének éltető eleme. Mindig is bányászták, adták-vették, csiszolták, lopták, öltek érte - de évszázadokon át csakis az olyan tiszteletre méltó Zöldcsont harcosok viselhették, mint a Kaul család tagjai, akik különleges adottságaik révén, a mágikus zöld kő erejét használva védelmezték a szigetet az idegen megszállóktól.

Mostanra a szabadságért vívott harc véget ért, és a Kaulok új generációja immár Kekon rohamtempóban fejlődő fővárosának uralmáért verseng. Mindent megtesznek, hogy megvédjék az övéiket, ellenőrizzék a jádekereskedelmet, és megóvják a területeiket. A klánok mindennapjait meghatározó ősi tradícióknak egyre kevesebb tér marad gyorsan változó világukban.

Amikor megjelenik a piacon egy rendkívüli drog, amely bárkit, még a külföldieket is képessé teszi a jádeviselésre, a Kaulok és a rivális Ayt család közti, régóta feszülő ellentét nyílt erőszakba csap át. A klánok háborújának kimenetele minden Zöldcsont sorsára hatással van a legöregebb pátriárkától a legutolsó motoros futárig, sőt az egész sziget jövőjét is meghatározza.

A Zöldcsont-saga a legjobbfajta urban fantasy; gengsztertörténetbe oltott mágikus kungfumese családról, becsületről és harcosokról, akik a vér és a jáde ősi törvényei szerint élnek és halnak.

Idén április 20. és 23. között rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A rendezvényre látogatók megszokhatták, hogy a kiadók nem csupán sok új és érdekes könyvvel készülnek, hanem maguk az írók is megjelennek, még ha csak egy-egy dedikálás erejéig. Idén a fantasztikus irodalom kedvelői örülhetnek, hiszen több híres és közkedvelt szerző is felbukkan a dedikálók sorában. Ebben a cikkben a Fesztiválhoz köthető fantasztikus eseményekből, megjelenésekből szemezgetünk.

A Visegrádi Négyek meghívottai közt találjuk Andrzej Sapkowski lengyel fantasyszerzőt, aki a Vaják sorozat alkotójaként világhírnévre tett szert. A szerző április 22-én, szombaton délután öttől fogja dedikálni könyveit, köztük az új, Fecsketorony című regényét, amit a dedikálás előtt négy órától mutat be.

Ez a könyv az őrületről szól.

Nem patológia, hanem dokumentumregény: a bárhol és bármikor élő bárki esetének leírása és nem pszichologizáló feltárás. Az eltávolítás miatt lesz mégis megrendítő olvasmányélmény, mert nincs meg benne a megőrülés, mint folyamat misztikája. Mindent készen kapunk. Ezért a recenzió címe: itt is egy búsképű lovagol felénk, akit csak sajnálni lehet, mert tudjuk, hogy menthetetlen. Akit csak sajnálni lehet, mert nem tudunk nem együtt érezni vele. Mert nem tudjuk nem azt gondolni, hogy ez velünk is megtörténhet.

Részleges feloldozás az csupán a regény nyomasztó világából, hogy ez a búsképű is, név szerint Bart Dawes, céltudatos. Legalábbis tudja, hogy megőrült. És nem csak amiatt, hogy az összes többi szereplő ezt ismételgeti neki, bármily rövid ismeretség után. Dawes tudja, hogy átlendült a holtponton, mert már nem képes az ésszerűség fátylát borítani az életére. „Nekem nincs oldalam”, összegzi lakonikusan az állapotát. Régi közhely, hogy az őrült pont azért őrült, mert nincs tisztában saját őrületével, jelentsen ez bármit is. Stephen King (itt most, mint Richard Bachman) leszámol ezzel a közhellyel és épp az öndiagnózis tisztaságával azonosítja az őrület állapotát. Dawes többé már nem képes rendszerezni az őt ért benyomásokat, rétegelni a kialakuló helyzeteket, nem képes képzettársításokra és nem képes többé azt hinni, hogy lesz ez még így se. Egy dimenziósra szűkül a valóságérzékelése, nem tudja már elhitetni magával, hogy az eseményeknek többféle értelmezésük is lehet. Az in medias res kezdődő regény legelejétől tudja, hova fog kilyukadni, nem töpreng, nem akarja elrántani a kormányt, mert annak már nincs értelme. Számára a világ elvesztette a képzelettel alakítható jellegét.

