Borbíró Aletta

A korábbi kötetekhez képest a Vaják ötödik része, A tűzkeresztség sokkal lassabbra és filozofikusabbra sikeredett. Az akciójeleneteket, az események pörgését inkább a tájékoztatás, a vaják-univerzum politikai helyzetének megismerése és tovább szövése vezeti. Andrzej Sapkowski nem csak az olvasókat zárkóztatja fel: a hősök is próbálják összeállítani a kirakós darabjaiból a nagyobb képet.

Háború van, Ciri eltűnt, a mágusok pedig egymás ellen fordultak. Nagyjából így lehetne summázni a negyedik kötet végét. A tűzkeresztség átmeneti regény, amely nem a cselekményével vagy fordulatokkal nyűgözi le az olvasót, inkább az emberi történeteket, az egyének történetét tárja fel. Az egész narratívát kitöltő utazás és keresés nem csak a megtett út, hanem az önismeretet és az egyén fejlődését is allegorizálja.

A korábbi kötetben bekövetkezett változások és új állapotok analizálása az ötödik kötet tétje. A meglepetéseket nélkülözi, sőt meglehetősen kiszámíthatók a történések, így az olvasót főként az hajtja előre, hogy rátaláljon egy csavarra, egy pontra, ahol az elbeszélés kizökken a szinte meditatív, epizodikus pillanatképeiből. Ennek ellenére a regény egyáltalán nem tekinthető sem unalmasnak, sem túlírtnak, hiszen a figyelmet szinte minden pillanatban fenn tudja tartani. A kötet inkább a világ és a karakterek árnyalását segíti elő, így az olvasó otthonosabbá válhat a vaják-univerzumban.

Szinte minden részben megjelenik néhány olyan új karakter, akik a Witcher 3 PC játék szerelmeseinek már ismertek. A tűzkeresztségben ilyen Zoltan Chivay, illetve Regis, akik Geralt társául szegődnek a Ciri utáni kutatásban. A két férfi mellett feltűnik a Milva nevű íjászlány, valamint néhány varázslónő, akiket viszont a játék kártyalapjairól ismerhetnek a gamerek.

A korábbi kötetek során Ciri egyre több és több szerepet kapott a történetfolyamban. A tűzkeresztségben nem folytatódik ez a tendencia, hiszen csak villanásokra tűnik fel, Geralt álmaiban. Ennek ellenére a szerzőnek mégis sikerült újabb rétegeket hozzáadni Ciri karakteréhez, és megmutatnia őt újabb helyzetekben. Emellett Geralttal való kapcsolata is tovább árnyalódik ezzel az elbeszéléstechnikával, hiszen utuk bizonyos mértékben egymás tükörképévé válik az önismeret, a saját út, illetve egymás keresése által.

Interjúsorozatunkban popkultúrával foglalkozó, a magyar felsőoktatásban tanító kutatókat kérdezünk szakterületükről. Sorozatunk ötödik részében Hódosy Annamáriával, a Szegedi Tudományegyetem oktatójával beszélgettünk. A sorozat előző részeit itt találod.

1. Bemutatkoznál néhány mondatban az olvasóknak, kérlek?

A Szegedi Tudományegyetemen oktatok már több, mint két évtizede, jelenleg a Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszéken dolgozom, és ennek megfelelően sokat foglalkozom filmekkel – ezen belül a mainstream hollywoodi „tömegfilmek” érdekelnek a leginkább. Elég sokat írtam sci-fikről és szörnyfilmekről – többnyire az ideológiakritika, a feminizmus, a pszichoanalízis, újabban pedig az ökokritika elméleti irányzatainak sajátos szempontrendszerét érvényesítve.

2. Ha röviden – tehát nem egy tanulmány kereteiben – kellene definiálnod, hogy mi a popkultúra, hogy szólna a definíció?

Napjainkban a legmarkánsabb sorozatjelenléte talán a Trónok harcának van, így hát nem meglepő, hogy a Prae folyóirat is tollára tűzte ezt a történet-monstrumot. Sok érdekes tanulmánnyal mutattak rá a szerzők, hogy milyen gazdag is Westeros világának értelmezési lehetősége, nézzük is őket közelebbről.

