Borbíró Aletta

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatának hatodik kötete ismét egy új arcát mutatja meg a Witcher-világnak, bár a vaják mesterség végképp a háttérbe szorul. A Fecske-toronyban már nem Geralt, hanem sokkal inkább Ciri a főszereplő, akinek történetét visszatekintések által ismerhetjük meg. A kötet fokozatosan bontja ki, hogy az ötödik, a Tűzkeresztség vége és a hatodik rész első jelenete között mi történt Geralttal, Cirivel és Yenneferrel.

A Fecske-toronyban Ciri utazása megtorpan. A korábbi kötetek során az önkeresés metaforájaként értelmeztem az állandó mozgását, amiben egy hosszú szünet valamiféle változást jelent. Ebben az esetben azt, hogy Ciri már nem a rablóbandához tartozó Falka, hanem ismét vajáklány és Cirilla, Cintra hercegnője.

Geralt esetében az utazásnak még nincs vége, viszont sokkal nyíltabb problémává válik a vajákság kérdése, hiszen már kötetek óta nem ebben a szakmában tevékenykedik. Erre az út folyamán döbben rá. Izgalmas kérdést vet fel, hogy mi történik a férfival a későbbiekben, az út befejeztével, de azt is kíváncsian várom, hogy identitásáról végre meg tudunk-e valamit magától Geraltról, vagy a továbbiakban is csak társai monológjai és Geralt-definíciói által ismerhetjük meg a mutánst.

A Fecske-torony története jóval lassabb és lazább szövésű, mint az előző részé, holott a kötet vaskosabb. A regény nem is a történetre fókuszál, hanem sokkal inkább narrációval kísérletező szöveg. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a szerző a narráció módjával nyújt igazán emlékezetest, hiszen mindig kísérletezik, mindig újat mutat, amivel minden egyes kötettel ismét meg tud lepni. Eddig egy-egy kisebb részben vagy fejezetben billentette ki az ismert és megszokott narrációs sémákat. Például kihasználva, hogy a regény szöveg és nem vizuálisan reprezentáló médium, a harmadik részben Ciri kiképzésének egy rövid leírásában az utolsó mondat fedi fel, hogy a lány bekötött szemmel végzi a gyakorlatokat. Vagy a negyedik kötetben egy futárhoz kapcsolódnak a történet szálai, az ő pozíciója által kap képet az olvasó a politikai helyzetről.

Ezekhez képest a hatodik kötet sokkal homogénebb a narrációs kísérletet tekintve, hiszen a legtöbb fejezet elején Ciri jelenét látjuk, aki egy remetének meséli el a történetét. Ahogyan a visszaemlékezés megindul, Sapkowski nem az elbeszélő – Ciri – szempontjából szövi az elbeszélést, hanem egy külső, objektív narrátoréból. Ez nem csupán Ciri visszaemlékezéseit jellemzi, hanem az egész fejezet elbeszélésének lépcsőzetes szerkezetét. Ebből a felépítésből csak néhány fejezet lóg ki: így kap például hangot Triss, Yennefer vagy Geralt.

3 éve jelent meg az első írásom a Próza Nostrán. Valójában ez volt az első recenzióm. 2017 elején Steve megkeresett, hogy írnék-e Scott Hawkins regényéről, Az Égett-hegyi könyvtárról, hiszen korábban szóba került, hogy olvastam és szerettem. A felkérés után újraolvastam a regényt, és április 15-én meg is jelent a szövegem. Ekkor csatlakoztam hivatalosan a Próza Nostra szerkesztőségéhez, amiért nem tudok elég hálás lenni. Rengeteget tanultam az évek során a csapattól az offline és az online projektek során egyaránt. 

10 év hosszú idő – ahogyan Ádám és Steve is írja –, nagy változások történhetnek ezalatt. A Próza Nostra évfordulójának közeledtével pedig adódott a kérdés számomra: vajon az olvasásomban, értelmezésemben mi változott az elmúlt három év hatására? 

