Coda

A járvány kirobbanása előtt szokásomhoz híven törekedtem minél szorosabban követni a friss megjelenéseket, így esett, hogy amikor elolvastam Simon Spurrier és Matías Bergara Coda című képregényének harmadik kötetét januárban, visszamenőlegesen is a 2019-es év legjobb fantasy képregényének kiáltottam ki, amihez máig tartom magam. Aztán a COVID-19 sok más ágazathoz hasonlóan felborította a képregénykiadás megbízható ütemtervét is, így úgy ítéltem, hogy eljött az ideje a nagy kedvencek újraolvasásának vagy az eddig kimaradt klasszikusok pótlásának. 

A Locke & Key kerekasztal-beszélgetésünkre készülvén újra elolvastam a teljes sorozatot és második nekifutásra sem okozott csalódást. Sokkal jobban követhető volt így egyszerre ledarálni a sorozatot, mint amikor az eredeti megjelenés idején számról számra próbáltam tartani a lépést vele. 

A Rachel Rising című horror-dráma óta igyekszem elolvasni Terry Moore valamennyi korábbi művét és az idei olvasmányok közül a Motor Girl című szürreális akció-dráma sorozatának első kötete tette a legmélyebb benyomást. Sajnos a második kötetre, ami egyben le is zárja a rövid életű sorozatot, elfogy a kezdeti lendület, de önmagában talán ez lehet a legjobb bevezető egy valóban zseniális független képregényszerző munkásságába, aki bő harminc éve a maga útján halad és eközben tökélyre fejlesztette a folytatásos dráma műfaját (Strangers in Paradise, Echo).

Önámítás. Ez a kulcs. Érvényes gyávákra, csalókra és krónikásokra egyaránt. Persze az önámítás lassú önpusztítás csupán, ám könnyebb elviselni, mint az önállóságot. És az üres lapok tükrözőbbek a tükörnél, ha megkapják rá az esélyt.      

Hum, Coda 

A Sötét Úr győzedelmeskedett. A varázslat elveszett az egykor csodákkal átitatott világ színéről. Hum, az egykori bárd, felesége lelkének megmentéséért küzd és küldetése során csak káromkodó mutáns egyszarvújára és saját találékonyságára számíthat. Megpróbáltatásai során hatalmi játszmába keveredik, ami egyszer és mindenkorra eldönti a kataklizma után megmaradt túlélők sorsát. 

A Coda a felszínen, azaz műfaji kategóriák felől vizsgálva posztapokaliptikus fantasy, hasonlóan Brandon Sanderson univerzumaihoz (Elantris, Mistborn, The Stormlight Archives), Margaret Weis és Tracy Hickman The Death Gate ciklusához vagy épp a Dungeons & Dragons asztali szerepjátékhoz írt Dark Sun világához. Megjelennek benne túlélő (survivalist) fikciós elemek, narratív és képi sémák tekintetében a high fantasy és new weird határán táncol, esztétikáját illetően pedig a brit magazin stílus (2000AD) keveredik európai (Moebius) és modern indie hatásokkal (Brandon Graham). Simon Spurrier specialitása, hogy spekulatív irodalmi és magas koncepciójú elemek széles skáláját passzírozza bele karaktercentrikus és motívumvezérelt törtenetekbe (X-Men Legacy, The Spire, Godshaper) és itt sincs ez másképp. A Coda lényegét tekintve pofonegyszerű: egy cinikus, örök kívülálló karakter házassági válságáról, illetve az ilyen és hasonló válsághelyzetek során bevetett ön-hazugságokról, vagyis az önámításról szól, személyes és társadalmi szinten egyaránt.