A tanulmányok sorát Keserű József szövege nyitja meg, aki a sorozat népszerűségétől elindulva fejtegeti az opusz poétikáját, melynek talán egyik legérdekesebb pontja, hogy a hősök a regényben miként is viszonyulnak a történelemhez. A másik nagyobb ív a transzmediális történetmondás megvalósulására fókuszál, amelyet nemcsak a tévé- és könyvsorozat szempontjából mutat be, hanem a térképeket, a függelékeket, valamint egy alternatív valóságjátékkal együttesen érzékelteti, hogy a Trónok harca hogyan vált (válik) napjainkra branddé.

Keserű tanulmányát Hegedűs Orsolyáé követi, amely zsánertörténeti megközelítésből igyekszik értelmezni a GoT világát. (Ezen írását A mágia szövedéke című, 2012-es monográfiájában is megtalálhatjuk szinte változatlanul.) Mivel az eredeti, 2012-es szöveg főként a high fantasyt igyekszik bemutatni, így nem meglepő, hogy a beemelt szöveg nagyjából fele foglalkozik G. R. R. Martin világával. De ezek a részek sem változtak sokat a mostani megjelenésben, holott az eredeti óta a történet sokat haladt előre, a tévésorozat előrébb jár a könyvnél (az eredeti megjelenés idején a második évad futott). Sajnos a tanulmány nem számol ezekkel a változásokkal. Egy ponton olvasható (36), hogy a high fantasy esetén gyakran találkozunk előzménykötetekkel, a világot bővítő plusz anyagokkal, viszont a GoT esetén nem hangzik el a tanulmányban, hogy már megjelent magyarul két kötet (A Hét Királyság lovagja és A tűz és jég dala világa), amelyek ezt a világot építik tovább. Olyan, mintha Hegedűs a történet kétirányú működésének (a múlt lassan tárul fel, de újraértelmezi a történéseket) kijelentése esetén elfeledkezne arról, hogy azóta megjelent egy előzménykötet is (A tűz és jég dala világa). A másik dolog, ami jobban szemet szúrt, hogy egy logikai bukfenc is megmaradt a szövegben. Egy helyen Martint az amerikai Tolkienként említi egy idézet alapján, viszont mivel ezek a párhuzamok nincsenek kifejtve, csak a különbségeket hangsúlyozza, az összehasonlítási alap sajnos elvész. Hegedűs remekül érzékelteti a differenciákat, de nem jut el odáig, hogy abban az elméleti keretben, amelyben mozog rámutasson az azonosítás hibás voltára, vagy pedig közös nevezőt találjon számukra azontúl, hogy high fantasyt írnak. E tekintetben olyan, mintha Martin szövege nem a high fantasy jellemzői, hanem Tolkien mentén értelmeződne (noha ezek a különbségek tényleg mutatják az „innovációt”).

A Vaják-sorozat negyedik kötete, A megvetés ideje, teljesen maga mögött hagyja az első és második kötet novellás történetekből álló szerkezetét, de a harmadik rész lazán összekapcsolódó, nagy időbeli ugrásokból álló fejezetes sturktúráján is túllép. A negyedik könyv jóval kevesebb időt sűrít magába, és többé-kevésbé egyetlen esemény köré szerveződnek a szálak.

Sapkowski már a regény első fejezetében megcsillogtatja tehetségét, hiszen olyan karaktert választ központi figurának, akihez kötődve mesélhet az aktuális politikai helyzetről, valamint a királyok és mágusok között lappangó feszültségről. Annak hála, hogy ez a szereplő egy futár, nemcsak a királyi udvarok kémhálózatába nyerhet betekintést az olvasó, hanem a futár útjain keresztül beléphetnek a történetbe a korábban megismert karakterek. A fejezet főszereplőjévé ez a futár válik, Sapkowski tehetsége pedig abban rejlik, ahogyan ezt a mellékes alakot, a gépezet apró porszemet, érdekessé tudja tenni azáltal, hogy a futárok pozíció-változásán keresztül közvetíti a királyok és varázslók közt fennálló bizalmatlan viszonyt. A korábbi karakterek feltűnését is izgalmas technikával emeli be Sapkowski, hiszen olykor konkrétan megnevezi, máskor pedig csak az olvasó számára felismerhető módon lépteti be őket.

