disztópia

„A Fahrenheit 451-nek kötelező olvasmánynak kellene lennie és erre minden tulajdonsága alkalmassá is tenné. Nem kötelező olvasmány és nem is lesz az” – írta Szabó István “Steve” a Fahrenheit 451-ről szóló korábbi kritikájában. Azt hiszem, az akkori olvasók mind hevesen bólogattak ezeket a sorokat olvasva, és senki se hitte, hogy a közeljövőben bárki is rácáfolhatna.

2018-ban azonban az emelt szintű magyar érettségi tételsor követelménnyé tette a középiskolákban: „Irodalmi ellenutópia és filmes adaptációja – Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és François Truffaut: 451 Fahrenheit (1966)”. Ez miért is meglepő? Az iskolarendszer szinte kínosan ügyel arra, hogy a diákok csak és kizárólag a kanonizált irodalommal találkozzanak, a kortárs populáris irodalomnak csupán a gyökereit ismerhetik meg, az aktuális képviselőikről nem esik szó. A disztópiával – vagy ellenutópiával – mint műfajjal szintén csak érintőlegesen találkozhatnak olyan művek esetén, mint például Az ember tragédiájának falanszter jelenete. Emellett Orwelltől az 1984 úgy hangzik el az egyetemen, mintha természetes lenne az ismerete a gimnáziumból, holott említés szintjén se kerül szóba. Véleményem szerint egy érettségiző diák komoly feladat előtt áll, amikor a Fahrenheit 451-et kell feldolgoznia, mivel tanulmányai során (történetileg) nincs megágyazva ennek a műnek (mint ahogy Esterházy Péter munkájának, a Pápai vizeken ne kalózkodjnak se feltétlenül, annak ellenére, hogy 2017 óta követelmény az emelten).

A tétel elvárja, hogy a könyvet, illetve az adaptációt mint zsánert dolgozzák fel az érettségizők, illetve bizonyítsák, miért beszélhetünk a Fahrenheit 451 kapcsán ellenutópiáról. A művekben megjelenő utópikus, disztópikus vonások kiemelése kulcsfontosságú a tétel elmondása közben – Ray Bradbury, illetve a műfaj ismertetése után –, majd ezek összevetése a különböző médiumokban. Ez a megközelítés azért kiemelendő, mert a tétel a gimnáziumban elvárt értelmezés helyett (a szerző életének rávetítése az adott műre) új módszereket vár el. Hogy ebben a felfogásban mit érdemes kiemelni? Nekem a lenti szempontok jutottak eszembe a tavalyi érettségire készülve:

A Fahrenheit 451 azt a hőfokot jelöli, amin a könyvek elégnek – ezt a regényt felvezető idézet is elmagyarázza. A történet Guy Montagról, a tűzőrről szól, aki ráeszmél arra, hogy munkájával – a könyvek megsemmisítésével – nem a társadalom jólétét, hanem annak elbutítását segíti elő. Montag jellemfejlődésén keresztül ismerhetjük meg a társadalom felépítését és működését, amelynek fő mozgatórugója a „boldogság és béke” fenntartása. Ezt az állapotot a gondolkodás, az összefüggések keresése, az értelemkeresés szünteti meg a társadalmat uraló ideológia szerint.

Egy ma felnövő fiatal 18-21 éves korára többször mentette meg a világot, mint bármelyik korábbi generáció. Legyen szó bár számítógépes játékokról, rajzfilmekről, könyvekről vagy filmekről, ifjú főhősünk garantáltan fel fogja venni a harcot a (régebbi művek esetén) nácikkal, a terroristákkal, környezetszennyező és/vagy kizsákmányoló nagyvállalatokkal, mindenféle ideológiát képviselő, elnyomó birodalmakkal vagy libertárius városállamokkal. Úgy látszik, a művészvilág az utóbbi időben egyre inkább belekényelmesedik abba a szerepbe, hogy “a világ lelkiismereteként” gondolatébresztő művekben hívja fel a figyelmet a késői modernizmus társadalmi struktúráinak ártalmaira. Némi cinizmussal szemlélve: hasztalanul.

De egészen addig nem lehet merő közhelyként emlegetni, hogy korunk tudományos-fantasztikus irodalma túlnyomórészt disztopikus, amíg nincs az egész  világon egyetértés abban a kérdésben, hogy technikai fejlődésünkért komoly árat fizettünk, és jelen gazdasági berendezkedésünk okolható mindezért. Márpedig Charlie Jane Anders nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a tudományt és a fantasztikumot egymás szövetségeseként szerepeltesse a Föld sebeinek begyógyítóiként. Két slágerműfajt, az öt-perccel-a-jövőben disztópiát és a tinivarázslós felnövéstörténetet vegyíti a külföldön nagy sikert aratott Minden madár az égenben.

