ÉS

Léteznek olyan szövegek, sőt egész műfajok, melyeket „alacsony” irodalmiként kategorizálnak. Amennyiben egy szerző szövege bekerül ebbe a gettóba, onnan kezdve az író akár meg is feszülhet, nem valószínű, hogy bármikor is képes lesz átjutni azon a kerítésen, mely elválasztja egymástól az „alacsony”- és a „magas” irodalmat. Lényegtelen, hogy hiszünk-e egy effajta felosztásában, a kanonizációs folyamat ugyanis – úgy tűnik – sokszor e logika szerint működik. Ebbe az irodalmi gettóba került be William Gibson összes szövege, kezdve az 1984-es műfajteremtő Neurománccal (Neuromancer) és ide kerül a legtöbb szöveg, amit sci-fiként aposztrofálnak.

Az orosz irodalom nagy hagyománnyal bíró toposza a hóvihar alakzata. A sci-fi tradícióban pedig előkelő helyen szerepelnek az orosz szerzők. Mintha e két, közhelyszámba menő megállapítás igazolásának kísérlete lenne Vlagyimir Szorokin Hóvihar című kisregénye.

Kezdetben úgy tűnik az olvasónak, hogy a XIX. századi oroszföldön jár. A történet minden eleme, a narratíva, a szövegstílus és az olvasó kondicionált tekintete is ezt sugallja. Az események két főszereplője a fiatal, tettre kész és konok, idealista Platon Iljics Garin doktor, valamint az idős, megbékélt, keresztényi lelkületű Perhusa. Céljuk, hogy eljussanak egy járvány sújtotta közeli faluba, a legnagyobb hóvihar kellős közepén, a legendás orosz pusztában. Mintegy mellékesen kiderül, hogy a járvány Bolíviából származik és legszembetűnőbb tünete, hogy zombikká változtatja a halottakat.

A "Nyomtalanul" recenziója az ÉS-ben, itt olvasható.

(forrás: Élet és Irodalom)