A politikai intrikák már az első fejezetben szerepet kapnak, de az egész kötetben dominánsak maradnak. A megváltozott színterek miatt már Geralt sem bérbakóként jelenik meg, hanem játékosként – még ha akaratlanul is, és az alsóbb szinteken. A fókusz átkerülése nemcsak Geralt vaják létére és a korábbi kötetekben hangsúlyozott semlegességére van hatással, hanem az eddig megismert lények is háttérbe szorulnak, és sokkal inkább a mágusok és tündék kerülnek előtérbe. A tündék és emberek közti csata tovább fajul és sokkal szorosabban összekapcsolódik Emhyr van Emreis, Nilfgaard urának továbbterjeszkedésével. Akár azt is mondhatnánk, hogy a történet kilépett a vajákok szűkös teréből és a világi történésekre vetül a tekintet.

Nemcsak az intrika tekinthető visszatérő elemnek a kötetben, hanem az utazás is. A legerőteljesebben a futár által jelenik meg, viszont a legtöbbször Cirihez kapcsolódik az út-motívum. Egyszerre beszélhetünk róla fizikai és elvontabb síkon. Ciri utazása az otthontalanság, a biztos pont hiányával kapcsolódik össze, amely keresésben csúcsosodik ki: az anyafigura (Yennefer) elhagyása, hogy rátaláljon „apjára”, Geraltra. Ahogyan első nagyobb útja az atomizált családhoz, az otthon felszámolódásához köthető (még Cintrában, ahol nagyanyja mellett élt, ezt az otthont pedig Emhyr seregei pusztították el), úgy itt is ezen értékek hiánya indítja el a történetet (és Cirit). Esetében nemcsak a valóban megtett utat jelképezik a mérföldek, hanem elvontabb értelemben az önismeret, az identitáskeresés jelenik meg az utazás által. Mindezek mellett a felnőtté válásként is értelmezhető az utazás, hiszen a szülőfiguráktól elszakadva kell megtalálnia az utat, és helyt állnia az új közegben.

Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik a megjelenés előtt olvashatták Lőrinczy Judit új regényét, az Elveszett Gondvánát. A gyönyörű borítójú könyv izgalmas témákat feszeget és nagyon fontos kérdéseket tárgyal. Lőrinczy nem válaszol meg mindent, nem feltétlenül nyújt megoldást, de azzal, hogy beemeli ezeket a kérdéseket (például a kisebbség-többség problémája, illetve a társadalmi osztályok közötti szakadék), máris a problémás pontokra irányítja a figyelmet. A szöveg lezárása a regény minden történését és azok értelmezését is felülírja, de egyszerűen megkerülhetetlennek tartom az erről való beszédet, ezért a kritikám végén spoilerekkel együtt tárgyalom a művet, hogy  egy komplexebb nézőpontból is megvizsgálhassam.

A fantasy egyik alapvetése a tér kérdése, Lőrinczy Judit pedig éppen ezzel játszik el. A regény egyik helyszíne egy tartomány, amelyet elhagyva olyan határterületre érkeznek az utazók, amely teljesen más törvények szerint működik. Az idő másként telik, mint a tartományban, a fizikai világ pedig teljesen különböző arcát mutatja a sávban az odaérkezés, majd a visszautazás során. A főhős, Abe Kaledon is ezt a területet kutatja. A történet korántsem ilyen egyszerű, hiszen nemcsak a sáv feltérképezése a cél, hanem megismerjük a tartomány központjának, Sadness Springs városának forrongó hangulatát, ami az emberek és egy különleges képességekkel rendelkező, kisebbségben élő faj (hártyások vagy más néven tintaemberek) ellentétéből fakad.

