Behódolás

Rettegés. Gyűlölet. Elutasítás. Agresszió. A XXI. századra Európa eljutott oda, hogy a lakosságának egy részét ezek az érzések jellemzik, amikor a muzulmán emberekről, vallásról, kultúráról van szó. Az iszlám szélsőségesek terrorcselekményei, a közel-keleti pusztítás képei és az onnan százezrével (!) érkező menekültek az európai emberek fejében mind egyetlen masszává olvadtak össze. Nem gondolom, hogy jelen kritika lenne a helye annak, hogy kifejtsem erről a véleményemet, legyen elég annyi, hogy óriási hiba az elsődleges érzelmekre hallgatni és összemosni az amúgy valóban összekapcsolódó kérdéseket. Viszont akkor miért írok erről? Mert Michel Houellebecq francia „kultszerző” legutóbbi regénye, a Behódolás, épp az európai iszlám „diadaláról” beszél. Már önmagában a téma kiverte számos olvasónál a biztosítékot – és biztos vagyok benne, hogy többen voltak azok, akik olvasatlanul szidalmazták a könyvet –, de a megjelenés pont egybeesett a Charlie Hebdo-merénylettel, ami a „modern Európa és értékei elleni támadás” szimbólumává vált. Aztán jött a menekültválság. Úgyhogy nem csoda, ha ez a regény mindezekkel összekapcsolódott. Pedig a könyv egyáltalán nem ezekről szól, és ettől a ténytől szerintem mindenki, aki kézbe veszi, meglepődik.

Nagyon érdekes élmény olvasni a Behódolást, ugyanis ha figyelünk, le tudjuk magunkon mérni, mit is gondolunk az európai iszlámról. A könyv ugyanis lényegében arról szól, hogyan lesz Franciaországban – végig betartva a demokratikus játékszabályokat – egy muzulmán párt az, aki a Köztársaság elnökét delegálhatja, ezzel pedig irányt szabhat az országnak. Ezt egy negyvenes egyetemi tanár szemén keresztül követhetjük nyomon, aki eddig nem igazán érdeklődött az aktuálpolitika iránt, napjai a katedrán való, számára céltalannak tűnő oktatásból és a diáklányokkal töltött, időszakos kapcsolatokból álltak. Adva van tehát a klasszikus houellebecq-i figura, a kapuzárási gondokkal küzdő, céltalan értelmiségi alakja. A regényben mintha összekapcsolódna a főszereplő útkeresése, saját életmódjának megváltoztatása iránti igénye – bár nem tudom, mennyire lehet tudatos igénynek tekinteni azt, ahogyan igyekszik megtalálni a helyét a világban – azzal, ahogyan Franciaország is lassan egy eddig ismeretlen politikai-társadalmi útra áll rá. Bár engem kifejezetten zavartak azok a jelenetek, amikor a főszereplő az általa tanulmányozott Joris-Karl Huysmans (1848-1907) műveiről és magáról a szerzőről beszélt. Mintha lett volna itt valami kapcsolódás Huysmans és a regény témája, vagyis a főhős életközépi krízise illetve az elnökválasztás majd az ezt követő változások között, amit én nem tudtam felfejteni, még ha ez a különböző kulturális közegből is fakad.