Ha egy újraolvasás meghatározta az első posztomat, akkor most, a lap születésnapjához közeledve, különösen aktuálisnak éreztem a visszatekintést, a revíziót. Ismét a kezembe vettem Hawkins regényét, és megírtam róla a második kritikámat a korábbitól teljesen függetlenül. Aztán persze egymás mellé helyeztem őket, hogy lássam mi változott.

Az Üveghegy egyszerre az Ólomerdő folytatása, és közben valami radikálisan más. A trilógia első részének fantasztikus mesei elemekben bővelkedő, kalandos, akcióorientált világát egy sokkal lassabb, meditatívabb és érzelmesebb történet folytatja, amelyben a mágia ritkábban jut szerephez, de akkor sokkal súlyosabban. Kleinheincz Csilla sorozatának második kötete két kisregényt rejt magában. Az első Lónához, Emese tündér anyjához kötődik szorosabban – ez az “Üveghegy”, amely a kötet címadója –, míg a második, a “Kősárkány” Emesére fókuszál, aki nem találja a helyét a világok közt.

Az első történet ott veszi fel a fonalat, ahol az Ólomerdő elengedte. Emese apja, István meghalt, de az évek óta nem látott Lóna visszatér a lány életébe, és ki akarja szakítani az emberi világból, hogy a Héterdőben éljenek. A kisregény Emese és anyja kapcsolatának alakulását mondja el, illetve a gyászt, amellyel küzdenek. Az “Üveghegy” szembeállítja az emberi és tündéri létet, abból a szempontból, hogy miként viszonyulnak az elmúláshoz. Ezen kulturális különbség által nagyon aprólékosan és pontosan mutatja be kettejük kapcsolatának nehézségeit. Ez persze csak az egyik oka a köztük lévő távolságnak, hiszen Emese az anyjára vetíti a fájdalmát, amit apja elvesztése miatt érez.

Az előző kötetet meghatározó mágia és ígéretek a háttérben maradnak, helyette egy középkorias világban élő, egyedülálló nőt látunk, aki kétkezi munkával próbálja helyrehozni birtokát, így inkább a szereplők jelleme és érzelmi világa dominál a két kisregényben. Ebből fakad, hogy az első kisregényben szinte felejthetővé válik, hogy Lóna tündér, hiszen jóformán csak az elmúláshoz viszonyul másképp. Az érzelmei kimutatásának módja, amely inkább a szociális és kulturális tapasztalataiból fakad – és persze az entszerű bérese –, érzékeltetik, hogy nem ember, vagy legalábbis nem az általunk ismert közegben nőtt fel. A mágia – ami a világok közti különbséget és szabályokat meghatározza – jelentősebben a kisregény végén jelenik meg, de ebben az esetben is a gyásszal, a fájdalommal és a veszteségekkel kapcsolódik össze. Az első részben elsősorban az ígéretek fontossága vezette a mágiát, az Üveghegyben az érzelmi, belső folyamatok tetőpontjaként jelenik meg. A varázslat betörése a regénybe ismét magával hozza azt a rendkívül szabályozott rendszert, ami akár az ígéretek megszegésének árában, akár a sorsfolyó szerepében is benne van – röviden, az individuális tapasztalat helyett a tündérek kiterjedtebb világát, ahol sokkal hangsúlyosabbak a tettek következményei, és szinte hiányzik a szabad döntés lehetősége. A fantasztikus első rész ellenére a kisregények nagyobb részében szinte realisztikus prózát kapunk.

On Sai Apa, randizhatok egy lovaggal? című regénye a magyar young adult irodalom csoportjába tartozik. A regény a tipikus YA narratívák szerint épül fel: fiatal, meg nem értett lány, aki nem találja a helyét, a családjával – jelen esetben apjával – nem jön ki jól, majd hirtelen rátalál a szerelem a legelnagyoltabb, a legszürkébb, a “legek” ifjú titánjával. A sablonok ellenére a regény nem unalmas, és nem válik kliséhalmazzá, hiszen több olyan izgalmas ötletet tartalmaz, amelyek a sematikus narratívát újszerűvé teszik. 