Nagyon kettős érzéseim voltak a könyv olvasása közben. Több helyen, főleg az első felében túlírtnak éreztem a szöveget, míg a kötet második fele izgalmasra és elgondolkodtatóra sikeredett. A történet egyszerre keltette az alapos felépítettség érzését, miközben parttalan maradt, hiszen az építkezés hosszú ideig nem nyerte el a funkcióját. Sokáig nem jöttem rá, miért lehetett ez a benyomásom. Ahogy egyre többet gondolkoztam rajta, úgy éreztem, egyszerre nagyon sok réteget épít fel a regény, és nem sikerült mindent kellően kidolgozni és szervessé tenni. A sáv és az ott történtek huzamos ideig rejtvényként álltak az olvasó előtt, a feloldásához pedig nem érkezett segítség, hogy rágódni lehessen, variálni a morzsácskákkal, miért is működik úgy a sáv, ahogy. Ez az utolsó egy vagy két fejezetben kiderül, de a magyarázatot hatalmas dózisban kapja az olvasó. Nem mondom, hogy nem üt, mert nagyon is, ám a magyarázatok sporadikusabb adagolása fenntartja a feszültséget a befogadóban. A regény nagy részében inkább csak bejárjuk és megismerjük a tereket, viszont a záráshoz közel a világszabály szinte tézisként tárul az olvasók elé, amelyet retrospektíven alkalmazhatnak a cselekményt mozgató okok feltárására. Viszont kétségkívül Lőrinczy titkolózása az, ami meg tudja rajzolni a regény elején a két tér eltérő működését, hiszen Sadness Springs jól körülhatárolható részei valami állandóságot és kiszámíthatóságot képviselnek a sáv illékony területeivel szemben. Ha ebből a szempontból nézem a hirtelen információáradatot, akkor indokolttá válik ez a szerkesztés. Véleményem szerint bizonyos részek elcsúsztak az információ visszatartása miatt, túl szorosan simultak bele a történetbe. Csak utólag domborodnak ki ezek a jelentős, az egész cselekményt meghatározó csomópontok.

Nem tudtál eljönni a ViTa-estre? El tudtál ugyan jönni, de annyira király volt, hogy újra át akarod élni?

Akkor van egy jó hírünk! Mától elérhető a hanganyag a SoundCloud-on!

A hanganyag a következő beszélgetéseket tartalmazza:

Idegenség és elnyomás a kortárs SFF regényekben 
Brandon Hackett: Xeno (Agave) ; N. K. Jemisin: A megtört föld-trilógia (Agave); Naomi Alderman: A hatalom (21. Század Kiadó); Rivers Solomon: Kegyetlen szellemek (Főnix Könyvműhely)
Résztvevők: Brandon Hackett, Kleinheincz Csilla (szerkesztő, Gabo) és Ballai Mária (fordító)

Határátlépések: a tér a kortárs fantasyben
China Miéville: A város és a város között (Agave); Lőrinczy Judit: Elveszett Gondvána (Gabo); Kameron Hurley: A tükörbirodalom (Delta Vision)
Résztvevők: Juhász Viktor (fordító), Borbíró Aletta (kritikus, PN), Benczik Vera (adjunktus, ELTE Amerikanisztika Tanszék) 

Éjféli iskolák: Veres Attila könyvbemutatója (Agave)
Résztvevők: Veres Attila és Pintér Bence (Spekulatív Zóna)

Ez a kötet egy átverés: megtéveszt a borítója és a címe. Kettős érzéseket vált ki: egyszerre kidolgozott és hiányos, felemel, majd csalódást okoz, hogy aztán ismét szárnyaljon. Mintha hullámvasúton ülnénk. De ne rohanjunk ennyire előre.

Hegedűs Orsolya monográfiája,  A mágia szövedéke a Parazita könyvek sorozatban jelent meg, amely populáris irodalommal és kultúrával foglalkozó kiadványegyüttes. A sorozat célja, hogy periférikus műfajokat és tematikákat térképezzen fel esztétikai, történeti és médiumközi szempontok szerint. Már jelent meg kötet sci-firől, cyberpunkról, krimiről, Philip K. Dickről, valamint vámpírizmusról is; Hegedűs fantasy-irodalomról szóló 2012-es kötete a nyolcadik kiadványuk.

Ránézésre egyszerű koncepcióval dolgozik a borító: a mágia gyakran asszociálódik fényjelenséggel, amely a képen is megjelenik. Közelebbről megnézve a grafikát talán egy sci-fi kötet képzetét kelti a fémes vezetékháló miatt, hiszen a fantasyvel kapcsolatban inkább egy high-tech, tudományos világot elvető (feudális) univerzum koncepciója él a fejekben. Ebből kifolyólag nem találom szerencsésnek a választást, hiszen nem az archetipikus képzetekre épít, amely fontos lenne az elemzett művek fényében is. Ha a címmel együtt értelmezzük a borítót, akkor a korábban említett fény-mágia asszociáció és a szövedék, hálószerűség valamennyire mégiscsak visszatükröződik az olvasó felé.