A közeljövő San Franciscójában járunk. Egyik főszereplőnk Laurence, a visszahúzódó számítógép-guru, aki bizonytalanul botladozik a társas élet útvesztőiben. Iskolásként ő volt az, akit halálra szívattak az osztálytársai, és még a szülei se fogták pártját, egyszóval minden szempontból pocsék gyermekkora volt, de cserébe műszaki tehetsége révén fiatal felnőttként bekerül egy titkos társaságba, akinek köszönhetően egy Elon Muskot és Steve Jobsot megszégyenítő techbirodalmat épít ki. Őt ellenpontozza a szeleburdi, kicsit furcsa, örök állatbarát Patricia, aki több időt tölt a pszichológusnál, mint az iskolapadban. Életét feje tetejére állítja, amikor kiderül róla, hogy varázslatos képességei vannak, érti az állatok nyelvét. Ő sem hagyományos módon folytatja tanulmányait, hanem felvételt nyer az Eltisley Maze bentlakásos boszorkány- és varázslóképző iskolába, ami jobban emlékeztet a Lev Grossman-féle A varázslók hasonló műintézményére, mint a Roxfortra.

A Szegedi Tudományegyetem rendszeresen szervez Közéleti Kocsma néven beszélgetéséket a hallgatók számára. November 29-én a JATE adott otthont az esti beszélgetésnek, amelynek témájául a disztópiák szolgáltak. A beszélgetés meghívott résztvevője Hódosy Annamária az SZTE Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék oktatója, valamint  Jagodics Balázs volt a Pszichológia Intézetből.

Az előadókhoz intézett első kérdés: mi tekinthető disztópiának, hogyan definiálnák? Hódosy szerint a műfaj a mai világból a negatív eseményeket könnyedén továbbgondolható és kitalálható lehetséges jövőt tekinthetjük disztópiának. Állítása szerint a műfaj – noha lehetséges világban játszódik – mégsem a fantasyhez áll közelebb, hanem inkább a sci-fihez vagy talán a horrorhoz. Jagodics hasonlóan érvel, de hozzáteszi, hogy az egyik mozgatórugója az azonosulás lehet.

Szülők, aggódó hozzátartozók és pedagógusok örök kérdése és parázs vitáik kiindulópontja a kérdés: Mit adjunk a gyerekek kezébe, és mit ne? Olvashatnak, vagy nézhetnek agresszív meséket? Beszélhetünk-e nekik halálról, háborúról, gyilkosságról? Ameddig csak lehet, el kell zárnunk őket mindettől, vagy jobb, ha minél korábban szembesülnek a világ sötét oldalával? Ezek nem egyszerű kérdések, így nyilván a választól sem várhatjuk, hogy egyszerű legyen. Egy olyan pontnál kell hát megvetnünk a lábunkat, ami biztos, ez pedig a következő: az élet nincs tekintettel a korhatáros besorolásra. Az ember adott esetben még beszélni sem tud, amikor kapcsolatba kerül az úgynevezett „sötét oldallal”. A düh, fájdalom, gyűlölet, halál körülvesz minket, függetlenül attól, hány évesek vagyunk, és ezen a tényen nem változtat az, hogy a felnőttek hajlandóak-e beszélni róla, vagy sem. Természetes, hogy ösztönösen szeretnénk megvédeni a kisebbeket attól, amit rossznak tartunk a világban, ám téves azt feltételezni, hogy hermetikusan lezárhatjuk az otthonunkat. Mi több, amiről nem beszélünk, amitől megpróbálunk elfordulni, az a felszín alatt sokkal nagyobb károkat képes okozni. Ez egyformán igaz az olyan közeli és személyes traumákra, mint a nagyi halála, és a távoli, ám a mai napig élő tragédiákra, amelyek talán régen történtek, talán már a nagyszülők sem emlékeznek rá, mégis erős lenyomatot hagytak a társadalomban. Ismét tévedés abba a hitbe ringatni magunkat, hogy az utóbbit a gyerekek és fiatalok nem érzékelik, nem élik meg, csak, mert nincs közvetlen kapcsolatuk vele.