A regény szépen tematizálja a célkorosztályt foglalkoztató problémákat. A főszereplő, Mia Anne tudós édesapjával, Amonnal Budapestre érkezik az apa új kutatói munkája miatt. A költözésekből fakad, hogy a lány nehezen illeszkedik be az új közösségekbe, ami új osztályával kapcsolatban is megjelenik, bár nem ez válik a fő problémává. A szülő-gyerek viszony, a kettőjük közötti kommunikációs hiba a regény egyik legfontosabb megoldandó konfliktusa, amelyet egyértelműen rajzol meg az érzelmektől szélsőségesen mentes apafigura személyében. Amon racionális tudós, aki érzéketlenül tekint lányára, valamint autóbalesetben elhunyt barátnőjére, és csak a tudomány és a felfedezések mozgatják. A világot fenyegető veszély legyőzése során Mia Anne és Amon közelebb kerülnek egymáshoz, sikerül megérteniük egymást, de a regény végén mégsem veszítik el teljesen személyiségüket, karakterhűek maradnak. A következetes karaktervezetés csak kis időre szorul a háttérbe, amikor is Amon, hogy Mia Anne lehessen a hős megmentő, nem kapcsolja össze a nyomokat. Ez a narratív megoldás főként a YA irodalmi konvenciókból fakad, ami a fiatal lány szülőről való leválását, illetve az önálló problémamegoldó képességét hangsúlyozza, amely a YA irodalom célkorosztálya számára is fennálló, mindennapi probléma. 

A történet szerint egyre több ember kerül át egy kollektív álomvilágba, amely egy mágikus, kvázi feudális korban játszódik. Mia Anne is átsodródik ebbe a világba, és itt talál szerelemre az ifjú lovaggal, Kószával. A lovag a regény egyik legüresebb karaktere, nem sok mindent tudunk meg róla  szerénységén, lábfetisizmusán, bátorságán, jóságán, kedvességén, hősiességén kívül. És valljuk be, ezek nem igazán árnyalják a hőst, ehelyett az említett tulajdonságok valójában az eszményi lovag képét festik meg az olvasó előtt. Sem személye, sem motivációi nem tartogatnak újdonságot, éppen ezért a regény legelnagyoltabb és talán legunalmasabb karaktere; inkább skicc, sablon, és a befogadónak kell feltöltenie a karakterépítés hézagait. A regény cselekvőképes, erős karakterei a főszereplő páros javára háttérbe szorulnak az éles helyzetekben. Ez a történetalakítás is a young adult irodalom sajátja, hiszen az olvasó (főként tini lányok) azonosulását fokozza az elnagyolt karakterek megalkotásával és cselekvőképessé tételükkel. Emiatt akad egy-két olyan helyzet a regényben, ami hiteltelenné válik.

ViTa-est - Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019

Génszerkesztett madarak, emlékektől betépő fiatalok, lelkekre éhes bánya, menekülő szörnyek, esőmágia, valóságból kifakuló emberek, farkasok, polipok és macskák: a tavaly indult antológiasorozat idei kötetében tizenhat különös és izgalmas novella található ismert és új szerzőktől.

A GABO Kiadó antológiája izgalmas keresztmetszetét nyújtja a magyar fantasztikumnak, amin keresztül nemcsak azt tudhatjuk meg, mik foglalkoztatják az írókat, hanem megismerhetünk új hangokat és új perspektívákat is. Az idei utolsó ViTa-esten a kötet szerzőivel és összeállítóival beszélgetünk a novellákról és a hazai sci-fi és fantasy helyzetéről.

Akik velünk lesznek: Alexandrov Anna, László Zoltán, Molnár B. Gábor, Puska Veronika, Sereg Gitta, Szarvas Szilvia, Tallódi Júlianna, Vincze Dorottya

„Mondom, nem írom, mert nincs mivel írnom, hisz az írás úgyis tilos. Ám ha ez mese, még ha csak az én fejemben létezik is, nyilván mesélem valakinek. Az ember nem mesél csak úgy magának. Mindig van valaki, aki hallgatja.