A regény alaphelyzete meglehetősen egyszerű. Dawes városán keresztül autópályát építenek és szomszédjaihoz hasonlóan, neki is tekintélyes összeget ajánl fel az önkormányzat a házáért, ami történetesen az új út nyomvonalára esik. Dawes egy mosoda ügyes-bajos dolgait intézi középvezetőként (ahol annak idején a mángorló mellett kezdett dolgozni, King tehát itt is javíthatatlanul „fantáziaszegény”), felesége háziasszony.

Ha nem vagy fenn a Facebookon, nem létezel. Ott történik minden – a képzeletemben így csapódott le az a beszélgetés, aminek a hatására egyetemi éveim elején csatlakoztam a kék fejléces cég közösségi hálózatához. Azt hittem, olyan lesz, mint magyar „elődje,” az Iwiw, ahol beállítok egy-két adatot meg egy profilképet, és százévente egyszer majd küldök valakinek egy levelet. De nem: ma már az FB az elsődleges hírolvasóm és nemzetközi lapszemlém, irodalmi folyóiratom, utazási magazinom, üzenőfelületem, tudakozóm, programszervező asszisztensem, fotóalbumom és mémgyűjteményem. Ezenkívül egy időben volt Twitterem, és egyetemi kötődésem miatt Researchgate és Academia.edu profilom. YouTube nélkül nem tudnám mivel eltengetni üres késő esti óráimat. Dolgaimnak negyedét nem tudtam volna elvégezni, ha nincs a közösségi média, és harmadannyi IRL társaséletem lett volna, ha nem tudom on-line megszervezni. Arról nem is beszélve, hogy esélyem se lett volna megjegyezni az összes ismerősöm születésnapját, vagy akár a nevét(!), ha nincs a Facebook.

Hiába, ma elképzelhetetlen az élet egy 20-30 körüli fiatalnak a nagy közösségimédia-óriások és a szilícium-völgyi techcégek áldásos tevékenysége nélkül. Ilyen fiatal a kozmetikai márkára emlékeztető névre keresztelt Maebelline Holland is, aki az egyetem után aktatologatónak beül egy nevenincs városka közműcégébe, ahol szürke hétköznapjait tengeti, egészen addig, amíg legjobb barátnője, Annie be nem ajánlja a Körhöz. A Kör a közösségi média non plus ultrája, egyszerre van benne a rövidüzenet-bizniszben, a cikkmegosztósdiban, a videostreamingben, és a világmegváltásban. A cég kampusza átmenet egy modern falanszter és egy élménypark között, ahol a különféle épületek a világtörténelem korait idézik (Reneszánsz, Felvilágosodás, Ipari forradalom, stb.), és mindenki bent lakik a cégnél, mert a külvilág elviselhetetlen a Kör nyújtotta arany élethez képest.

“Mivel hogy én volnék Fjodor Kuzmics Kablukov, áldassék a nevem, a Legnagyobb Mirza, éljek sokáig, Főttitkár és Akadémikus és Hős és Tengernagy és Ács, és mivel szakadatlanul az emberek jóllétén buzgólkodok, ezennel elrendelem…”