• Tovább A fiú, aki nácinak született (Sarah Cohen-Scali - Max) tartalomra
• Hozzászólások

Nincs még egy ennyire átpolitizált irodalmi közeg, mint a kortárs orosz irodalom. A szemünk láttára igyekszik Oroszország megmutatni a világnak, hogy igenis a Szovjetunió bukása után húsz évvel még mindig erős világhatalom, és hogy az ország vezetői – éljünk ezzel az eufemizmussal – érdekesen értelmezik a demokrácia fogalmát és eszközrendszerét. Amióta a Kremlből „kisöpörték” az egypártrendszert azóta az orosz irodalom világhírűvé vált művei nem nélkülözik az állásfoglalást hazájuk állapotáról, legyen az a vadkapitalizmus, a média erős cenzúrája vagy valamilyen sajátosan oroszos jelleg. Emellett az orosz irodalom másik nagy jellemzője – ami mindig is jelen volt benne – a fantasztikum használata. Megemlíthetjük Pelevint, mint a legismertebb példát, aki írt már vámpírokról (Empire V) és virtuális valóságról is (A rettenet sisakja), de idecitálhatjuk Szorokint, akinek beteg elméjéből a legfélelmetesebb orosz jövővíziók kúsznak elő (vegyük kézbe Az opricsnyik egy napját), de bedobhatjuk Tatyjana Tolsztaját is (Kssz!).

A Futu.re elolvasása után az embernek az lehet az érzése, hogy annak szerzője, a Metro-regényekkel világhírre szert tevő Dmitry Glukhovsky ebbe a díszes társaságba szeretne belépni, hiszen könyve egy vérbeli disztópia, ami ugyan Európában játszódik, de olyan elemeket is használ, amelyek hazájára (is) ráhúzhatóak. De mégsem mondhatjuk azt, hogy sikerrel ugorja meg a nagyok szintjét, sajnos még a közelükbe sem ér, sőt, a Futu.re önmagában nem több egy gyenge tucatdisztópiánál.

Sokan ismerhetik azt a trükkös kiszámolót, amikor a kérdező a másik felé tartja a kezét és elkezd számolni tízig, majd az ujjaival mutatja a kimondott számot, így jut el a számok kimondásában kilencig, mikoris elfogytak az ujjai. Elsőre fel sem tűnik a turpisság, azonban alaposabb odafigyelés után észrevehető, hogy rá lett szedve a megfigyelő. A “hetem-hétem” játék megvezetéséhez hasonlóan működik a Kettő fondorlata is. Az olvasó halad a regényben és úgy tűnik kilencnél jár már az olvasásban, holott a kötetnek vége – Finy Petra Kettő című disztópikus ifjúsági regényében, ami a 2014-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Tilos az Á gondozásában.

A Másvilág trilógia első része, a Kettő térben és időben távol játszódik a jelenkortól; egy posztapokaliptikus jövőben jön létre a regény által felvázolt társadalmi berendezkedés. A főszereplő a Tisztavárosban élő, tizenöt éves Nikk, aki az első fejezettől kezdődően menekülni kényszerül üldözői elől. Ezek kiléte a narratíva előrehaladtával változik, azonban a menekülés és menedék utáni vágy állandó tartozéka a regénynek. Az írónő a fiktív világon belül valódivá teszi a vágyott kamaszkori elszökést otthonról és Nikk azon érzését, hogy a világ az ellenségévé vált. A történet két, egymástól teljesen különböző életvitelt mutat be. A rendre és fegyelemre épülő utópiát Tisztaváros képviseli a maga puritan módján, míg a vadságot, a természetességet Természetváros I., majd annak pusztulása után Természetváros II. jeleníti meg. Az ellentétek hangsúlyozására a két városon kívül az írónő meglehetősen sok megfeleltetést használ és sok külső tényezőt hív segítségül: a civilizáció és a természet, a természet és az ember, az ember által érzékelt valóság és a platóni ideák világa. A könyv fortélya abban nyilvánul meg, hogy kiváló elképzelésen alapuló fiktív világot mutat be, azonban ebből mindössze egy kivonat érhető el az olvasó számára. Ember összeházasítása mindenféle élővel és élettelennel hatalmas ziccer, viszont a regényvilág, amelyben az olvasó el tudna veszni a hetem-hétem megoldásra épül. Mutat is meg nem is, magyaráz is meg nem is. Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire szükséges egy ifjúsági kötet esetében az, hogy az író kellő alapossággal kibontsa a hátteret, a fiktív életteret, az abban irányító szabályokat, illetőleg magát a fő problémát, hogy hogyan is jutott az emberiség a kötet jelenéig.