Még akkor is, ha nincs senki.

Egy történet olyan, mint egy levél. Kedves Te, ez a megszólítás. Csak így egyszerűen Te, név nélkül. Ha nevet kötnék hozzá, az hozzákötne Téged a való világhoz.” (77.)

A szolgálólány meséje elbeszélője burjánzó, metaforikus, önreflexív, asszociációkban gazdag nyelven mesél olvasójának (hallgatójának?) saját történetéről. Margaret Atwood regénye egy erősen hierarchikus társadalmat mutat be, amelyben a férfiak uralkodnak a nők felett. A nők ebben a világban csak a házimunkát végezhetik el, feleségek lehetnek, vagy egyszerűen szülőgépként kezelik őket.

Atwood regénye mindig két másik történetet juttat eszembe. Az egyik Naomi Aldermantól A hatalom, a másik pedig Moskát Anitától a Horgonyhely. Egyikről sem tudok úgy beszélni, gondolkozni, hogy a másik kettő ne határozná meg. Más hangon, más módon, de ugyanarról szólnak: a nemek helyzetéről, hatalomról, illetve (nyíltabban vagy rejtettebben) a környezethez, természethez való viszonyunkról.

A Monstresst nem csak te nézed – ő is figyel téged minden oldalról. A tekintetek óvatos tapogatózásában időnként farkasszemet néztek egymással.

Marjorie Liu és Sana Takeda képregénye, a Monstress: Fenevad 1. – Ébredés egy gyönyörű képregény, ami egy fiatal lány, Farkasvérű Maika történetét indítja el. A lányban egy éhező ősi lény szunnyad, ami – természetesen – szeretne nagyobb teret nyerni magának, bár a kötetben még nem sokat tudunk meg róla. Ez a történetszál némileg emlékeztet a Naruto alapszituációjára, de emellett a képregény univerzuma több konfliktust mozgat.

Az egyik ellentét abból fakad, hogy a Monstress világában más fajok is élnek. A macskákról keveset tudunk meg, de érezhetően fontos szerepet töltenek be a világ felépítésében. Az ősök állatokra emlékeztető, mágiával bíró faj, míg az arkánok az emberek és ősök „hibridjei”, akik kisebb-nagyobb mértékben állati jegyekkel is rendelkeznek. Az emberek egy csoportja, a boszorkány-apácák, vagyis küméik varázserővel rendelkeznek, amit az arkánokból nyernek – az utóbbi faj üldözött az emberek területén. Éppen ezért a Monstress tematizálja az utóbbi időben a zsánerirodalomban trendi kisebbségi kérdést és az állat-humán témát is az arkánok, illetve az ősök kapcsán.

A világ egyik fő konfliktusa az emberek és arkánok közti háborúskodás, amely éppen szünetel, és a törékeny béke állapota jellemzi. Kérdés, hogy meddig marad így. Ez a háború összefonódik a küméik mágiahasználatával, valamint hatalmi kérdésekkel is; bár a főbb célok még rejtettek. A konfliktus különböző szálai összekapcsolódnak a történet során, így egy nagyon komplex világ alapjait rajzolják fel az olvasónak.

A Monstress rajzai nagyon szépek, és a történet alapjait jellemző összetettség a panelek képi világát is jellemzik, hiszen több kultúra szintetizálása jelenik meg. A legfőbb a keleti, japán és kínai jegyek, amely a szerzők nemzetiségéből is fakad. De megidéződnek az egyiptomi hieroglifák, ráadásul steampunk jegyek is vegyülnek bele; a küméik berendezkedése pedig némileg a keresztény egyház matriarchális (és szexualizáltabb megjelenésű) változataként hathat.

