Dűne

Dennis Villeneuve hamarosan bemutatásra kerülő Dűne adaptációja kapcsán a leggyakrabban felmerülő kétely, hogy vajon elég sikeresnek bizonyul-e a film ahhoz, hogy a stúdió zöld utat adjon a folytatásnak. Villeneuve ugyanis két részesre tervezte az 1965-ös regény feldolgozását. Ez merész vállalkozás, mivel a Dűne első könyvét Frank Herbert pár kulcsfontosságú cselekményelemen túl leginkább az expozíciónak, azaz a Dűne világának és az azt benépesítő karakterek bemutatásának szentelte. A megalapozó jellegű és leírásokban bővelkedő narratívák önmagukban nem feltétlenül kedveznek a cselekményközpontú vizuális feldolgozási kísérleteknek. Nos, amennyiben Brian Herbert és Kevin J. Anderson képregény-adaptációját tekintjük mérvadónak (márpedig a szerzők erről próbálják biztosítani az olvasót a kötet előszavában), akkor bizony azt kell mondanunk, hogy a vállalkozás maga nem lehetetlen, csak meg kell találni a megfelelő drámai struktúrát, ami a képi feldolgozás révén közvetített elbeszélés fő vázát alkothatja. 

A Dűne ​– Képregény esetében a szerzők jól láthatóan törekedtek arra, hogy minél inkább hűek maradjanak az eredeti szöveg tartalmához. Szinte „jelenetről-jelenetre” pontos adaptációról van szó, ez azonban természetesen alapos szelekciót is feltételez. Képtelen, egyszersmind fölösleges elvárás lenne, hogy minden karakter belső narrációját illusztrált módon lássunk viszont a képregényben. Egy kép többet ér ezer szónál, és szerencsére Raúl Allén és Patricia Martín rajzai maximálisan alátámasztják ezt a bölcsességet. A karakterek ábrázolása egyszerre informálja az olvasót azok egymás közötti viszonyáról, valamint belső érzelmi állapotukról. Az egyes helyszíneket meghatározó színek egyrészt felhívják a figyelmet a köztük lévő kontrasztra (Caladan, Giedi Prime, Arrakis), másrészt nyomatékosítják a jelenetek érzelmi töltetét. 

A cselekmény a főszereplő, Paul Atreides próbatételével, a Gom Jabbarral indul, ami egyszerre alapozza meg a regény vezérfonalát, azaz a messiás-motívumot, illetve hinti el a képregényt lezáró fordulat, azaz a megvilágosodás-jelenet első magvait, ami egyébként csak tovább erősíti a nézetet, miszerint a Dűne első könyve igazából nem több mesterien kivitelezett expozíciónál. A próbatételt követően egy-egy jelenet révén megismerhetjük a történet további fontosabb szereplőit: Harkonnen-bárót, az Atreides-ház legfőbb riválisát; Thufir Hawatot, a ház orrgyilkosát és számítógép-intelligenciával rendelkező tanácsadóját (egy mentátot); Gurney Hallecket, az Atreidesek harcmesterét; illetve Letót, aki az Atreides-ház feje és Paul apja. A bevezető rész komoly hangsúlyt fektet Paul édesanyja, Jessica Úrnő belső konfliktusainak közvetítésére is, mivel azok szorosan összekapcsolódnak a messiás-motívum alapjául szolgáló próféciával. Az eredeti regény első könyve és így a képregény-adaptáció is ennek a próféciának a lelepleződésével zárul.

Pár éve nagyon nagy hatást tett rám a Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilm, ami egy meg nem valósult filmadaptáció történetét járta körbe. A filmben nagyon sok különös gondolat fogalmazódott meg, melyeknek legtöbbször Alejandro Jodorowsky chilei rendező volt az origója. Egy ponton ő mond valami ilyesmit: „olyan élményt akartam elérni a filmjeimmel, mint az LSD, de az LSD nélkül”.

A Villa Negra egy művészeket tömörítő egyesület. Egy alkotói műhely, amelynek tagjai ugyan sokban különböznek – más és más stílusban  és művészeti ágakban alkotnak a festészettől a szobrászatig –, mégis találtak magukban közös vonást, ez pedig a művészet maga. Az egyesület tavaly ünnepelte fennállásának tizenötödik évfordulóját, mégpedig a Möbion című kötettel. A Möbion azonban nem egyszerűen egy tabló az alkotók munkáiról: Horváth Viktor az egyesület felkérésére regényt (kisregényt) írt a kiadványban szereplő alkotásokhoz. De nem is csak egyszerű kísérőszövegről van szó, Horváthot ugyanis megihlették a szobrok, festmények: szövege – szándéka szerint – szimbiózisba lép a más művészeti ágakba tartozó alkotásokkal, ezzel sajátos élményt nyújtva a befogadóknak. “A festmények és szobrok fotói hűen adják vissza az anyag szépségét és az alkotói koncepciót, a mellettük futó mese pedig nem a műtárgyakról beszél, hanem viszonyba kerül velük; [...] Nehéz meghatározni ennek a könyvnek a műfaját - regénykatalógus, katalógusregény -, de nem is ez a fontos, hanem a közegek társalgása, a fúzió, a találkozás, ahol valami életre kel”, olvasható az előszóban (3. oldal).

Kényelmetlenül érzem magam a legutóbbi írásom kapcsán. Tóth Csaba A sci-fi politológiája című könyvéről alapvetően jókat írtam úgy, hogy egy hibáját elhallgattam: az általam olvasott, kiadás előtti verzióban hemzsegtek a helyesírási, szöveggondozási hibák. Ezek egy részét jeleztem is a kiadónak és tudomást szereztem arról, hogy egy szerkesztési körrel ismét végigmennek a köteten. Ezért bizalmat szavaztam és nem beszéltem ezekről a problémákról. Sajnos, mikor kézbe vettem az immár végleges, nyomtatott kötetet, láttam, hogy ugyan pár dolgot orvosoltak, azonban továbbra is vannak olyan elírások, sőt tárgyi tévedések, amelyek egy nem tudományos igényű, de mégis ismeretterjesztési célú írásban nemcsak, hogy zavaróak, de aláássák a hitelességet is.