Blacksad

Tudom, tudom, ez a cím úgy hangzik, mintha egy utolsó, a videótékák hátsó polcára száműzött, Zs-kategóriás akciómoziról lenne szó, pedig a Blacksad - Hófehér nemzet nem is állhatna ettől távolabb. Ezúttal az első részben már megismert neo-noir világ egy újabb szegletébe kalandozhatunk, ahol a választóvonal a szín: a fagyos észak áll szemben a kevésbé tiszta szőrűekkel. És mit kezd itt egy nyomozó, akiben mindkét árnyalat megtalálható?

Blacksad ezúttal a peremen jár, szó szerint és átvitt értelemben is. A város külső, lecsúszott negyedében egy pár előkelőség tengődik a nem túl prosperáló környezetben. Fellángolnak az indulatok, a fehér hatalom eszméje utat tör, de ezzel ellentétes erők is mozgásba lendülnek. És ebben a helyzetben eltűnik egy kislány, ami látszólag nem sokakat érdekel. De a nyomozás végére fény derül arra, hogy nagyon is sok köze van az eseményekhez.

Elsőként talán az ötölhet leginkább a szemünkbe, mennyire egyértelműek az áthallások az európai fasizmussal és az ‘50-es évek Amerikájával. A feliratok, a szóhasználat, a Ku-Klux Klánt idéző ruházatok,  a történelmi tradíciókra épülő felsőbbrendűség könnyen visszarepítenek bennünket oda, ahol Rosa Parks még átadta a helyét a buszon hazafelé, de utalásokat találunk az inkább a ‘90-es évekre jellemző erőszakos faji megmozdulásokra is. A gazdasági válságban kialakuló ellenségkép ugyanakkor egyértelműen a második világháborút megelőző éveket idézi.

De a Blacksad egy kicsit mélyebbre megy a külsőségek megidézésénél. Mert mit is jelent a szín? A státuszt, csakúgy, mint a mi világunkban, ahol a peremen a gazdagok legnagyobb félelme nem az, hogy nem lesz mit enniük, hanem hogy elveszítik az előjogaikat. A régmúlt idők hajszolása, a talán soha nem volt csillogás visszképe elfelejteti, hogy ha tennének valamit, talán változtatni lehetne az elesettek életén és változhatna az ő világuk is. De végül szembe kell nézniük az általuk elnyomottak valóságával is.

Mióta tudomást szereztem róla, vártam ezt a képregényt. Bármilyen felszínesnek tűnhet, de szeretem a macskákat. A macskák főszereplésével készült történeteket pedig még inkább. Ráadásul a Blacksad krimi éppúgy, mint az egyik kedvenc regényem, A bársonytalpon oson a halál (és folytatása, a Francis). Ám míg utóbbi szerzője egy, az emberekével párhuzamos világot képzelt el, addig a spanyol alkotópáros antropomorfizált állatokat használ fel víziójának átadásához, ami pazarul sikerült.

A Blacksad a noir (vagy éppen neo-noir) stílus fantasztikus megidézése. Aranyra és szürkére szűrt világában csak illúzió a fény, mert mindent áthatnak az érdekek, intrikák, az erőszak és a lelkek sötétsége. A történet is megfelel a Dashiell Hammett-Raymond Chandler fémjelezte detektívtörténetek jellegzetességeinek: mikor a híres színésznőt megölik és a rendőrség nem derítheti ki az elkövető kilétét, mert a szálak túl magasra futnak, akkor magánnyomozó macskánk magára vállalja a kockázatot, hogy volt szeretője gyilkosát megtalálja. Ez nehéz, különösen ha körülötte mindenki cinikus, csak a saját életével foglalkozik, így nehézsége is akad bőven.

Ám vannak kevésbé „noiresque” elemei is, sőt, a képregény néha meglepően optimista: felcsillan az erény egy-egy momentumban és hősünknek sikerül igazságot tennie, még ha nem is teljesen törvényes módon. Emellett főhősünk sem érzelmek nélküli, amit apró pillanatokkal remekül érzékeltet a szerző (no és persze maga az ügy is bőven személyes), bár azt nem állítanám, hogy erkölcsi kódexe sziklaszilárd elvekből állna. Már most kíváncsivá tettek, hogyan fog Blacksad jelleme továbbfejlődni a későbbi részekben (mostanáig öt rész jelent meg külföldön, de további folytatások várhatóak).