Delta Vision

A rövidprózák ablakok máshová. Kezdő- és befejező mondatuk keretei között feltárul saját, zárt világuk, ugyanakkor kíváncsivá is tudják tenni olvasóikat, hogy vajon mi lapulhat a szöveg cselekményén kívül, amit onnan nézve már nem láthatunk. Egyszerre nyújthatnak tehát megelégedettséget és ébreszthetnek vágyat még több iránt.

A magyar zsánerirodalom piaca hasonlóan működik, mint a fősodor, vagyis az apránként felhalmozódó rövidprózák kisebb súllyal esnek számításba, amikor egy-egy író munkásságát megítélik. Örömteli, hogy hébe-hóba jelennek meg a szerzőktől regény hosszúságúnál kisebb terjedelmű szövegek, de ennek ellenére az olvasóközönséget mégis a háromszáz oldal feletti teljesítmény tudja igazán lázba hozni. A jelenség okai és miértjei temérdek oldalról megközelíthetőek, akár kronologikus bontásban, gender szempontjából vagy korosztályonként. E bevezető azonban megmarad abban a keretben, amely igyekszik számba venni, milyen lehetőségek állnak az olvasók előtt, ha be szeretnének kukkantani a kortárs műfaji rövidpróza piacra.

Elkerülhetetlen, hogy pontosabban meghatározzam, mit is értek e forma alatt. Bizonyos jegyek egyáltalán nem jelentek meg ebben a közegben, míg a fősodorban ideig-óráig működtek, kis túlzással, egészen napjainkig. Elsősorban a 19. és a 20. század újságírásában megjelent szabályszerűségekre gondolok, mint a tárca, a kroki, a glossza, a jegyzet vagy éppen a kommentár. Ezek a formátumok már csak azért sem bukkanhattak fel a zsánerben, mert jobbára mindennapi reflexiókként működtek, amikor még a nyomtatott sajtó egyeduralkodó volt a hírközlésben. Noha kétségtelenül érdekfeszítő lenne manapság is olvasni egy-egy ilyet, a jelenlegi irodalmi (ideértve a fősodort is) gyakorlat ilyen vagy olyan okból, kiszűrte vagy esetleges ellehetetlenítette ezeket. Tehát marad a novella és a kisregény mint forma.

Be kell valljam, a kezdetektől fogva nem tudok mit kezdeni a young adult-jelenséggel. A dolgot persze könnyen le lehetne zárni azzal, hogy ez – negyven felé közelítve, ami kis hazánk statisztikáit nézve már vígan a B-oldal –  nem is nagy baj, mivel nem nekem írják a zsánerbéli regényeket, másrészről viszont nem vagyok még olyan vén, hogy ne tudnám könnyen felidézni a tinédzserkoromat.  Ez utóbbi körülményből kifolyólag pedig biztos vagyok benne, hogy a húsz évvel ezelőtti önmagam bőszen kikérte volna magának, ha egyfajta majdnem-felnőttként kezelik, akinek még nem fejlődött ki rendesen az agya, és ezáltal simán elfogadja, ha bonyolult kérdésekre sekélyes  és sokszor hazug választ kap.

Pedig ha jó tanulóhoz méltón a történelmi előzményekkel kezdjük, azt látjuk, hogy nem volt ez mindig így.  A zsáner első fecskéi között – ideértve azt is, amit eleve a szépreményű fiatalságnak írtak, és azt is, ami csak néhány évtized múltán  került át az ő részlegükre a  könyvtárak felnőtt szekciójából -  olyan címek vannak, mint a Szép remények vagy a Két város meséje Dickenstől, a Huckleberry Finn vagy a Tom Sawyer kalandjai Twaintől (Istenem, hányszor alkalmaztam életemben a kerítésfestős trükköt másokon, és rengetegszer bejött) de hosszan sorolhatnánk a neveket Stevensontól Kiplingen át C.S. Lewisig.  Valahol vicces és szomorú egyszerre, hogy  a zsánerbéli fősodort manapság világító rinyavámpírok, és a Romana-füzetek hasábjairól átigazolt  tinihősnők karakterei fémjelzik.

Kivételek persze mindig akadnak: ehhez azonban nem árt, ha történetesen zseni az ember, aki tollat ragad. Bizony mondom néktek, itt van a kutya elásva: ha az író elég tehetséges, gond nélkül meg tudja szólítani ugyanazzal a regénnyel a fiatalabb  és az érettebb korosztályt is  (ez utóbbiaknál persze nem árt, ha képesek némi önreflexióra, s még fel tudják idézni azt a bizonyos fiatalembert a Duna-partról). Sir Terry Pratchettet teljes bizonyossággal aposztrofálhatjuk zseniként, az Égből szőtt kalap című regény pedig ékes bizonyítéka fentebb taglaltaknak.

