darko

A Fantorzio magazinról 2016 tavaszán hallottam először, május elsején harangozták be, mint azt az újságot, amit a vasútállomások boltjaiban kereshetünk utazás előtt, ha épp nincs nálunk könyv – és, ha nem politikára, gazdaságra, sportra, vagy valami rétegkultúrára vágyunk. A Fantorzio a krimi, a fantasy és a horror vonalán pozícionálta magát és már a kezdetekkor leszögezték, hogy ez bizony egy fanzin lesz, azaz nem ismert szerzőktől közölnek írásokat, hanem a műfajokat kedvelő amatőröktől várják a műveket, pályázat keretei közt, amelyet végül 138 beérkezett szöveggel zárták le július 4-én. A 5Panels alkotói csoportra épülő szerkesztőség (amely egyébként az EpicLine-ért is felel), élén Tálosi András főszerkesztővel (rajta kívül nincs is senki nevesítve), eredetileg idén tavaszra tervezte az első megjelenést, de a jelentkezők nagy száma alapos válogatást követelt. Február elején végül tizennyolc versenyművet engedtek a második körbe, amelyekből ízelítők kerültek föl az egyre csinosodó honlapra (eladdig ugyanis interneten elérhető képekkel dolgoztak, de idővel megérkeztek a profi grafikusok munkái is – amelyek közül az egyik a magazin borítóján is látható, Maticsek Tamás tollából).

A magát ponyvalapnak tituláló sajtótermék végül szeptember 26-án került a boltok polcaira – magam azok közé tartozom, akik hamarabb jutottak hozzá, mint a szerkesztőség, lévén oda csak délután érkeztek meg a példányok. A külalakra tetszetős újság, nyilvánvaló erősségei mellett, több szempontból hagy maga után kívánni valót. Először is, az önelnevezés. A „ponyva” szóra alighanem sokunknak az olcsóság jut eszünkbe a szórakoztatás mellett - ó, azok a végtelenségig gyűrhető Albatrosz-könyvek! - és nem tűnik legitimnek pusztán a másodikra hivatkozni a kategória kapcsán, miközben a lap árából kijönne egy politikai-, egy gazdasági-, egy sport- és egy rétegkulturális termék is.

Belelapozva nem csak az impresszum, de a tartalom karcsúságával is találkozunk: a lap mindössze két elbeszélést tartalmaz, a második ráadásul csak egy jelenet, ami vélhetőleg azt a célt hivatott szolgálni, hogy összekösse ezt az első lapszámot a november végén érkező másodikkal (bár mindez nem meglepetés, ha azt nézzük, hogy Tálosi már a Randomkultnak adott, szeptember 20-i interjúban jelezte ezt a felépítést).

Ez a könyv az őrületről szól.

Nem patológia, hanem dokumentumregény: a bárhol és bármikor élő bárki esetének leírása és nem pszichologizáló feltárás. Az eltávolítás miatt lesz mégis megrendítő olvasmányélmény, mert nincs meg benne a megőrülés, mint folyamat misztikája. Mindent készen kapunk. Ezért a recenzió címe: itt is egy búsképű lovagol felénk, akit csak sajnálni lehet, mert tudjuk, hogy menthetetlen. Akit csak sajnálni lehet, mert nem tudunk nem együtt érezni vele. Mert nem tudjuk nem azt gondolni, hogy ez velünk is megtörténhet.

