Bertrand Gatignol

Petit, az Ogre Király fia, a nemesi klán legkisebb óriása. Alig nagyobb egy egyszerű embernél, így ő a legújabb előjele családja fokozódó hanyatlásának, aminek következtében minden nemzedék egyre kisebbre nő az előzőnél. Apja szégyenében megölné, ám az anyja a vérvonal megújulásának lehetőségét látja benne, hiszen Petit képes lehet az emberekkel új utódokat nemzeni, éppen úgy, ahogyan az óriások dinasztiájának őse, az Alapító tette egykoron. Kétségbeesésében az anya Desdée nénire, a klán legidősebb tagjára bízza a gyermeket. Desdée kegyvesztetté vált a király előtt az emberek iránt érzett szeretete miatt, és a kastély egy elhagyatott szárnyában él a családtagjaitól elzártan. A The Ogre Gods világában az emberek nem többek az óriások szolgáinál és táplálékánál. Desdée útmutatása ellenére Petit-t az édesanyja időnként titokban meglátogatja annak érdekében, hogy bevezesse a családi hagyományokba, beleértve az ezzel járó kegyetlen ösztönök kiélésébe is. Petit úgy lép hát be a felnőttkorba, hogy az anyai neveltetése által szerzett étvágy és a nagynénjétől tanult együttérzés között örlődik. 

Sokáig kétkedve fogadtam az olyan műveket, amik kijelölnek egy fantasztikus koncepciót, és a lehető legnagyobb részletességgel, ám a mitológia vagy a zsánerhagyomány által meghatározott kontextusából kiemelve, kizárólagosan, azaz más koncepcióktól függetlenül térképezik fel azt. Ez a fajta világépítés a képregények terén leginkább Japánban figyelhető meg (lásd: Tokyo Ghoul, Demon Slayer, Attack on Titan). Alapvetően nem a feldolgozott tradíció enciklopédikus kidolgozottságát hiányoltam az ilyen művekből, sokkal inkább azt éreztem, hogy a kiragadott elemek egyedi feldolgozása gyakran öncélúnak bizonyult, és reflexió híján nem gazdagította a hagyományt, inkább csak kisajátította azt. A The Ogre Gods tetralógia bár elsősorban az óriások koncepcióját járja körül, mégsem esik bele ebbe a csapdába. 

A képregény több irodalmi tradíciót is egyesít magában: az ókori görög és északi mitológiát, kora középkori francia folklórt, XVI. századi szatírát (François Rabelais), újkori pikaresz regényt (Voltaire, Jonathan Swift), valamint a XX. századi epikus fantasy-t. Ez a keveredés kifejeződik a cselekmény elsődleges helyszínéül szolgáló palotakomplexum változatos építészeti stílusában is (klasszikus ókori, bizánci, gótikus és barokk elemek keverednek egymással). A palota korszakokon át egyre csak bővült annak érdekében, hogy megfelelő szállást nyújtson a gyarapodó és annak fénykoráig méretükben is csak egyre hatalmasabbra növő óriás-dinasztia számára. A kastély a képregény cselekményének idejére kietlen, romos mauzóleummá züllött, ami egyszerre fenséges és gyászos, így a gótikus regénnyel is némi rokonságot mutat.