Fjodor-Kuzmicsszkban rend van és fegyelem! A pógárocskák, a hajdani moszkoviták éldegélnek a gemencék körül, kétszáz évvel a Robbanás után. A Fűtők biztosítják a tüzet, egerecskéket lehet enni, de abból ám ruhát is varrhat az ember, meg néha ki is osztanak valamit a raktárakból, de ha nincs más, ott van a mindenféle vadon termő dolog. Igaz, hogy némelyik világít, mástól meg csak a nyavaja tör ki az emberen, de hát mit tehet a szegény pógárocska? Egy dologra kell nagyon vigyázni: a régi világ könyveit, na azt kerülni kell! Beteg lesz tőlük az ember, akinek esetleg már így is van valamilyen Következménye – egy plusz láb, púp a hátán meg a mellkasán, nagy fül, és így tovább –, de ha mégis könyvet találnak nála, na, akkor jönnek a Szanitécek, és elviszik a pógárt. Jól tudja ezt Benedikt, aki a nagy Fjodor Kuzmics (áldassék a neve) írnoka. Nap mint nap a vezér műveit körmöli, lejegyzi a nagy államfi szavait. Az öregek persze – akik már a Robbanás idején is éltek, csak valamiért nem akarnak azóta sem meghalni – azt mondják, ezek bizony nem Fjodor Kuzmics szavai. Nem-nem, ezek mások szavai, valami Dosztojevszkij, Puskin meg ki tudja még, kié. De Benedikt nem hisz ebben, hiszen Fjodor Kuzmics találta fel a tüzet, a kereket, ő miatta kel fel a nap, ő minden pógárocska atyja. Hát lehet az ilyen ember rossz?

Kazuo Ishiguro legújabb művét parázs vita kísérte egy egyébként marginálisnak tűnő, pusztán kategorizáló kérdésben: fantasy-e Az eltemetett óriás? Mindenki úgy tett, mintha kardinális, az irodalom sorsáért folyó küzdelem volna. Ursula K. Le Guin és Ishiguro közt kelletlen szópárbaj kerekedett, a kritikusok szabadkoztak miatta, a műfaj szerelmesei fanyalogtak. Pedig ez egy rossz kérdés, amire csak haszontalan válasz adható. Igen, ez a könyv ízig-vérig fantasy, regénybe oltott középkori románc, de nem ez a műfaja. Az eltemetett óriás feledésregény.

Kézenfekvő volna egyszerűen rásütni a fantasy kalandregény (sword-and-sorcery) bélyegét, és azt mondani, hogy Ishiguro élvezi a hagyományos műfajok dekonstrukcióját. Hiszen az Artúr utáni Britanniában játszódik a történet, ahol Brennus, a kelta hadvezér az úr, a Kerekasztal lovagjai közül sokan élnek még, kardforgatók járják az országot, tündérmanók és ogrék lakják a vidéket, sárkányok nyugosznak minden barlang mélyén, és gonosz lények bocsátanak ártó varázst a hét királyságra. Ishiguro elődjei közt érezni ugyan Moorcock és még inkább T. H. White hatását, aki az Üdv néked, Arthur, nagy király!-ban lefektette Ishiguro regényének alapjait, de semmi köze sincs sem Tolkien, sem G. R. R. Martin alkotói eszméihez. Martinhoz képest líraibb, Tolkienhez képest pszichologizálóbb és allegorikusabb. Viszont magával ragadó, és Ishiguro merengő, borongós hangvétele nagyon is illő a ködlepte Britanniához.

Az eltemetett óriás egy, a műfaji eszköztárat okosan használó könyv, amelyben a régies, költői szépségű nyelvezet mögött modern aggodalmak rejlenek. Legfőképp a háború és a veszteség traumája, amiből a feledésbe és a kor mondavilágába menekülnek az emberek. Innen kapja a regény is a nevét: az eltemetett óriás ugyan minden Ishiguro-regény kötelező motívuma, de itt a regék köpenyébe burkolva a fájó emlékek és a feldolgozatlan, szőnyeg alá söpört sokkhatások erős, visszatérő motívuma. Annak ellenére, hogy allegóriába hajló cselekményvezetéssel dolgozik, Ishiguro szereplői kerek, kidolgozott személyiséggel bírnak, mint a modern fantasy művek legtöbbje, és ugyanolyan elánnal küzdenek az emlékeikért és közösségükért, mint Ishiguro más, háborúk utáni csendben önmagukkal vívódó főszereplői. A sárkányt le kell győzni, mert a mitológia megkívánja, de sárkány soha, sehol nem volt még ennél megfoghatatlanabb.