Részleges feloldozás az csupán a regény nyomasztó világából, hogy ez a búsképű is, név szerint Bart Dawes, céltudatos. Legalábbis tudja, hogy megőrült. És nem csak amiatt, hogy az összes többi szereplő ezt ismételgeti neki, bármily rövid ismeretség után. Dawes tudja, hogy átlendült a holtponton, mert már nem képes az ésszerűség fátylát borítani az életére. „Nekem nincs oldalam”, összegzi lakonikusan az állapotát. Régi közhely, hogy az őrült pont azért őrült, mert nincs tisztában saját őrületével, jelentsen ez bármit is. Stephen King (itt most, mint Richard Bachman) leszámol ezzel a közhellyel és épp az öndiagnózis tisztaságával azonosítja az őrület állapotát. Dawes többé már nem képes rendszerezni az őt ért benyomásokat, rétegelni a kialakuló helyzeteket, nem képes képzettársításokra és nem képes többé azt hinni, hogy lesz ez még így se. Egy dimenziósra szűkül a valóságérzékelése, nem tudja már elhitetni magával, hogy az eseményeknek többféle értelmezésük is lehet. Az in medias res kezdődő regény legelejétől tudja, hova fog kilyukadni, nem töpreng, nem akarja elrántani a kormányt, mert annak már nincs értelme. Számára a világ elvesztette a képzelettel alakítható jellegét.

A regény alaphelyzete meglehetősen egyszerű. Dawes városán keresztül autópályát építenek és szomszédjaihoz hasonlóan, neki is tekintélyes összeget ajánl fel az önkormányzat a házáért, ami történetesen az új út nyomvonalára esik. Dawes egy mosoda ügyes-bajos dolgait intézi középvezetőként (ahol annak idején a mángorló mellett kezdett dolgozni, King tehát itt is javíthatatlanul „fantáziaszegény”), felesége háziasszony.

Tegyük fel, hogy Isten csak tegnap teremtette a világot és úgy állította be azt, mintha millió éves lenne, azaz az evolúció fátylával fedte le. Most vegyük ki Istent az egyenletből és koncentráljuk a saját felfogóképességünkre, illetve annak gyenge, megtéveszthető voltára: hisz annyit vagyunk képesek megérteni, amennyit észlelünk, ez az összefüggés pedig maga az élet. Vannak bizonyítékaink, csontok, kövületek, jól érzett összefüggések arra vonatkozóan, hogy ami minket körülvesz, igencsak kőbe vésett és régi. Nem mellesleg az emlékezet is segítségünkre van abban, hogy ne essünk a bizonytalanság kútjába. Ez a kút mégis megnyílik, ha az ismeretlennel találkozunk. Ha viszont van egy felsőbb hatalom, az megment a kilátástalanságtól. Attól, ami akkor fenyeget, mikor a fenti, második elméletet próbáljuk vizsgálni. Ezzel ugyanis nem jutunk messzire, hacsak nem keresünk, egyébként bizonyíthatatlan (mert tapasztalati alapú), metafizikai fogódzókat, úgynevezett kategóriákat, amelyek akkor is megvannak, ha a dolog, amire vonatkoznak, nem létezik. A filozófia kígyójától megmartak Descartes, Berkeley és Kant ideológiai harcát találják – az irodalom búvárainak pedig itt van Robert Charles Wilson Darwinia című regénye.

A könyv alaphelyzete, hogy az első világháború előestéjén, 1912 márciusában megtörténik a Csoda. Európa, a világ történetének igazi beteg embere megszűnik Európának lenni, a helyén új kontinens jön létre, az ismertre hajazó, de valójában teljesen ismeretlen flórával és faunával, a régire csak nagy vonalakban emlékeztető földrajzzal – és a megszokottól teljesen elütő kultúrával, azaz inkább a kultúra hiányával, hisz Európa egykori lakói teljesen eltűntek. A regény jól álcázza magát sci-finek, holott valójában társadalmi elemzés, Amerikának az önállóság elvesztésétől való félelmeit tárja elénk. Nem mellesleg a kellően rövid és zavarba ejtő közjátékok mesterien lebegtetik a regény műfajiságát. Európa e „válságára” az amerikai félteke válasza a félelemből hozott állásfoglalás, ahogyan a semlegesség doktrínája volt az első világháború elején. Az USA-ban, néhány évvel korábban, de lezajlik a gazdasági válság és óriási vallási ébredés söpör végig a kontinensnyi országon. Régi téma az amerikaiak félelme a pápai hatalomtól (gondoljunk csak a Kennedy-t elítélő, nem is olyan halk hangokra) és a katolicizmus kiközösítése, valamint a spiritualizmus óvatos elfogadása felé tett lépések (ugyanakkor ennek kritikája is, mely át- meg átszövi a 90-es évek nagy misztikus sorozatát, az X-aktákat).