Ha máshonnan nem, Neil Gaiman köszöntéséből – tavaly magyarul is megjelent gyűjteményes kötetben az Agavénál – tudhatjuk, hogy a nagy kacagtatóként elkönyvelt író álarca mögött ott rejtőzött egy végtelenül dühös lélek is. Nincs is ebben semmi meglepő, ha elfogadjuk azt a tételt, miszerint gondolkodó ember kétféleképpen reagálhat arra az őrültek házára, ami körülveszi: megtehetjük, hogy befelé fordulunk, vagy –  talán ez a hatékonyabb módszer – azt is, hogy egész egyszerűen kinevetjük. Ez utóbbiban kétséget kizáróan ő volt a kortársak közül a legnagyobb (talán Douglas N. Adams tudta egyedül megközelíteni), aki az embertársai elé tartott görbe tükör kereteként legtöbbször a fantasy nyújtotta szabadságot használta. Pratchettnek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy oltsa egymásba  a szó nemesebb értelmében vett pátoszt a szarkazmussal, s hogy tudálékos komolykodás nélkül, nevettetve meséljen komoly dolgokról. Nála megtalálta a számítását az is, aki csak a habkönnyű burleszket, és az is, aki a magvasabb mondanivalót kereste a botcsinálta varázslók és  tűzrőlpattant boszorkányok kalandjaiban.

Idén április 20. és 23. között rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A rendezvényre látogatók megszokhatták, hogy a kiadók nem csupán sok új és érdekes könyvvel készülnek, hanem maguk az írók is megjelennek, még ha csak egy-egy dedikálás erejéig. Idén a fantasztikus irodalom kedvelői örülhetnek, hiszen több híres és közkedvelt szerző is felbukkan a dedikálók sorában. Ebben a cikkben a Fesztiválhoz köthető fantasztikus eseményekből, megjelenésekből szemezgetünk.

A Visegrádi Négyek meghívottai közt találjuk Andrzej Sapkowski lengyel fantasyszerzőt, aki a Vaják sorozat alkotójaként világhírnévre tett szert. A szerző április 22-én, szombaton délután öttől fogja dedikálni könyveit, köztük az új, Fecsketorony című regényét, amit a dedikálás előtt négy órától mutat be.

Idén is összeszedtük, hogy újságíróink mely megjelenéseket várják a leginkább az erre az évre tervezettek közül. Ez a listánk sem készült a teljesség igényével, illetve jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók az ezévre tervezettek közül, ám ezekről továbbra is tájékoztatunk majd titeket.

Rengeteg kitűnő kötet várható az idén is, a Próza Nostra csapata pedig hozni fogja róluk a kritikát. Ahogyan az alábbi címeket végigböngészve látható, több átfedés is van a listák között, a szerzők ugyanis egymástól függetelnül állították össze személyes listájukat; így azok a kötetek, amelyek több listára is felkerültek, különösen ígéretesnek tűnnek.

Égünk a vágytól, hogy megismerjük a véleményeteket, ezért írjátok meg nekünk kommentben (az írás alatt), hogy Ti milyen megjelenésekre számítotok, mi maradt le a listánkról vagy mit vennétek le róla!

Acélpatkány

Cixin Liu: The Three-Body Problem (Európa)

Kínai sci-fi, ami ráadásul még Hugo-díjat is nyert? Kell ennél többet mondani? Az Európa most belenyúlt az SF fortyogó üstjébe és az egyik legérdekesebb címet húzta ki onnan. A kínai kulturális forradalom története keveredik a (hard) science fictionnel, mindez érdekes történettel, a kínai és a modern (angolszász) sci-fi legjobb elemeinek ötvözéseként. Ez a könyv olyasmi, amit mindenkinek, aki érdeklődik a sci-fi iránt, el kell olvasnia: annak is, aki szerint az angol nyelvű világon kívül nincs érdekes SF és annak is, aki szerint meg csak ott van.

Napjaink popkultúrájának egyik legfajsúlyosabb tényezője, hogy a hollywoodi filmipar jóvoltából már jó pár éve a képregényadaptációk bűvkörében élünk mi, egyszeri fogyasztók. Rengeteg kárhoztatója van a tendenciának, ám annál is több rajongója, s minden problematikussága közepette is rendkívül népszerűek az elsősorban a Marvel-csoport nevével fémjelezhető franchise termékei, sorra döntenek rekordokat mind a forgatási költségek, mind a bevételek tekintetében (a DC most kezdi építeni saját filmes univerzumát, epedve várjuk a Batman vs. Supermant). Hogy ennek a hatalmas offenzívának köszönhetően mennyivel lett több a képregényolvasók száma, nem tudni, mindenesetre a műfaj igazi hazája tudvalevőleg az Egyesült Államok, ahol a Comic-Con például elképesztő tömegeket vonz, s rétegműfajból igazi mainstream termékké nőtte ki magát, míg itthon valahol továbbra is kevesek szívügye az újságosoknál vagy könyvesboltokban kapható, kézbe vehető képregény, bár nálunk is egyre népszerűbb.