Nem könnyű önmérsékletre intenem magam. Mark Haddon történetéhez más viszony fűz, mint a legtöbb irodalmi alkotáshoz. Sok könyv megfordult már a kezemben, sokat tüzetesen olvastam, de ezt a könyvet úgy ismerem, ahogy kevés regényt fogok életemben ismerni. Más alkotásoktól eltérően ezzel a könyvvel együtt éltem, mert belőle írtam doktori értekezésem egy jelentős részét, így a részemmé is vált. Az, hogy szeretem, imádom és unom, nem kifejezés. Unom, ahogy egy teremőr a múzeumban lógó festményeket, ékszereket unja. Megszokott, kellemes derengéssel, ami hiányzik, ha kölcsön adják, de kincs, és mint minden kincset, kicsit fényesíteni kell – és kiállítani, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.

A mű főhőse Christopher, egy tizenöt éves (három hónapos és két napos) kamaszfiú, aki nagyon másképpen látja a világot, mint egy tipikus tinédzser. Saját szavaival élve “viselkedési problémái” vannak, de nem balhés srác, csak túl sok neki a világból érkező inger. Bár soha senki nem mondja ki a regény lapjain, Christopher autista, Asperger-szindrómával él együtt. És persze apjával, az egyszerű lelkületű, de keményen dolgozó Ed Boone-nal, aki morgolódó szeretettel támogatja fiát, és hevesen csóválja a fejét furcsaságain.  Mert ha három piros autó megy el előtte aznap, akkor jó napja van, ha öt, akkor nagyon szuper napja, és ha négy sárga autót lát, akkor fekete napja van, amikor nem szól senkihez, nem vacsorázik, és egyedül olvas. Imádja a prímszámokat, a matematikai problémákat, de utálja azt, hogy az emberek hazudnak, és nem tudja leolvasni arckifejezéseiket. Nem érti a viccet, az iróniát és a  metaforákat, éppen ezért képtelen “valódi irodalmat” olvasni. Viszont odavan Sherlock Holmesért, és minden vágya, hogy könyvet írjon. Ez a könyv A kutya különös esete.

Idén is összeszedtük, hogy újságíróink mely megjelenéseket várják a leginkább az erre az évre tervezettek közül. Ez a listánk sem készült a teljesség igényével, illetve jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók az ezévre tervezettek közül, ám ezekről továbbra is tájékoztatunk majd titeket.

Rengeteg kitűnő kötet várható az idén is, a Próza Nostra csapata pedig hozni fogja róluk a kritikát. Ahogyan az alábbi címeket végigböngészve látható, több átfedés is van a listák között, a szerzők ugyanis egymástól függetelnül állították össze személyes listájukat; így azok a kötetek, amelyek több listára is felkerültek, különösen ígéretesnek tűnnek.

Égünk a vágytól, hogy megismerjük a véleményeteket, ezért írjátok meg nekünk kommentben (az írás alatt), hogy Ti milyen megjelenésekre számítotok, mi maradt le a listánkról vagy mit vennétek le róla!

Acélpatkány

Cixin Liu: The Three-Body Problem (Európa)

Kínai sci-fi, ami ráadásul még Hugo-díjat is nyert? Kell ennél többet mondani? Az Európa most belenyúlt az SF fortyogó üstjébe és az egyik legérdekesebb címet húzta ki onnan. A kínai kulturális forradalom története keveredik a (hard) science fictionnel, mindez érdekes történettel, a kínai és a modern (angolszász) sci-fi legjobb elemeinek ötvözéseként. Ez a könyv olyasmi, amit mindenkinek, aki érdeklődik a sci-fi iránt, el kell olvasnia: annak is, aki szerint az angol nyelvű világon kívül nincs érdekes SF és annak is, aki szerint meg csak ott van.

