Bödőcs Tibor

Előre kell bocsássam hogy roppant módon elfogult vagyok Bödőcs Tiborral szemben: a legtehetségesebb kortárs humoristának tartom, s meglehetősen ritka „civil” megnyilvánulásait is rokonszenvesnek találom (nem mellesleg, hasonló a viszonyunk az alkoholfogyasztásnak úgy az emberi civilizációra, mint a saját szervezetre gyakorolt jótékony hatásával kapcsolatban). Így aztán olyasféle óvatos kíváncsisággal fogadtam az Addig se iszik címmel megjelent paródiakötet megjelenését, mintha a kedvenc zsonglőröm igazolt volna át légtornásszá: attól még, hogy briliáns az egyik műfajban, még nem biztos, hogy nem fogja nyakát szegni a másikban.

A tisztes középszerre paródiakötetet bazírozni épp oly képtelenség, mint a világfürdőhelyeket az épelméjű üdülővendégekre. Az tulajdonképpen már mindegy, hogy a paródia tárgya zseni vagy kutyaütő, a lényeg az, hogy félre nem ismerhető karaktere legyen: a különbség talán csak annyi, hogy a karaktert felépítő elemeket az előbbieknél jellegzetes stílusjegyekként, az utóbbiaknál pedig bosszantó manírokként határozza meg a szakirodalom. Bödőcs a szabolcskamihályokat kihagyta a számításából – egy vitriolba mártott Coelho-utánérzést pedig biztosan sokan szívesen olvastunk volna – s leginkább a klasszikusok közül válogatott, közülük is jórészt olyanokat, akik már az égi kávéházból néznek le ránk. Ha a kötetvégi, a kortársakról felskiccelt rövid anzikszokat, valamint az ugyancsak kortárs orosz szerzőkből összegyúrt Pepsi Kalasnyikovot és az életművész gonzó-polihisztorok archetípusaként karikírozott Hántes S. Tamást nem számolom, akkor 18 szerző (13 magyar és 5 külföldi) „apokrif” írásaival ismerkedhetünk meg az Addig se iszik-ben: jellemzően 6-7 oldalas, tárcaszerű szövegek formájában.

Négy kérdés adta magát, amikor belevágtam az olvasásba. Képes lesz-e Bödőcs írásban is olyan színvonalon alkotni, mint amilyet a színpadon megszokhattunk tőle? (Volt a kezemben három pályatársának – igaz, nem paródiákra kihegyezett, de humorosnak szánt – próbálkozása: egyikben sem jutottam tovább a huszadik oldalnál, heveny ásítozásból kifolyólag.) Mennyire lesz képes hitelesen, formában és tartalomban is mélyre ásni? Ha ez a körülmény alapvetően rendben van, mennyire fog rátelepedni önnön stílusa és egyénisége a kiválasztott szerzőkre, különös tekintettel arra, hogy egy virtigli humorista az anyját is képes eladni egy jó poénért? S végezetül: mennyire lesznek élvezhetőek azok a szövegek, ahol nem ismerem a paródia tárgyát (nagyjából hatvan százalékban ismertem őket, és őszintén meg kell valljam, ha a paródiák itt is pontosra sikerültek, ez a mutató túlságosan sokat nem fog javulni. Bocs, Marcel!).

A történelmi fantasztikumnak érzésem szerint nincs komoly hagyománya idehaza, úgyhogy már első körben is érdekes vállalkozás a Hévíz irodalmi folyóirat és a Cser Kiadó közös kötete. Viszont ha hozzávesszük, hogy egy kifejezetten „forró” témához nyúltak, akkor különösen. A másik forradalom ugyanis olyan antológia, amiben a kortárs szépirodalom – elsősorban a fiatalabb nemzedékhez tartozó – szerzői az 1956-os forradalom eseményeit gondolták újra. Idén az ‘56-os emlékév adja az apropót, de ne feledjük el, kevés ennél több vitát kavaró esemény volt a XX. századi magyar történelemben. Szerencsére azonban a kötet célja nem az volt, hogy ítélkezzen, hanem az, hogy szórakoztasson. Ez pedig rögtön szimpatikussá teszi a kifejezetten polgárpukkasztó borítóval ellátott antológiát.

Szóval első pillantásra látszik, hogy nem szabad komolyan venni a koncepciót. Az “alternatív ötvenhat” alcím ugyan egy, a fantasztikum felől közelítő olvasóban alternatív történelmi munkákat feltételez, viszont ezzel saját csapdájába is esik. Az alternatív itt ezerféle dolgot jelenthet. Van itt valóban klasszikus alternatív történelem, de van, aki sokkal metaforikusabban értelmezte a feladatot. Szépirodalomról van szó, az ember nem várja el, hogy ezer oldalról átgondolt spekulációkat fog olvasni arról, hogyan is győzött a forradalom – vagy hogyan lőtték porig a fővárost a szovjetek.

Ennek ellenére még így is született pár kifejezetten érdekes alternatív történelmi ötlet. Mindjárt itt van Horváth Viktor, akinek novellájában első pillantásra nem találunk semmi furcsát: egy vidéki katonai laktanya legénysége kíséri végig az eseményeket. De lassan valami furcsa kezd motoszkálni bennünk: mikor is kerültek Magyarországra feketék? És miért beszélnek németül? Nem kapunk magyarázatot, de nem is kell, mert így is roppantul szórakoztató, ráadásul Horváth remekül játszik a német nyelvvel. Itt már a forradalom alaphelyzete is alternatív történelembe illő, a legtöbbeknél viszont a „másik” világ a forradalom után jelenik meg. Cserna-Szabó Andrásnál például Jugoszláviában vadásznak szökött kommunistákra a győztes magyarok (mindezt a maga „csernaszabóságában” előadva, kifejezetten egyedi ritmusban). Totth Benedek írásában egy porig rombolt Budapestet látunk, és bár nekem voltak fenntartásaim (például hogy a fekete katona szerepét nem éreztem elégnek ahhoz, hogy címszereplő legyen, ahogy talán a hangulat is lehetett volna még erősebb), alapvetően érdekes ötletre épült. Kiss Tibor Noé világa és novellája talán az egyik legjobb volt a kötetben: olvasás közben végig a Liza, a rókatündér sosem volt hetvenes évekje járt az eszemben. mintha a Kádár-éra találkozott volna Amerikával. Dragomán György írása pedig amilyen rövid, annyira kiált egy hasonlóan fantasztikus folytatásért, még ha nem is a forradalom témájában.