A magyar képregénykultúra egyébiránt köszöni, jól van, nem is bocsátkoznék itt messzemenő fejtegetésekbe ezzel kapcsolatban, mindösszesen arra a képregényadaptációkkal alighanem összefüggésbe hozható igyekezetre utalnék, amely a magyar szuperhősök megteremtésén látszik fáradozni az utóbbi években. Három, minőségi kiadványt emelnék ki ehelyütt: az Epicline magazint; a Hungária Kapitány, Harcsa Huszár és Tachkov Professzor kalandjait elmesélő, nagyon ütős Magyar Szuperhős Meséket; valamint a legfrissebb fejleményt, a Titánember című opust. Gyakori vád a magyar szuperhősöket illetően, hogy pusztán amerikai társaik koppintásai lennének, mindenesetre a kellő iróniával és humorral, amellyel szerencsére rendelkeznek ezek a sztripek, rendkívül élvezetesek és érdekesek tudnak lenni – nem beszélve arról, amikor égető aktualitásokat is megbolygatnak a rögmagyar valósággal kapcsolatban.

A tavalyi évet egy szerkesztőségi listával zártuk, amelyen 2014 általunk legjobbnak ítélt megjelenései szerepeltek. Az idei évet ennek megfelelően a szerkesztőségben legjobban várt 2015-ös megjelenésekkel kezdjük. Természetesen jónéhány megjelenést még nem is jelentettek be a kiadók, ezeket érthető okokból nem tettük fel a listára (ami egyébként sem készült a teljesség igényével), ám folyamatosan tájékoztatunk titeket ezekről, ahogyan eddig is tettük.

Az előző listán első helyre került Moskát Anita Bábel fiai című kötete, nem csoda, hogy nagy izgalommal várjuk a szerző következő, idén megjelenő könyvét, a Horgonyhely című regényt (Gabo Kiadó). Moskát Anita második könyve az előzőhöz hasonlóan fantasy, ám itt minden további hasonlóság véget is ér. A Horgonyhely világában az emberek valóban röghöz kötöttek, képtelenek messzire eltávolodni születési helyüktől. A világnak e szabálya alól egyedül a terhes nők jelentenek kivételt. A várhatóan gender problémákat is erősen feszegető regény a tervek szerint a júniusi Könyvhétre jelenik meg. További információkat a szerző blogján találhattok. A kötet a Próza Nostra több szerzőjének listájára is felkerült.

A Delta Vision kiadó jóvoltából hamarosan két új regényt is a kezünkbe vehetünk Sir Terry Pratchettől, az angolszász fantasy irodalom legfurcsább és kétség kívül leghumorosabb alakjától.

A Carpe Jugulum november 22-én kerül a boltokba, a már megszokott külsővel, Josh Kirby borítófestményével. A történet főszereplői az Egyenjogú rítusokból (igazi gender problémákat tárgyaló regény) és a Vészbanyákból ismert szerethető, mindazonáltal rettentő különös boszorkányok lesznek. A magyar fordítás Farkas Veronika munkája. A bolti ár 2990 magyar pénz. (Fülszövegét kattints ide.)

Úgy tűnik a mitológiák valóban halhatatlanok. A trójai mondakör legalábbis minden bizonnyal az. Nem merült feledésbe évezredek óta és talán megőrzi az emberi emlékezet egészen addig, amíg ő maga tart. Újabb film- és könyvadaptációk készülnek, melyek mindig újabb nézőpontból mutatják meg az ismert eseményeket. Ezek időnként rosszul sikerülnek (gondoljunk csak a Trója című filmre), időnként pedig meglepően jól. A mostani alkalommal egy olyan kísérletről lesz szó, ami az utóbbi kategóriába tartozik. David Gemmell Trója-ciklusának első kötetéről.

A Delta Vision kiadó jelentette meg az angol fantasy író utolsó könyvciklusának első két kötetét tavaly nyáron. A külcsín gyönyörű, bár meglehetősen zavaró, hogy a borítótéma (Tikos Péter munkája) az első és második köteten teljesen azonos. A ciklus első részének címe: Az Ezüst Íj Ura (ezt bontották tehát két kötetre).

„…ha már mindenképpen lennie kell bűnözésnek, az lehetne akár szervezett is…”

Nem igazán értem, hogy Pratchett miért ír következetesen fantasyt. Persze nem mintha rosszul csinálná, csak éppen sok esetben indokolatlannak érzem. Jelen regény esetében is erről van szó. Pratchett gondolatisága a fantasy nélkül is jól működne egy-egy szövegben és mivel műfaji pluszt nem adott hozzá az említett irányzathoz, inkább csak alibinek érzem a hozzá való ragaszkodást. Talán egyetlen okot tudnék mondani, ami valamilyen mértékben mégis megokolja a fantasyhez való ragaszkodást, de erről majd később.

Terry Pratchett különös figura. Szédületes humora van, ami kissé nyakatekert, ám nem erőltetett. Nem túlzok, ha azt mondom: kultusza van. Korongvilág-regényei az egész bolygón ismertek – talán néhány polinéz falvat leszámítva.