Dimitrij Glukhovsky, a Metro-kötetek népszerű szerzője újra hazánkba látogat legújabb könyvének, a Metro 2035 megjelenése kapcsán.

Glukhovsky 1979-ben született, újságíróként, tévés és rádiós műsorvezetőként kezdte pályáját, majd online íróból rövid időn belül a kortárs orosz populáris irodalom legnagyobb sztárjává vált, aki sok kollégájához hasonlóan előszeretettel gyakorol politikai és társadalomkritikát szóban és írásban egyaránt.

Az első könyve, a moszkvai metróhálózatában játszódó posztapokaliptikus sci-fi Metró 2033 és folytatása hozták meg számára a világsikert. Az általa teremtett világot azóta igazi franchise lett. A rajongók a Magyarországon is megjelenő Metró 2033 Univerzum néven írják tovább, bővítik, de számítógépes játék is született már a sorozat nyomán. Sőt, a Metro 2034 online változatához a szerző egy híres orosz elektronikus előadóművészt és egy festőművészt is segítségül hívott a művészeti projektté alakításhoz. A Metro 2035 a szerzői ígéretek szerint az záró fejezete a sorozatnak. Érdekes módon a kötet a már korábban elkészült, Metro Last Light című számítógépes játék ötleteiből született meg, így egy sajátos visszacsatolást, remedializációt láthatunk a különböző közegek között.

Az orosz bestsellergyáros egyébként írt már izgalmas történelmi regényt (Szürkület), egy akció-sci-fit  Futur.re címmel [kritikánkat lásd itt], vitriolos társadalomkritikáját pedig Orosz népellenes mesék elbeszéléseiben olvashatjuk.

Aki tehát már vagy még nem ismeri a szerzőt, ne hagyja ki a programokat.

Kevés gonoszabb embert ismerünk a modern irodalom szereplői közül, mint azokat, akik felismerik és kihasználják mások kiszolgáltatottságát. Egy fiatal lányt elrabolni, majd rabláncon tartani, hosszan, sokáig… mintha csak Emma Donoghue szobájában ülnénk. Vagy Vlagyimir Nabokovval egy autóban utaznánk motelről motelre. Mi, örök Loliták. Mi, a könyv rabjává váló olvasók. A lepkegyűjtő paratextusa hamar igazi klasszikussá emeli John Fowles művét, az első pszichológiai thrillerként emlegeti. Van is benne valami igazság, hiszen realista környezetben, az emberi lélek finomságaira hangolva mondja el, hogy mit érezhetett át a totón nagyobb összeget nyerő Frederick Clegg, amikor elrabolta a művésznövendék Miranda Greyt. Ötven év távlatából, mai szemmel azonban mégsem könnyű realista regényként olvasni a művet – ennél sokkal dominánsabbá válik a regény allegorikus, a brit osztálytársadalom felbomlását dokumentáló olvasata, amelyben a cselekmény és a szereplők ábrázolása mondhatni csak ürügyül szolgál az írót foglalkoztató társadalmi kérdések boncolgatására.

Miranda Grey még csak tanulja a festészetet, de valami tehetsége mégiscsak van hozzá. Tűrhetően imitálja a nála nagyobb, kortárs művészek stílusát, keresi a saját hangját; de a legfontosabb, hogy magába szívja az őt körülvevő művészvilág érzéseit, véleményeit. Egyetemi hallgatóként elragadja a hatvanas évek társadalmi változásainak szele, lelkesen támogatja a brit munkáspárt törekvéseit, el se bírná képzelni, hogy egy tőle másképp gondolkodó ember érdemes lehet a tiszteletére. Leghőbb szerelme az általa csak G. P.-nek nevezett festő, akire rajongással néz fel, és igyekszik a gyakran sértésbe hajló, karakán véleményét a saját szűrőjén át feldolgozni. Valamilyen szinten még bele is van zúgva, de ezt nem szívesen vallaná be magának. Külső szemlélő számára egy egyszerű, kicsit naiv, kicsit öntelt, de szeretnivaló, szenvedélyes, szabad művészlélek benyomását kelti.