Patrick Ness young adult íróként lett híres, bár a mai napig nem tisztázott, pontosan mit jelent ez. A röviden YA-nak nevezett kategória nem műfaj, hiszen az ide sorolandó könyvek minden szempontból elképesztően sokfélék. A „fiatal felnőtt” nyilván olvasói korcsoport meghatározás akar lenni, ám az ilyen típusú besorolás az irodalomban nem csupán félrevezető, de káros is a kategóriában szereplő művek megítélése szempontjából (ahogy az a gyermekirodalom példáján is látszik). Szóval YA, de milyen YA? Ha elfogadjuk, hogy a kategórián belül is megvan az irodalomban jelen levő minőségi diverzitás, akkor Patrick Ness a YA mesterei közé tartozik. A nagysikerű és ezzel együtt zseniális Chaos Walking trilógia után újabb regénnyel bizonyította kiválóságát  – a Soha nincs vége egy kötetben tartalmaz mindent, amiért a korábbi trilógiát szeretni lehetett, talán még többet is.

Ha a valódi műfaji besorolást nézzük, a Soha nincs vége a legtöbb helyen disztópiaként szerepel, de már most le kell szögezni, hogy nem a szó Éhezők viadala-i értelmében, vagyis a például Suzanne Collinsnál megjelenő szerkezethez képest mást fogunk látni. A manapság népszerű disztopikus regényeknek már saját hagyományaik és sablonjaik vannak, és a legtöbb esetben, ha roppant ügyesen ábrázolva is, de ugyanazokat a mintákat látjuk ismétlődni. A Soha nincs vége, bár szintén sötét jövőképet mutat be, kamaszkorú főszereplővel, történetével mégis kilóg a műfaj népszerű regényeinek sorából.

„A tömeg a maga elhatározásából hagyta abba az olvasást.”

(78. o.)

A Fahrenheit 451 legendás ellenutópia. 1953-ban – hatvan éve – jelent meg először, de mit sem vesztett erejéből és frissességéből. A jeles évforduló alkalmából az Agave Kiadó öt novella kíséretében jelentette meg, Loránd Imre klasszikusnak számító fordításában. Olyan szöveg ez, mellyel kapcsolatban könnyen esik abba a hibába a róla megnyilatkozó, hogy elragadtatja magát.

A cím magyarázatához talán a legjobb módszer, ha hagyjuk beszélni a szöveget. A regény mottója így szól: „451 Fahrenheit – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég.” A mottó első mondata magyarázza a címet, a második mondat pedig máris az ideológiák veszélyes természetére irányítja a figyelmet: „Ha vonalazott papírt tesznek eléd – másra írj.” A gondolkodás befolyásoltsága, behatárolása már a mottóban terítékre kerül. (A Juan Ramón Jiménez idézet magyar változata egyébként nem egészen azt mondja, mint amit az eredeti. „Si te dan papel rayado, escribe de traves.” Vagyis a vonalakat keresztezve, keresztben írj. Az angol fordítás – amit Bradbury is használ – őrzi ezt a jelentést: „If they give you lined paper, write the other way.” A magyar mondat még ennyi kompromisszumot sem enged.)

A történet főszereplője Guy Montag tűzőr, aki minden nap örömmel, mosolyogva végzi munkáját. A tűzőrség a regényvilágban a tűzoltóság utódszervezete és egészen más feladatokat lát el, mint az elődje. Mióta a házak tűzbiztossá váltak, a tűzőrség szerepe nagyban megváltozott. Nincs tovább szükség arra, hogy az emberek életét óvják, így a fennálló hatalom ideológiáját védelmező erőszakszervezetté váltak. Könyveket égetnek, a lakásokkal együtt, ahol találták őket – esetenként az emberekkel együtt, akiké a könyv. A regény világában ugyanis főbenjáró bűn könyvet olvasni – nem is sokan próbálkoznak vele.

<ajanlas>

Kornélnak. Tudja miért.

</ajanlas>

Itó Projekt polgári neve Itó Szatosi. Japán SF író, aki 2009-ben fiatalon – harmincöt évesen – halt meg rákban. Három regényt hagyott hátra sajnálatosan rövid élete után. A legutolsó regénye – jelen cikk témája – a </Harmónia> címet viseli és megjelenésének évében elnyerte a Japán SF Nagydíját.