A főcím, A mágia szövedéke egy fantasy regényt idéz meg, viszont az alcím jelzi a kötet valódi tartalmát: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába I. (igen, jól látjuk, az első rész, amire később még visszatérek). Hegedűs a hazai fantasy-irodalomból mazsolázva mutatja be a műfaj négy alzsánerét. Ha csak a tartalomjegyzékre tekintünk, már akkor rendkívül izgalmasnak látszik a módszer, hiszen az általános zsánerleírás után világirodalmi példák teszik szemléletesebbé az elméleti keretet, majd hazai vizekre evez a szerző, és általuk igyekszik artikulálni a műfaji sajátosságokat. Az elméleti keret rendkívül széles skálán mozog remek szakirodalom használatával, amelyeket Hegedűs egyszerűen, világosan tár az olvasók elé. A világirodalmi példák megvilágítják a teoretikus részt, de a lényegnél, a kötet tétjénél szétcsúszik. A magyar művek nincsenek kellőképpen párhuzamba állítva az elméleti résszel, többször is olyan érzést keltenek, mintha regénykivontatokat olvasnánk. Holott rengeteg remek interpretációs útvonalat nyit meg a szerző, de mintha félne végigmenni rajtuk. Kétségkívül szükség van a cselekmény ismertetésére, de talán nem ilyen mértékű reflektálatlansággal egybekötve. Bizonyos motívumok asszociációkat váltanak ki a szerzőből (és természetesen az olvasóból is, ha egy gyűrű kiemelt motivikus jelentőségéről olvas), de Hegedűs nem mindig teszi kellően motiválttá a kapcsolatukat, amelyet a betöltött szerepek részletes(ebb) összehasonlításával könnyedén pótolhatna.

Nagy elvárásokkal és izgalommal kezdtem olvasni Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának második kötetét, A végzet kardját. Sajnálattal konstatáltam, hogy az első kötet – melyről itt írtam – klasszisokkal jobban sikerült. A világ még mindig izgalmas és magával ragadó, rengeteg felfedeznivalóval, de maguk a történetek az előző kötethez képest gyengék lettek.

A kötet bizonyos mértékben a korábbi rész szerkesztési módját tükrözi, hiszen hat novella alkotja, az egyes történetek között eltelt idő pedig szintén megállapíthatatlan. A végzet kardjában a kalandok nem a világ árnyalását szolgálják, hanem inkább Geralt kapcsolatrendszerének feltérképezését, illetve személyiségének mélyebb körvonalazását. Mindkét kötetre jellemző, hogy a novellacímek gyakran tézisként szolgálnak, amelyek az elbeszélés végére vagy megdőlnek vagy bebizonyosodnak (Renfri története, A kisebbik rossz is hasonló logika szerint épült fel).

Az első novella A lehetőségek határa címet viseli, amely (a korábbi kötetben már megismert) Yennefer és Geralt bonyolult szerelmi szálát szövi tovább egy különböző személyiségekből álló csapat sárkányvadászatával összekötve. Ez így talán egészen érdekesnek hangzik, de az izgalmas kezdet után – úgy nagyjából a történet felétől – valami félrecsúszott, és egy kaotikus tetőpont „csúcsosodott ki”, amelyen a befejezés is csak némileg tudott javítani. A Jégszilánk sem sikerült sokkal jobban, másról sem szól, csak Geralt és egy varázsló Yenneferért folytatott harcáról, valamint a nő vajákra tett hatásáról. Az érdekesebb epizódokban a szerző a vajákokról, mutációkról és Geraltról csepegtet több információt. Elsősorban arról, hogy (a közvélemény szerint) Geraltnak nem lehet(né)nek érzelmei, mert „egy előre beprogramozott, akarat nélküli gólem” (40.). Ezek alapján érzései mimetikus viselkedési foszlányok, hiszen a mutáció következtében csak utánozni tud, valódi érzéseket képtelen megélni. Az elbeszélés központi téziseként is ez a gondolatmenet funkcionál, érdekes kérdésfelvetése miatt pedig várom, hogy milyen újabb irányt vesz.