A Rókagyermek Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatát, illetve a Witcher PC-játéktrilógiát is alapul vevő képregénysorozat második része (a korábbi részről itt írtunk), amelyek egy-egy, a fő történetekhez nem kötődő történetet mutatnak be.

A két képregény borítója különböző stílusban készült. Akik ragaszkodnak a viszonylag egységes vizuális tartalmakhoz, azoknak zavaró lehet, viszont szerintem a Rókagyermeké sokkal ízlésesebb, szebb, mint Az elátkozottak házáé. Bár a borító határozottan esztétikusabb, a történet valamivel unalmasabbra sikeredett, ennek ellenére az üzenete, a kérdések, amelyeket feszeget, szépen vannak felépítve és kibontva.

Noha a Rókagyermek története kevésbé érdekfeszítő, mégis nagyon hangulatos a nyitása, sőt, izgalmas cselekményt ígér. Ennek ellenére hamar kiszámíthatóvá válik, ragaszkodik a már ismert irodalmi történetsémákhoz. Ez a váltás körülbelül akkor következik be, amikor Geralt és Addario, a törp egy pénzéhes „mentőcsapattal” találkoznak. Egy gazdag tünde lányát akarják megmenteni a vulpiáktól, vagyis az alakváltó rókanőktől. Azok a lányok, akiket elrabolnak a rókanők, hasonlóvá válnak hozzájuk, vagyis a kalandorok küldetése reménytelen. Azonban egy másik vulpia lányát rabolják el, ezért az anya üldözőbe veszi őket és különböző illúziókat bocsájt rájuk, így akadályozva útjukat.

A rókanő illúziói által az emberi gyarlóság és kapzsiság bugyraiba nyerhetünk betekintést. A képregényben ezek a tulajdonságok még a félelmen és halálos veszélyen is felülkerekednek. A kalandorok nem tanulnak a korábbiakból, hiszen a rablás bűne miatt váltak a vulpia célpontjává, viszont ennek ellenére a történet során újra és újra engednek az ösztöneiknek és a vagyon iránti vágyuknak.

Az emberek és nem emberi lények különbsége is kirajzolódik a képregényben. Míg az emberek a materiális javaknak élnek, a vulpiák a családot, a társas kapcsolatokat helyezik előtérbe. A rókanők egyfajta amazontársadalom képviselői. A képregény szinte közhelyesen teszi fel a kérdést, hogy ki is az igazi szörny: az emberek vagy a vulpiák? Nemcsak az olvasó állhat dilemma előtt, hiszen Geralt is valahol a két világ közt áll. Igyekszik elkerülni a konfliktus felvállalását, de mint mindig, döntenie kell, hogy ki mellé álljon, mit tart a kisebbik rossznak. A morális kérdés így két szinten is megjelenik: Geralt esetében, aki vívódó, gondolkodó személy, illetve az ösztönök által hajtott martalócok cselekedeteiben.

Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatát talán kevesebben ismerik, viszont a hatására született számítógépes játékokat már jóval többen. A lengyelek készítettek egy saját gyártású sorozatot a szörnyvadásszal kapcsolatban, illetve jelenleg a Netflix dolgozik a korábbitól független szérián, amelyet – ha minden igaz – 2019 októberétől várhatunk. Az elátkozottak háza újabb médiumon keresztül mesél Geraltról, hiszen egy képregény-trilógia első kötetéről van szó.

Geralt utazása során találkozik egy vadásszal, aki csatlakozik a vajákhoz. Egy veszélyes, szörnyektől hemzsegő erdőn keresztül vezet az útjuk, ahol a fenyegetések elől menekülve megérkeznek a címben is megjelölt házba.

A mű angol címe – House of Glass – egészen mást emel ki a történetből, hiszen az olvasót már ekkor a festett üvegek tanulmányozására sarkallja, így az értelmezést, a befogadás módját szabja meg, egyúttal nyomozásra hívja az értelmezőt. Ezzel szemben a magyar cím inkább a problémára fókuszál, szinte készen kapjuk a rejtély egy (kisebb) részét, ahelyett, hogy késleltetve bontakozna ki. Az angol címben megjelent üveg másodlagos szerepet tölt be a képregény történetében, inkább a vizuális narráció szempontjából válik fontossá.