Kezünkben az életmű: Kamocsay Ildikó fordítása az utolsó darab Robert Merle regényei közül, elindítva talán egy újabb reneszánszot ez oly kiváló szerzővel kapcsolatban, aki, legalábbis édesapám szerint, a nyolcvanas években volt a csúcson hazánkban. Ám ne legyünk e népszerűség irigyei, hisz megérdemelt. Regényei a tudományos fantasztikum műfaji kereteit feszegetik változatos formában és lebilincselő stílusban ablakkal a pszichére (avagy az egyén pszichózisára), de a szexualitásra is, amely mindenhol ott lappang – mégis, mindez finoman adagolva, (politikai) távolságtartással, esetleg prüdériával. Ismert, hogy a(z algériai) francia író a Kommunista Párt tagja volt, de megelőző rendszerünkben talán nem csak e tény tette népszerűvé, hanem írásmódja is, amely ugyan ezerszer aláhúzza a testiséget, de sosem viszi a sztori rovására, az erotika nála jól megfér a politikai és tudományos kitekintésekkel és a „jóslatokkal”. Könyveiben óvó tekintetet vet a világra, számba veszi a lehetőségeinket és elmeséli, mi lehet velünk és belőlünk. Távolságtartása és az, hogy nem (feltétlenül) bízik az egyén önértékében mindenesetre szimpatikussá teszi az ő apokalipszisét a mai olvasó számára is – legalábbis különlegessé. Mert ugyan nem ezt, a világvégét fogalmazza-e meg mindenhol (kivéve talán a francia históriát)? Elnyomó politikai mítoszok, fájdalmas fajfenntartás, a terrorizmus, amely az ajtónkon kopogtat, a saját hibájából kihalófélben lévő emberiség – aligha véletlen, hogy a manapság legnépszerűbb zombi-sorozat egyik cinikus, mégis hősies szereplőjét éppen Merle-nek hívják… Merle élesen látja az embert, tetteiben, jóslatai valójában következtetések, a mese így válhat hitelessé. Erről szól a legújabban lefordított regény is – a recenzáló hiányérzetét talán a szokatlan szcéna táplálja.

Egy elképzelt flashback-poénjairól ismert amerikai rajzfilmsorozatban egyszer úgy jelenítették meg Stephen Kinget, mint akinek már nincsenek új ötletei: szemben ült a kiadójával és rövid gondolkozás után, gyorsan körültekintve kézbe fogta az asztali kislámpát és ad hoc vázolta fel következő könyvét, melynek középpontjában – egy félelmetes lámpaszörny állna! Hogy Amerika még így is büszke a horror királyra az jelezte, hogy a kiadó csak annyit kérdezett, fáradtan, „mikorra lesz kész a mű, Stephen?”

King legújabban magyarra fordított könyve, a Mr. Mercedes olyan, mint a mesebeli lány: hoz is, meg nem is. A kiadó újsütetű hagyományt követett, amikor kemény kötésben dobta piacra a szokásosan a ponyvába (értsd: puhakötésbe) száműzött Kinget, de ezzel az olvasást is irányítja: a kemény kötéssel komolyságot sugall – mintha eleddig nem arról szóltak volna a viták King kapcsán az irodalmi tudorok között, hogy ugyan magas vagy populáris irodalom-e, amit csinál? Erre itt egy keménykötéséhez képest súlytalan szöveg. Így nem lehet kánont csinálni…