Blue Ant trilógia

“...már nem tudta megkülönböztetni a műsorokat a reklámoktól…”

128. o.

Mi az értelme egy hídnak, ha nem köt össze két partot? Ha nem köt össze semmit semmivel?

Egy ilyen híd áll William Gibson Híd-trilógiájának középpontjában, melynek első kötete a Virtuálfény. Ezt követi az Idoru és a Holnap tegnapja (All tomorrow’s parties) című regények. A nyitódarab 1993-ban íródott, ez volt Gibson első megjelent regénye a nagysikerű Sprawl-trilógia lezárása után. 1995-ben jelent meg a regény magyarul, a Valhalla Páholy gondozásában. Most pedig, húsz évvel az első magyar megjelenés után az Agave Kiadó újrafordíttatta és méltó köntösben tárta az olvasók elé a kötetet. Pék Zoltán (Philip K. Dick állandó fordítója az Agavénál) kiváló munkát végzett a fordítással, a jellegzetes gibsoni próza nagyon erősen szólal meg végre ebben a kötetben is magyarul.

Bizakodásra ad okot az új kiadás, talán nem hiába várhatjuk azt, hogy az idehaza mostoha sorsú trilógia – kevés példányszám, hiányzó utánnyomások, gyenge szöveggondozás, kiadó- és fordítóváltások, valamint hiányzó kritikai visszhang nehezítették terjedését – a másik két kötet megjelentetése után, végre megtalálja magyar olvasóit is.

Gibson fanok figyelem!

2014. október 28-án jelenik meg William Gibson új regénye, a The Peripheral.

Gibson legutóbbi regénye a 2010-ben megjelent trilógia záró Zero History volt, mely itthon Nyomtalanul címmel jelent meg. Mi is írtunk róla kritikát, ami itt olvasható. A Blue Ant trilógia befejezése után úgy tűnik, Gibson ismét új utakat keres. Szűk két hónap múlva kiderül, hogy milyet talált.

A The Peripheral harminc évvel a szerző első regénye, a kultikus Neurománc után jelenik meg.

Tizennégy évesen olvastam és semmit nem értettem az egészből. Mégis túláradó izgatottságot éreztem, amikor kapcsolatba léptem a szöveggel. A lehengerlő, de nyugodt, minden mástól különböző próza, a különös atmoszférájú szövegvilág a maga kevert nyelvével és sajátos zsargonjával már ekkor behálózott.

Később ez csak fokozódott. Középiskolás éveim alatt többször is elolvastam a Neurománcot. Az egyetemen ebből a regényből írtam az egyik szakdolgozatomat és a doktori disszertációm témája is Gibson első regénye lett. Több tanulmányt is írtam róla. Az egyiknek jelentős része csupán a regény első mondatára koncentrál. Az elsőéveseknek tartott bevezető kurzusomon olvastatni szoktam a szerző egy novelláját (Egy hologramrózsa szilánkjai), ebben a szemeszterben pedig egy egész kurzust szenteltünk a regénynek. Valami tehát kétségkívül történt ott, mikor az első alkalommal a kezembe vettem a kötetet. Azóta egy polcomon csak a regény különböző kiadásait tartom. Egy jó baráttól kaptam meg az első magyar kiadást egy felvételi vizsga alkalmával, több jó barátomtól pedig a magyar összkiadást születésnapom alkalmából – ezúton is hála értük.

Léteznek olyan szövegek, sőt egész műfajok, melyeket „alacsony” irodalmiként kategorizálnak. Amennyiben egy szerző szövege bekerül ebbe a gettóba, onnan kezdve az író akár meg is feszülhet, nem valószínű, hogy bármikor is képes lesz átjutni azon a kerítésen, mely elválasztja egymástól az „alacsony”- és a „magas” irodalmat. Lényegtelen, hogy hiszünk-e egy effajta felosztásában, a kanonizációs folyamat ugyanis – úgy tűnik – sokszor e logika szerint működik. Ebbe az irodalmi gettóba került be William Gibson összes szövege, kezdve az 1984-es műfajteremtő Neurománccal (Neuromancer) és ide kerül a legtöbb szöveg, amit sci-fiként aposztrofálnak.

Az egyik legnagyobb kortárs sci-fi mogul, akinek többek között a cyberpunk és a steampunk műfajok ma ismert formáinak létrehozásában is óriási szerepe volt, a Twitteren egy új regény terveiről beszélt (GreatDismal néven lelhető fel a mikroblogon).

2012. január 3-án jelenik meg, a már előrendelhető új William Gibson kötet, a Distrust That Particular Flavor.