Az örök tűz üdítően hat a Yennefer-Geralt szappanopera után, hiszen végre történik valami. Megismerhetjük közelebbről Novigrad városát, amelynek utcái a Witcher 3. játékosainak nem idegen terep, valamint Dudu és Geralt találkozásának története is feltárul, de Vimme Vivaldi, a törp bankár is bemutatkozik. A történet során a szerző fontos témákat érint, kibontakoztatja közgazdasági szemléleteit, ír a faji megkülönböztetésről, az urbanizációról, valamint az ezzel járó alkalmazkodásról. Ebben a szövegben már érzek valamiféle javulást az előzőekhez képest, könnyebben meg tudott fogni, bár öreg barátomat, a keresőt is segítségül hívtam, hogy egy-két gazdasági fogalmat értelmezni tudjak.

Az évente megrendezett Kutatók Éjszakája mindig tartogat valami újdonságot. Idén két tanszék előadásaira látogattunk el a Szegedi Tudományegyetemen. Az Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány három érdekes előadással képviseltette magát. Először Kelemen Zoltán beszélt Lovecraft egyik novellájáról, a Különös, magas ház a ködbenről, amelynek egy meta olvasata bomlott ki. Kelemen igyekezett minél érthetőbbé és expresszívebbé tenni előadását, ezért többször is utalt a populáris kultúra néhány szegletére. A félelem kulcsszerepét és működését egy lehetséges budapesti Justin Bieber koncerthez hasonlította, míg a novella főhősének átalakulását – amelynek oka „a házban hagyott lélekdarab” – voldemortszerű mechanizmusként aposztrofálta.

A Lovecraft előadást Mészáros Enikő követte, aki Dél-Amerika tájaira kalauzolta el a hallgatóságot. Rivera Örvény című regényét elemezte, különös hangsúlyt fektetve a város és elmaradott vidékek, valamint Euróba és Kolumbia másságára. Az előadás során gyönyörű képek segítették a jelenlevőket, hogy a szereplők által bejárt esőerdőt jobban megismerjék.

„Tavaly télen Hrobarik herceg, aki nem volt ily kegyes, megpróbált engem felbérelni, hogy keressem meg azt a szépséges leányzót, aki elmenekült a bálból, miután elege lett az ordenáré udvarlásból. Még a cipőjét is elvesztette. Nehéz volt elmagyaráznom neki, hogy ehhez udvari vadász kell, nem pedig vaják.” (132.)

Ha azt mondom, hogy Ríviai Geralt, akkor sokaknak valószínűleg a Witcher játékok jutnak eszébe, nem pedig a lengyel Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata, amely a játék univerzumának forrásaként szolgál. A kötetben egy szétbontott novellába illeszkedik hat önálló történet (közte a címadó novellával), amelyek előzményként vagy a hős visszaemlékezéseként szolgálnak. A szövegek egy-egy megbízás eseményeit mesélik el szarkasztikus, fekete humorral fűszerezve.

A Vaják-sorozat egy feudális világban játszódó fantasy széria, amelyet nemcsak hogy (lengyel) mitikus lények laknak, de bonyolult politikai játszmák tere is, amellyel jelen kötetben csak utalások formájában találkozhatunk. Noha a környezet a feudális rendszert idézi, mégsem kizárólag középkori tudományokkal találkozhat az olvasó; ennél Sapkowski szélesebb spektrumot teremt. Az asztrológia, az alkímia és a mágia mellett fontos szerepet kap az anatómia magas fokú ismerete, valamint a mutációs eljárás. A vaják univerzum “szakterületeinek” terminusai ismerősen csenghetnek az olvasók számára, hiszen napjaink tudományos közegéből származnak. Éppen ez az egybeolvadás teszi nagyon érdekessé a világ felépítését, a feudális viszonyok és napjaink ismeretének találkozása. A legkülönfélébb szörnyek élnek a világban, melyek kiirtására különböző mutagén anyagokkal létrehozták a vajákokat, akik megfelelő ellenszolgáltatásért levadásszák őket. A kötetből csak annyi derül ki, hogy a vajákok teszik a kisfiúkat “mutánsokká” különböző füvek és szerek segítségével. A főhős, Geralt is a vajákok kasztjához tartozik, a novellák pedig kalandjain keresztül ebből a világból adnak ízelítőt; illetve előkészítésként szolgálnak a későbbi eseményeknek.