Borne

VanderMeer új kötete egy fekete napló. Nemcsak amiatt, mert egyes szám első személyben nyilatkozik benne a főszereplő-narrátor, hanem azért is, mert arról árulkodik, hogy valami végzeteset tettünk mi, emberek, valami szavakkal meghatározhatatlant, amelyből ez alkalommal nem másztunk ki győztesen. Az apokalipszis bekövetkezett és az ember elvesztette korábbi hegemóniáját, el kellett fogadnia, hogy immár nem ő áll a hierarchia tetején és alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Meglepő módon azonban, mindezektől függetlenül, mégis az emberszerűség az, ami tetten érhető a Borne-ban. Elvégre, mi lehet annál emberibb, mint bepillantást nyerni egy (diszfunkcionális) család működésébe, amely valójában soha nem lehet igazi család egy posztapokaliptikus világban?

A könyv rögtön az elején bemutatja azt a lényt, amely valójában az érdeklődés állandó középpontjába kerül: Borne-t. A guberálóként éldegélő Rachel egy begyűjtő útja alkalmával talál rá Mord, a sugárzások következtében hatalmasra nőtt és megőrült medve bundáján erre a beazonosíthatatlan eredetű pacnira. A nő hazaviszi a drogokkal üzletelő barátjával, Wickkel közösen fenntartott földalatti élőhelyükre a lényt, amit később Borne-nak nevez el. Borne pedig itt apránként elsajátítja az embereket meghatározó viselkedési normákat és készségeket.

A narratívának ismételten, ahogy VanderMeer előző szövegében, a Déli Végek-trilógiában, ad némi egzotikumot, hogy szinte ismerős, szimbolikus háttér (tengerpart, világítótorony) előtt játszódik a történet. Azonban ezúttal egy jóval urbánusabb helyszín is csatlakozik a burjánzó természethez: egy névtelen város lesz a regény narratív tere, ahol a korábban itt működő, Vállalatként hivatkozott biotech cég ténykedéseinek következményeként elszabadult óriás, Mord tartja rettegésben a civilizáció romjain boldogulni próbálókat. A felborult erőviszonyoknak köszönhetően az emberi élet jelentős változáson megy át. Mintha visszatérne a gépesítés és a profitorientált korszak előtti azon állapotba, amikor minden, a környezetében megtalálható dolgot és elemet a saját hasznára akart fordítani. Mindazonáltal a regényben fontos maradt a cserekereskedelem is, ahogyan N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényében. VanderMeer ezt a társadalmi állapotot alapul véve él, ha nem is a legnyíltabban, a kapitalizmus kritikájával. Ugyanakkor a használhatatlan és kidobott tárgyak újrahasznosítása révén megidézi a salvagepunkot, mint egyetlen lehetséges életmódot, amely a posztapokaliptikus környezettel és a kapitalizmus veszélyeire való figyelmeztetéssel együtt megrajzolja a regény gondolati hátterét. A salvagepunkot elsődlegesen úgy értelmezhetjük itt, mint az történt például a Mad Max: Fury Roadban, vagyis egy kataklizma utáni, légüres térben újjászerveződő élet, amelyben a kapitalizmus ideológiája már a múltté.