A kötet borítóján található kép és a belső rajzok szerencsére nem ugyanabban a stílusban készültek. A borító elnagyolt, bár távolról nézve jóval esztétikusabb, mint közelről. A belső panelek kidolgozottabbak, árnyaltabbak, de megtartják a witcher-világhoz tartozó sötét, borús hangulatot. A kötetben megjelenő lények ábrázolása követi a PC játékokban megismerteket, ahogyan Geralt páncélzata is ismerős lehet.

A képregény jól illeszkedik a könyv és a játékok hangulatához, nem lóg ki a már ismert witcher kalandok sorából. A történet emberi oldala, a keserűség ugyanúgy jelen van, mint a Witcher 3 kontraktusai által megismert helyzetekben. A képregény is a játékhoz hasonlóan bontja ki, és meséli el az egyének tragédiáját, hiszen a történet végén újrapozícionálódnak a szereplők, és új megítélés alá kerülnek. Azt hiszem, hogy enélkül az újraértelmezési kényszer nélkül a képregény nem tudna a könyv és a játékok világába illeszkedni.

Az elátkozottak háza nem akar több lenni, mint ami: egy kiegészítő történet a már jól ismert Geraltról és világáról. Egy lehetőség, hogy néhány oldal elejéig ismét elmerülhessünk a brukszák, síri boszorkák és lesik világában. Ezt a vállalást pedig maradéktalanul teljesíti a képregény.

A közvélemény szerint a teremtés hetedik napján Isten megpihent – a húsvéti átváltozásra pedig kipihente magát. Kiroppantotta elgémberedett gerincét, végignézett a világon, és arra gondolt: „ezeket a derék állatokat elfelejtettem a képemre teremteni, micsoda igazságtalanság”. Le is porolta teremtő erejét, hogy kárpótlásul pár milliót emberivé tegyen.

Azonban nem minden történt „a terv szerint”, így állati jegyekben bővelkedő hibrid, poszthumán emberek keletkeztek a teremtés során. Ezek a lények az úgynevezett fajzatok. Adott a kérdés: milyen lehetőségeik vannak ezeknek az értelemmel bíró, se nem humán, se nem állat lényeknek az emberi világban?

Moskát Anita harmadik regénye, az Irha és bőr az első átváltozások után körülbelül 20 évvel veszi fel a fonalat, így betekintést nyerhetünk a fajzatok helyzetébe és jogi harcaikba. Három fajzat szereplő által ismerhetjük meg az eseményeket: Pilar, Kirill és August. Pilar egy borzfajzat, aki a televízió által ismerte meg a világot. Kirill a csordájával élő őzből alakult át, míg August a fajzatok jogaiért küzd.

A regény a jelenkori Magyarországon játszódik, viszont a fajzatokkal egy alternatív világot teremt meg. Az Irha és bőr több szempontból is folytatja a korábbi regényekben is tematizálódó kérdéseket. A Bábel fiaiban elkezdődött vallási téma itt újra előkerül, de egészen más szempontból – a fajzatoknál a saját eredettörténetük kapcsán. A Horgonyhelyből a jogi és társadalmi hierarchiát boncoló kérdések merülnek fel az Irha és bőrben. Emellett a regény felépítése és három fő karaktere is több szempontból hasonlóságot mutat a Horgonyhellyel. Pilar naiv, könnyen befolyásolható karaktere Helgához hasonló fiatal, tapasztalatlan figura. Ahogyan Lars mindent feláldozna az egyenlőség, a hierarchikus társadalom átalakításáért, úgy August is egy rendkívül határozott, mindenre képes szereplő. Kirill és a Horgonyhely Vazilja a regények belső krónikásai, a legmakacsabb, a társadalmi meghatározottságuk miatt a legnagyobb feszültséggel bíró karakterek.